Passió a Pannon Filharmonikusokkal

Bach János passióját 1724 nagypéntekjén mutatták be a lipcsei Szent Miklós templomban. A mű János evangéliuma alapján Jézus szenvedéseit és halálát dolgozza fel, zenéje azonban mégsem tragikus, hanem fényes és ünnepélyes, a közelgő feltámadást előlegezve meg ezzel.

Bogányi Tibor, a Pannon Filharmonikusok vezető karmester gondolatait idézve: ?Bach János-passiója az emberiségnek azon csoportját is közelebb viszi Istenhez, amely szívében nem érez közösséget egy vallási felekezettel sem. Bach műve minden bizonnyal az egyik legmegrendítőbb evangélium-elbeszélése a világ művészetének.?

A Pannon Filharmonikusok Pilinszky János bensőséges gondolataival ajánlja a művet az ünnepre hangolódáshoz:

?Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. Ebben a zenében, eszközeiben, nincs semmi romantika, semmi nosztalgia, semmi árnyék, feleselő dialektika. Semmi keresés: csupa találat! Semmi feleselés: csupán a centrum sodrása, a központ ereje, lüktetése. Mennyország-érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb, a ?legizgalmasabb?. Klasszikus zene, s aki vonzásába kerül, annak a számára Bach az egyetlen klasszikus, mindenki más romantikus keresőnek hat az ő közelében. Örökös megérkezés ez a muzsika, s ezért nincs benne semmi szorongás, ezért merészel örökké útra kelni. Ahogy Szent Ágoston gondolta az öröklétet: örök útban-lét Istenben. Bach zenéje is: amit elhagy, azt se veszítheti el. A ?centrum-zenéje? örökös birtoklás és dicsőséges szegénység egyszerre.

Másik csodája: a fenséges és az intim állandó jelenléte. Váltakozásuk se változatosságot jelent, hanem azonosulást. Ahogy az egyhelyben haladó mű is a legszédületesebb íveket írja le, s a legszertelenebb variációk is ugyanarról szólnak.

A Passió története, drámája soha még ilyen erővel nem jelent meg bennem [?]. A zene nyelvén Bach mintha teológiai problémákra válaszolna, a spekulatív elme kérdéseire. Az örökkévaló Istenben miként zajlik le a történelem? A Szentháromság időtlen boldogságában a Fiú-isten drámája, időbe vetett története? Zajlik a passió, drámaian, ahogy senki más tolmácsolásában, s az egész mű egyhelyben lüktet, mintha Isten szívverését hallanánk.

Romantikusan kereső szívünkre induláskor jótékony borogatás a zene, aztán van egy pillanat, mikor elunjuk, kételkedni kezdünk jogosultságában. De Bach nem tágít: e pillanatnyi holtpont után jön el az ő ellenállhatatlan dicsősége. De az a dicsőség már nem is az övé. Mire a passió záró kórusa fölzeng: magát a Fiú által megdicsőített Atyát idézi, vitális istenérv e zene. A végén vagyunk a legbefogadóbbak, a harmadik órában a legfrissebbek. Pedig lényegében az egész mű végig ugyanarról szól, ugyanarról egyre forróbban, egyre időtlenebbül, egyre időtlenebb frissességgel, hogy amit első ütemeiben már közölt velünk, az az utolsókban váljék vadonatújjá. Most akár abba is hagyhatja: örökké folytatódik bennünk dallama. Megérkeztünk az öröklét zsengéire.

Aztán ? kifele menet ? zárórészekről beszélünk és kompozícióról. De aki csak ezt mondja, az is tudja, hogy itt másról van szó. Tudja és nem fogja elfelejteni többé.?

/Új Ember, 1963. április 21./