A Szépművészeti Múzeum egy ideje nagy monografikus tárlatokon hozza közel a hazai közönséghez az előző századforduló nagy művészegyéniségeit, elsősorban a festőket. Monet és köre, majd Van Gogh után - és a 2011-re ígért Cézanne előtt - most egy majdnem elfeledett mesterre került a sor. A svájci Ferdinand Hodler életműve, bár a modernizmus egyik atyjaként tartják számon, a szakkönyveken kívül ma inkább csak hazájában, Svájcban ismert; ott is több mint negyedszázada volt utoljára nagy kiállítás a műveiből. Most, halála után éppen 70 évvel, a berni Kunstmuseum és a Szépművészeti - svájci kurátor, Katharina Schmidt vezetésével - közösen jelölte ki azt a vezérfonalat, amelynek mentén Hodler életműve, az itt látható 170 mű befogadható, megismerhető és szerethető lesz a közönségnek.
Profi kiállítást csináltak, az elrendezéstől a csoportosításig, a válogatástól a kommentárokig minden tökéletes. A portrét, tájképet, látomásos jeleneteket, természetet, az élet, a halál és a hit témáit megragadó Hodler szellemiségéből kihozták a legtöbbet: a kékeslila álomfénybe burkolózó svájci hegyi táj, a minden korszakban felbukkanó, egyszerű, szinte azonos beállításban készült önarcképek - mint gunyoros leselkedő kísérik a látogatót - és a monumentális szcénák a szimbolizmus szellemiségét árasztják. Mert Hodler sokféleképpen interpretálható, de amit itt látunk belőle, az valóban az álmok, vágyak, érzések feltárása.
Hodler realista tájképekkel és portrékkal indult, de korán rájött, hogy leginkább a természet rejtett törvényszerűségei izgatják. Felfedezte magának a párhuzamok törvényét, és a képeit tükrözéssel, ismétléssel, variációkkal kezdte fölépíteni. A táj belső szerkezetét vásznain a mögöttes lényeg, a teremtő struktúra váltotta fel, a biblikus hangulatú
