1910 telén özönvízszerű esőzések telítették a talajt, és a védművek mögül kilépő Szajna teljesen elárasztotta a francia főváros nagyrészét. A folyó január 28-án érte el a legmagasabb, 8,72 méteres vízállást.
Párizs víz alatt
Az áradás miatt a mindennapi élet hónapokra rendkívülivé változott, több ezren kényszerültek lakásuk elhagyására. A házakat körbevevő víz 200 ezer embert közvetlenül érintett és mai pénzben kifejezve 1,5 milliárd euró (több mint 400 milliárd forint) kárt okozott.
A csatornarendszer, a metró és az áramellátás rövid idő alatt felmondta a szolgálatot, de a városlakók együttműködési képessége nem hagyta cserben a várost, sőt, csak főpróbát jelentett egy négy évvel későbbi még súlyosabb válság előtt, amikor Franciaország belépett az I. világháborúba. Megdöbbentő ugyanakkor a mából visszatekintve azt látni, hogy mennyire sérülékeny volt a városi infrastruktúra. A csatorna- és metróhálózaton keresztül olyan területekre is hamar eljutott a víz, ahová az áradás magától nem hatolt volna el. A Saint-Lazare vasútállomás környékén például csak csónakkal lehetett közlekedni.
A Szajna 1924-ben, 1955-ben, 1982-ben és 1999-2000-ben hozott hasonlóan rettenetes árvizet. Louis Hubert, az ökológia, energia, fenntartható fejlődés és tengerügyi minisztérium párizsi körzetéért felelős igazgatója szerint a francia főváros aligha fogja tudni elkerülni, hogy hamarosan újból árvíz sújtotta területté nyilvánítsák.
A modern városi életmód kényelme ugyanis egyúttal elkerülhetetlen sérülékenységet is jelent: az áradás hosszú napokra teljesen megszüntetheti az elektromos- és telefonhálózatot. A jelenlegi árvízvédelmi terv legalábbis éppen ezeken a százéves tapasztalatokon alapul. A hatvanas években épült víztározók ("nagy tavak") egy esetleges árvíz idején egyébként a folyó város feletti szakaszán jelentősen csillapítják a kárt. De egy nyolcméteres árvíz esetén ez legfeljebb 60 centit jelent.
Jelenleg tehát egy a száz évvel ezelőttihez hasonló árvízi jelenség társadalmi következményei tízszer súlyosabbak lennének: 2-3 millió ember maradna áram nélkül hosszabb időszakon át, egymillió embert érintene közvetlenül az ár, és összességében legalább 15 milliárd euró kárt okozna. Mindez tehát az egész francia főváros tágabb térségében káoszt és felbecsülhetetlen gazdasági károkat jelentene.
Áradnak az emlékek is
Az egy évszázaddal ezelőtti áradás emlékezetét a Biblioth?que Historique de la Ville de Paris, a főváros főkönyvtára várostörténeti kiállítással idézi fel. Az árvízre száz év távlatából emlékező Paris Inondé 1910 kiállítás 2010. március 28-ig látogatható. Az itt kiállított több száz fotó, képeslap és páratlan levéltári dokumentum a szemtanúk leírásaival rendkívül erőteljesen örökítik meg a víz elleni heroikus küzdelmet.
A századik évfordulón jelenik meg Jeffrey H. JacksonParis Under Water: How the City of Light Survived the Great Flood of 1910 című könyve, amely hosszú hallgatás után nyúl ehhez a kevéssé ismert tragédiához. Az amerikai történész kutató szerint a károk valós méretére és a párizsiak erőfeszítéseire szinte alig emlékezik az utókor.
Ennek okait kutatva Jeffrey H. Jackson megállapítja, a gyors újjáépítés és a rákövetkező világháború elnyomta az árvízhez kapcsolódó traumát. Nem maradt vizuális nyoma sem a mai városban: a vízszintet mutató táblák nem igazán jellemző emlékezeti helyek. A képeslap méretbe szorított ábrázolásokon pedig egyáltalán nem érzékelhető az árvíz elemi ereje. A képek alapján úgy tűnik az egymáson és magukon segíteni akaró emberek összefogása került előtérbe a szenvedés, a fosztogatás és a társadalmi, vallási különbségek kiéleződése helyett.
A kármentés azonban nem lehetett problémamentes: több ezer menekültet kellett elszállásolni Párizs külső kerületeiben, akik tehették, azok pedig az utcán kihelyezett gyűjtőládákban adakoztak a károsultak javára. A mentést irányító párizsi rendőrfőnök, Louis Lépine térdig érő csizmában - a város különböző pontjait csónakkal megközelítve - személyes ügyének tekintette a kórházak evakuálását és a tűzoltást.
A száz évvel ezelőtti árvíz látványa mögött érzékelnünk kell, hogy a történet döntő eleme éppen az a naiv hit, hogy az ember uralkodni tud a természeti erőkön. Egyetlen szereplő nem akadt, aki felkészült volna arra, hogy a Szajna egy időre eluralja a város látképét. A sors fintora, hogy a XIX. századi ember fejlődésbe vetett hite és reménykedése, hogy a tudomány majd megoldja a problémákat és jobbá teszi körülöttünk az életet, éppen abban a francia fővárosban szenvedett döntő vereséget, amely a XIX. század hatvanas éveiben modernizálódott és került végleg Európa élvonalába.
Az árvízzel így voltaképpen új korszak vette kezdetét: a tudomány erejébe vetett hit megrendült, ugyanakkor még mindig erős maradt a késztetés, hogy az ember saját céljaira fordítsa a természet erejét, függetlenül a hosszú távú következményektől.
A természeti katasztrófák emlékezete kevésbé erőteljesen él tovább a fejekben, nem jellemzők a megemlékezések sem. Az újjáépítés aktusa pedig éppen azt fejezi ki, hogy újból erőt veszük a környezeten és hitet teszünk a végeláthatatlan fejlődés mellett. Jó esetben is csak azt idézzük fel, hogyan is történtek az események, majd hogyan állt vissza minden a régi kerékvágásba - magyarázza könyvében Jeffrey H. Jackson. Márpedig a megmenekülés történetei roppant fontosak a természet legyőzésének folyamatában, hiszen azt erősítik bennünk, hogy az egész jövőnket kézben tarthatjuk.
