Az Önök előadásával nyitotta meg kapuit az új Nemzeti Táncszínház. Milyen művel készültek?
Óriási megtiszteltetés volt az egész együttes számára a felkérés, ami úgy vélem, a Győri Balett elmúlt negyven évének is szólt. Beethoven VII. szimfóniájára egyszer már dolgoztam a Magyar Táncfesztiválon, és azóta is nagy szerelem maradt ez a mű a számomra. De azóta nem érkezett olyan pillanat az életemben, amikor valami újat bele tudtam volna csomagolni ebbe a muzsikába. Ertl Péter igazgató az új Nemzeti Táncszínház nyitó előadására azonban kifejezetten a VII. szimfóniát képzelte el, és erre kért egy új produkciót. Nagyon megörültem neki, hogy talán ez most egy égi jel, és eljött az a pillanat, amire vártam. Szerencsés vagyok, mert általában úgy vagyok a darabjaimmal, hogy megjelenik a vízió, és pár év múlva jön egy olyan lehetőség, ami alkalmat teremt arra, hogy bemutathassam az álmomat. Így történt ez most is.
A zene vagy a mozgás születik meg először a fejében?
Rengeteg zenét hallgatok, a táncművészeti alkotómunkám ebből fakad. Sokszor három-négy hónapig csak a dallamokat játszom le magamnak, és még egyetlen mozdulatot sem találok ki. Később minden egyes pillanatra kitalálok 50-60 féle mozgást, majd amikor bemegyek a terembe, már szinte maguktól jönnek a lépések. Most például, a Passage esetében tíz nap alatt negyven percre elegendő koreográfiát készítettem, annyira feltöltődtem. Az érzéseimet folyamatosan megosztom a táncosokkal, így kialakul egy jó rezonancia közöttünk, és onnantól kezdve minden működik.
A történetmesélős vagy inkább az érzésekre támaszkodó baletteket kedveli?
Mindkét irányban van lehetőségem kibontakozni. Jelenleg a PianoPlays és a Passage is inkább szimfonikus balett, mely tele van érzésekkel és egy leheletnyi finom cselekménnyel. Hozzám a sztoris balettek állnak kicsit közelebb. Szeretem megszólítani a nézőket egy témával, azon keresztül a táncjáték érzelmeivel és gondolatiságával. Szeretem a párbeszédeket, melyeket a cselekményes baletten keresztül folyamatosan végig tudok vinni.
Élő zenére dolgozott, ez mindig varázslatos hatással bír.
Egyetértek. Az első felvonás a PianoPlays, Liszt és Wagner zongoraátiratai, Balázs János zongorajátékával kísérve. A második részben, a Passage-ban is élő zenei aláfestés szólal meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekarának előadásában.
Mi az az előbb említett leheletnyi cselekmény új darabjában, a Passage-ban?
Gyurmánczi Diána, Luigi Ianonne és Jekli Zoltán a három főszereplő, az ő rövid történetük bontakozik ki a táncjáték során. Maga a darab egyfajta társadalomkritika, az uniformizálódás ellen szól. A három fő karakter nem konkrét személyeket jelenít meg, hanem szimbólumokat. Az elején egy lelket látunk, aki női mivoltában reagál a jelenlegi világunkra, és valamennyire a közösségi oldalak képmutatásának hatására, arra reflektálva elindul az életben, próbálja megállni a helyét. Jönnek a sztereotip elvárások, hogy milyen párkapcsolatban és milyen életet kellene élnie az érvényesülés érdekében, ezeket viszont elutasítja.
Közben rájön, hogy ha nem tud beilleszkedni a társadalomba, akkor az ki fogja vetni magából. Elbukik, megöli az énképét, ezzel együtt a partnerét is, és a képmutatás legnagyobb élharcosává válik. Ekkor érkezik az életébe egy olyan férfi, aki képes lenne a felépített hazugságokat levetkőzni (vagy leleplezni?). férfi drámáján keresztül rajzolódik ki, hogy a nő már nem képes az önmagához való visszatérésre.
Fotók: Ambrus László
