Megint itt van hát a tavalyi év sajtófotós tükre a Millenáris Fogadóban megrendezett kiállításon, lehet töprengeni, mit szűrjünk le belőle. A zsűrinek a hivatalosan kiadott jelentés szerint a direkt reagálás tűnt fontosnak, az életteli pillanatok varázsa. De Magyarországon 2009 őszén ennél szembetűnőbb olvasata is van a díjazottak kiállításának: mégpedig az, hogy a témák gyanúsan ismerősek.
Az Év sajtófotója díját elnyert kép (Anthony Suau), amelyen egy cleveland-i zsaru fegyverrel lopakodik végig egy eladósodott és kilakoltatott család feldúlt otthonában, nekünk például semmi különös borzongást nem okoz, a hírek teli vannak hasonló helyzetekkel; csak éppen Suau finom kompozíciója az elviselhetetlenségig sűríti a pénz háborújának realizmusát. Az amerikai Brenda Ann Kenneally sorozata, melyen egy hétgyermekes takarítónő éli kaotikus mindennapjait, és amivel első díjat kapott a "Hétköznapok" kategóriában, nálunk mindennapos jelenség, a cigiző kiskorúakkal és az elképesztő lakáskörülményekkel együtt. Még nem is kell érte kimenni a Dzsumbujba.
A szenzáció egy ideje - talán szeptember 11. óta, talán azóta, hogy tisztában vagyunk a Föld veszélyeztetett állapotával - mást jelent, mint azelőtt bármikor. Ez a jelentéseltolódás évről évre mélyül, a különleges, a megdöbbentő valahogy egyre közelebb kerül a hétköznapjainkhoz. Lehet, hogy a sajtófotónak ezt kellene felmutatnia, ahelyett, hogy a megszokott témákban keres újdonságot? A "Természet" kategóriában például Steve Winter vitte el a pálmát az alig fotózható, rejtőzködő hópárducról infravörös kamerával készült felvételeivel - de vajon hol vannak a pusztuló természet képei, nem a katasztrófáktól elsöpört tengerpartok, de a felmelegedés, a széndioxid-kibocsátás, az erdőirtás következtében felborult természet látványa?
Csak a Mianmart szétszaggató hurrikán, vagy a Patagóniában fortyogó vulkán fenyegeti a természetet és az embert? Tiszta az a tükör, amelyikben a gazdasági válságról is csak az aggodalom, az együttérzés jelenik meg, de a felelősségnek nyoma sincs? Döbbenetes Luiz Vasconcelos képe, amelyen egy pucér kisgyerekét ölelő brazil nő ölre megy egy szakasz fegyveres, pajzsos rendőrrel, mert elvették tőle azt a kis zugot, ahová jobb híján beköltözött, de az igazi háború nem a rendőrök és a hajléktalan között zajlik. A valódi okok a képen kívül maradnak, a fotó ereje szentimentális hatásvadászatba csúszik.
Mennyivel keményebb, őszintébb az a felvétel, amely a Kenyában ma is hagyományos formában harcoló maszáj törzsek közötti íjcsatát rögzíti (Yasuyoshi Chiba). Vagy Roger Cremers felvételén az Auschwitzba látogató melegítőruhás nyugdíjasok, a kényszeresen szemük elé tartott kamerával, a barakkok tiszta geometriájával. És Henk Kruger fotója a meztelen zimbabwei férfiról, aki egy párduc mozdulataival kúszik át a dél-afrikai határ szögesdrót-csatornáján.
Kemény vonalak, emberen túli rend őrzi a politikai és gazdasági határokat, és azokon túl a halál különféle arcai láthatók. Henry Agudelo képén egy hontalan nő tisztálkodik a hondurasi nagyváros csatornakifolyójában, gerincvonala alázatosan követi a csatorna falát. Davide Monteleone a grúz-abház konfliktusnak díszletet nyújtó hegyvidéket fotózta le, ahol a páfrányok zöldje a szabadságot ígéri, a hegyi patak úgy zuhan le a fenyők között, mintha a mesék birodalmát őrizné, miközben a képen láthatatlan emberek gyilkolják egymást a levelek, kövek takarásában. Pep Bonet kiskorú szexmunkásokról, HIV-fertőzött transzikról készített fotóriportot Hondurasban.
A világ egyre szűkebb. Annyira, hogy a World Press Photo nyertes képei 2008-ban - na jó, a pekingi olimpia, a ladakhi hópárduc és a maszáj íjcsata kivételével - majdnem mind akár Magyarországon is készülhettek volna.
