###oldalcime### Aradon született, 1885-ben és itt is érettségizett, hogy aztán a budapesti egyetemen végezzen, mint bölcsészdoktor. Tanulmányai után, 1911-ben a bécsi Állami Levéltárba került, majd 1919-ben a Tanácsköztársaság a bécsi követséghez osztotta be a magyar vonatkozású anyag hazahozatalának előkészítésére. Később ezt a feladatot, mint külügyminiszteri osztálytanácsos folytatta. 1928-ban egy időre a bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója lett, 1929-től haláláig, pedig a budapesti egyetem jogi karán a jog- és alkotmánytörténet tanszékvezető tanára - 1936-37-ben és 1946-47-ben a jogi kar dékánja is. 1943 és 1945 között a Századokat szerkesztette, 1946 és 1949 között a Magyar Történelmi Társulat elnöke volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1919-ben levelező, 1934-ben pedig rendes tagjává választotta.
A két világháború közötti magyar történettudomány egyik kiváló képviselője volt. Tudományos munkásságát a pontos forráskutatás, levéltári adatok feltárása és a szélsőségesen soviniszta irányzattal, valamint a feudális eredetű alkotmánytörténeti illúziókkal szemben polgári álláspontról gyakorolt kritika jellemezte. A szellemtörténet módszereit alkalmazva, illetve a pozitivista jogtörténetírás hagyományait folytatva bírálta a "nemzeties" irányt, és a kor jogi historizmusát. Szembefordulása miatt 1931-ben politikai támadások kereszttüzébe került és majdnem tanszékét is elvesztette. A magyar jogfejlődés európai összefüggéseinek keresését új alapokra fektette: a "hasonló gazdasági-társadalmi feltételek" jelenlétét tekintette irányadónak.
Eckhart széles körben végzett kutatásokat; gazdaságtörténeti (A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon Mária Terézia korában), intézménytörténeti (A jog- és államtudományi kar története 1667-1935), köztörténeti, politikatörténeti (1848, a szabadság éve) munkákat is publikált. Legjelentősebb eredményeit mégis a jog- és alkotmány-, valamint a közigazgatás-történet terén mutatta fel. Magyar alkotmány- és jogtörténet című, 1946-ban megjelent szintézise a magyar történettudomány, ebben a tekintetben, azóta is megközelítetlen remeke. Ugyancsak jelentős az első állami egyenesadóról, valamint az úriszéki bíráskodás történetéről írt könyve.
A legnagyobb vitát a Hóman által szerkesztett, A magyar történetírás új útjai című kötetbe írt, az alkotmány- és jogtörténet szellemtörténeti átértékelését sürgető tanulmánya váltotta ki, amelyben a Szent Korona-eszmét támadta meg. - 1941-ben A Szentkorona-eszme története címen könyvet is írt a kérdésről. Eckhart szerint a Szent Korona tana nem a magyar nemzet veleszületett alkotása volt, amely egész történelmünkön végigvonul, hanem történetileg, a 16. században, Werbőczy idején fogalmazódott meg. Eckhart Páduai Marsilius népszuverenitás-elméletének, illetve a köznemesség társadalmi vezető szerepének tulajdonított nagy jelentőséget, amivel a Szentkorona-eszme fogyatékosságaira is rámutatott. Összességében Eckhart fő törekvése alkotmány- és jogtörténetünk európai szemszögből való bemutatása volt, amelynek végső eredménye, hogy e fejlődés a Nyugat helyett inkább a cseh és lengyel iránnyal mutat rokonságot.
Eckhart Ferenc 1957-ben hunyt el.
