A valóság nem stabil, hanem egymásra csúszó, párhuzamos világok együttese
Kifejezetten izgat, hogy mi történik, amikor olyan alkotók, akiket alapvetően a graffiti és az urban art közegéből ismerünk, munkáikkal belépnek a galéria terébe. Fat Heat, Mr. Zero és Fork Imre művei eredendően a városi térhez kötődnek, egy átmeneti, állandóan változó, zajos közeghez, ahol a kép mindig ki van téve az eltűnésnek és átírásnak. A Yes! Galéria white cube tere ezzel szemben olyan értelmezési keretet kínál, ahol a művek autonómmá válnak.
A kontextusváltás tulajdonképpen hermeneutikai elmozdulás: az urban artból táplálkozó munkák egy steril közegbe kerülnek, ahol – elvileg – izolálódnak a városi zajtól, lecsendesednek. Vagyis lecsendesednének, azonban a Parallel Realities tudatosan ellenáll annak a domesztikációnak, amelyet a galériatérbe emelés óhatatlanul magában hordozna. A zajosság továbbra is jelen van: a munkák sűrűn rendezve szerepelnek a falakon, a kurátori koncepció pedig kifejezetten a városi tűzfal logikáját idézi.
Ebben az értelemben a kiállítás már eleve egy párhuzamos univerzumként működik. Egyszerre érvényesül benne az urban art gyors, impulzív logikája és a white cube lassú, elmélyült befogadásra számító rendszere. A két értelmezési tér egymás mellett létezik, ez pedig folyamatos váltásra kényszeríti a befogadót, pozíciója nem stabil vagy állandó. A Parallel Realities így nem azt vizsgálja, hogyan válik a graffiti „szalonképessé”, hanem azt, miként képes egyszerre több valóságszinten működni.
Mivel a művek szinte tapétaszerűen borítják a falakat, így ez a kiállítás óhatatlanul felidézi a Wunderkammerek világát is. A Wunderkammer logikája nem a tiszta kategóriákra, hanem az érzékelés túlterhelésére és a rácsodálkozásra épült. A Parallel Realities hasonló módon működik: a falakat borító képek nem lineáris narratívát alkotnak, hanem asszociatív hálózatot, amelyben a néző tekintete folyamatosan elakad, visszafordul, új kapcsolatokat hoz létre.
Így az autonóm műtárgy helyett az atmoszféra válik hangsúlyossá. Ebben az értelemben a kiállítás a rend és káosz, archiválás és élő tapasztalat határán mozog. A művek együttese egy olyan vizuális tudástérként működik, ahol a jelentés nem előre adott, hanem a befogadás során, a nézőtől függően alakul.
A három alkotó műveiben közös, hogy érzékenyen reagálnak a jelenkori valóság tapasztalatára. Egy fragmentált, szétcsúszott világ rajzolódik ki ebben a térben, ahol a posztdigitális létállapot egzisztenciális élményként jelenik meg. A képeken megbomlanak a stabil struktúrák, az idő és a tér logikája elbizonytalanodik, a narratívák töredezetté válnak. A most látható alkotások tulajdonképpen arra kérdeznek rá, hogy kik vagyunk, mivé válunk abban a korban, ahol a realitás és a virtualitás közötti határ egyre inkább elmosódik.
A művek szürreális, groteszk és mágikus realista elemei nem elszakítanak a valóságtól, hanem épp ellenkezőleg: annak torz tükreként működnek. A fantázia és a valóság határai elmosódnak, egymásba csúsznak, miközben a neonfényű színek, az olykor nyugtalanító víziók és a sci-fibe hajló képi drámák egy olyan világérzést közvetítenek, amely egyszerre játékos, mégis nyugtalanító. A képek nem menekülést kínálnak, hanem felnagyítják a jelen szorongásait, kérdésességét és bizonytalanságát.
Minderre egy újabb rétegként épül rá az augmented reality, amely tovább bonyolítja a kiállítás értelmezési terét. A térbe lépve egy QR-kódot beolvasva némelyik alkotás a képernyőnkön keresztül mozgásba lendül, kilép a térbe, animálódik. Így követhetjük végig Fat Heat egyik munkájának a készülését, ha ráállítjuk a telefonunkat, míg egy másik művén kedves, bájos animációk jelennek meg. Ez jópofa játék, azonban az AR nem egyszerű technológiai kiegészítésként jelenik meg, hanem egy újabb köztes zónát hoz létre, amelyben a művek kilépnek a materialitásból. Tulajdonképpen egy párhuzamos sík nyílik meg, ahol a néző aktív szereplővé válik: a jelentés csak az ő mozgásán, figyelmén és technikai közreműködésén keresztül jön létre.
Ez a működésmód szoros rokonságot mutat a graffiti városi tapasztalatával, ahol a kép sorsa mindig kiszámíthatatlan, a befogadás pedig esetleges és pillanatszerű. A digitális réteg ebben az értelemben az urban art logikájának kortárs folytatása.
A Parallel Realities így végső soron nem válaszokat ad, hanem arra hívja a nézőt, hogy folyamatosan újrapozicionálja magát a képek, a tér és a digitális kiterjesztés között. Az urban art és a magasművészet közötti billegés, a Wunderkammer és az AR összekapcsolása egyfajta kortárs Zeitgeistot rajzolnak ki, amelyben a valóság nem stabil, hanem egymásra csúszó, párhuzamos tapasztalatok hálózata.
A kiállítás január 30-ig látogatható.
Fotó: Sorok Péter/Kultúra.hu
