Ha választanunk kellene, hogy a megfelelő technikát igénylő cséplés, a nagy adagnyi türelem nélkül nem végezhető tisztítás, vagy épp a kőkemény karizmok hiányában kivitelezhetetlen kézi őrlés közül mi a legkevésbé kívánatos tevékenység a délutáni hőségben, nehezen tudnánk megnevezni a ?győztest?. Végigpróbálva a búza feldolgozásának mozzanatait a Sziget tavaly óta létező helyszínén, a Hungarikum faluban, úgy döntöttünk, inkább el sem képzeljük, milyen lehetett a tűző napon aratni, inkább a sokkal kellemesebb végeredmény felé vettük az irányt. A Magyar Pékek Fejedelmi Rendje ugyanis számtalan péksüteménnyel és tésztafélével kedveskedett a szigetlakóknak, amelyek készítését is nyomon lehetett követni. Némi pozsonyi kifli és szalonnás papucs-kóstolás után/közben még azt is megtudtuk, hogyan nézett ki a papgallér és a macskatalp ? mielőtt bárki téves következtetéseket vonna le, és azt hinné, napszúrást kaptunk a nagy munkában, eláruljuk, hogy az ország különböző vidékein készített tésztafélékről van szó, amelyeket levesbe, egytálételekbe készítettek nagyanyáink.
Kicsit belekóstoltunk az aratók menetébe is, és ez a műfaj már kétségtelenül könnyebbnek és szórakoztatóbbnak tűnt, mint az azt megelőző munkálatok - gyanítottuk, régen is ez lehetett az aratási időszak legkedveltebb tevékenysége. Úgy tűnt, az odatévedő külföldieknek is tetszett a tarka népviseletben éneklő menet, amelyet követve többen ott ragadtak a faluban, és nekiültek szalmatárgyakat készíteni, vagy épp asszonykontyot fonatni. A Hungarikum falu népszerűségét egyébként mi sem jelzi jobban, mint egy tavalyi eset: néhány, a zenei ízlését a külsejével is demonstráló (vagyis hosszú hajú, tetovált, piercinges, feketeruhás) metálrajongó annyira összebarátkozott a helyszínen óriási üstben szilvalekvárt főző szatmári nénivel, hogy a fesztivál végén későbbi időpontra íratták át a repülőjegyüket, és meglátogatták újdonsült barátnőjüket a falujában. A családias, hagyományfelfedezős hangulat idén is jellemző volt a Hungarikum falura: a gólyalábak, karikák és más népi játékszerek kipróbálására elég gyakran kellett várni.
Mi is úgy döntöttünk, inkább máskor derítjük ki, képesek vagyunk-e két fadarabon egyensúlyozni, inkább némi szellemi erőpróba után néztünk. A Kistehén koncertje az MR2 színpadon épp megfelelőnek tűnt ? kellemesen idióta dalszövegeikben itt-ott megbújik egy-egy velős mondat, amelyen, ha épp olyan hangulatban vagyunk, el lehet gondolkodni. De ha mégsem, csak hagyni kell, hogy Kollár-Klemencz László lendülete elragadjon minket is, és máris hatalmasat bulizhatunk a többedik névváltozat alatt működő formáció zenéjére. Bár kissé hiányzik az összhatásból a harmonika és a hegedű, no meg az elszabadult lagzis bulira emlékeztető színpadkép (és persze a Szájbergyerek is), de be kell vallanunk, az új zenészek is eléggé megszállottnak és a kellő mértékben infantilisnek tűntek, úgyhogy egyelőre nem siratnánk el a Kistehén Tánczenekart.
Bő egyórás, túlságosan rövidnek tűnő koncertjük után úgy döntöttünk, ideje a Nagyszínpad felé venni az irányt, hiszen a hazai nagyágyú, a Tankcsapda már javában melegítette a közönséget a külföldi nagyágyú, a több mint harminc év után még mindig a legjobbak közé tartozó Iron Maiden előtt. Valószínűleg idén is ők jelentették a legnagyobb vonzerőt, kilenc előtt már alig-alig volt hely a Nagyszínpad előtti nem épp kis területen. A koncert hangulatáról pedig talán elég annyit megjegyezni: a gitárral továbbra is virtuóz módon bánó Steve Harris és csapata (élen a még mindig kilométerhiánnyal küzdő és fáradhatatlan hanggal rendelkező Bruce Dickinsonnal) elérte, hogy olyanok is az első sorok közelében tomboljanak, akik korábban nem is ismerték a metál klasszikusainak számító dalokat.
