Amennyire lehet, feszegetem a határokat

Részt vettél szellemidézésben – Selmeczi György Spiritiszták című darabjában –, voltál Violetta a Traviatában, Partenope, Mimi a Bohéméletben, Gutrune Az istenek alkonyában, címszereplő a Kocsis által vezényelt Daphnéban, játszottál az Arabellában és barokk operákban is. Mi magyarázza a sokoldalúságodat?

Én ezt nem élem meg különlegesnek: a hangom predesztinál, azt követem. Vannak ennél még színesebb terveim is.

Mi az énekesi hivatásod eredete?

A gyerekkorom óta bennem tomboló érzelmek kifejezésének vágya. A konkrét pillanat a kamaszkoromhoz kötődik, jól emlékszem rá: leültem az ágyra, és azt mondtam, hogy énekes akarok lenni. Hogy milyen műfajú, opera- vagy más, az meg sem fordult a fejemben. Csak maga az éneklés érdekelt; mintha tudtam volna, hogy ezáltal lehet a legjobban érzelmeket ventilálni, a hangszalagjaimmal, a testemmel és a lelkemmel kifejezni. De semmiféle céltudatosság nem volt a döntésemben. Aztán valamivel később, amikor komollyá vált a dolog, hallatszott a hangomon, hogy valóban érdemes vele foglalkozni.

Nem is mutáltál?

A lányoknál nem annyira szembetűnő a mutálás, mint a fiúknál, nálam alig lehetett érzékelni. Viszonylag későn, 19 évesen kezdtem éneket tanulni Bikfalvy Júliánál.

Az énektanár megválasztása kényes ügy. Nem mindenkinek válik be mindenki.

Mi ketten nagyon egymásra hangolódtunk. Szerintem ő igazi tanártípus; olyan értelemben, hogy az énektanárnak a sportedzőhöz kell hasonlítania. Júlia ragaszkodik hozzá, hogy az éneklés rendszeresen jelen legyen az életünkben. Természetesen kezelte a tanítást, nem volt semmilyen speciális metódusa, folytonosan képezte, edzette a hangunkat skálázással.

Igen nagy szerencsém volt, mert nem vitt el olyan irányba, ami nem az én utam lett volna. Sajnos ismerek olyan eseteket, amikor egy művész, erős karakter a maga képére próbálja formálni a növendéket, a nála bevált, sajátos technikát próbálja neki megtanítani. Figyelmen kívül hagyja, hogy az a tanítványának talán nem testhezálló. Óriási drámák keletkezhetnek abból, ha a tanár nem alkalmazkodik a tanulni vágyó adottságaihoz.

A test- és lélekidegen metódustól rendkívül nehéz szabadulni. Az érintettben nem is tudatosodik, hogy mi történt vele, csupán azt érzi, hogy „Jézusom, már nem tudok énekelni, és most hogyan tovább, kihez forduljak?”. Ez teljes önbizalomvesztés egy fiatal ember számára. Sohasem tanítottam, de az a gyanúm, hogy ez ügyben is az alázat lehet a legjobb tanácsadó: háttérbe húzódni, amikor arra van szükség.

Tehát Bikfalvy az állóképességedet erősítette.

Igen, és ebbe beletartozik a testnevelés. Ő komolyan foglalkozik tajcsival, jógával, beszédtechnikával, és ezeket mind beépíti az énektanításba. Ami rendkívül hasznos, hiszen valóban segítenek a színpadon, a légzésben, az állóképességben és a koncentrációban. Hihetetlen összpontosítás kell ahhoz, hogy a színpadon azt a sok feladatot ellássuk. A szövegtudástól a hang képzéséig, és közben szabadon, fesztelenül kell játszanunk; fontos, hogy figyeljünk a zenekarra, a karmesterre, a kollégákra, a rendezésre. Vagy a ruhára, ami beleakadhat a cipő sarkába.

A Spiritisztákban feltűnt, hogy mennyire játékos alkat vagy.

Igen, általában szenvedő lírai szopránként vagyok bevetve, az énem másik felét talán csak a barátaim ismerik. Sajnos pici a repertoáromon az a rés, ahol felszínre tud törni a játékosságom, de azt nagyon megélem.

Bekerültél egy dobozba?

Inkább az a magyarázat, hogy az én hangszínem asszociál egy olyan nőtípusra, mint Violetta vagy Mimi. Kevésbé látszom-hallatszom Norinának, Susannának. Valószínűleg úgy gondolják, hogy ezekre a szerepekre nem feltétlenül szükséges az a selymes drámaiság, amely az én hangomban van. A szerepkörömet egyelőre abszolút a hangszínem határozza meg. A barokk művekben is rengeteg olyan szólam van, amely testhezálló ehhez az orgánumhoz.

A szerző, Richard Strauss operettszerű világot teremtett, sok intrikát és izgalmas, eleven jelenetet írt, amelyekben átélhetem a könnyedséget. A Figaro házasságában azzal küszködtem, hogy túl susannásra sikerült a grófném. De hát az én megérzésem szerint a szép és melankolikusnak ábrázolt contessa valójában fiatal nő, aki ha arról van szó, rögvest beleáll a női intrikákba, és bolondot csinál a despota férjéből. Ehhez kell egyfajta karakánság. És ne felejtsük el, hogy a grófné hajdan a Sevillai borbély életvidám Rosinája volt, tehát a huncutsága nem indokolatlan. Ezt csak azért mondom, mert egy nő személyiségének számtalan aspektusa van. A hierarchikus és más korlátok feszélyeznek; amennyire lehet, feszegetem határokat.

Egy karmester vagy egy rendező véleményével szemben hogyan szerzel magadnak érvényt?

Nem mindig van igazam. Szerintem fontos, hogy az ember ezt tudomásul vegye, és tudjon visszalépni, ha kell. Ezáltal csak hitelesebbé válik. Ha nyitottságot mutatok a másik elképzelése iránt, akkor finoman „érdekérvényesíthetek”. És ha már olyan a presztízsem, hogy megbíznak az ízlésemben, akkor kapok némi döntési szabadságot is.

Visszatérve a tanuláshoz: a ferrarai Girolamo Frescobaldi konzervatóriumban diplomáztál, továbbá részt vettél Mirella Freni és mások mesterkurzusain.

Frenin és Bikfalvy Julin kívül van még két rendkívül fontos személy számomra, akiket talán nem említek olyan gyakran. Egy amerikai mezzo, Carol Richardson-Smith a férjével, Jeff Smithszel együtt ma is a mestereim, rendszeresen eljárok hozzájuk Hannoverbe. A találkozás velük rendkívül fontos mérföldkő volt az életemben. Amikor kvázi beléjük botlottam, még Frenivel dolgoztam, vele havonta egy héten át igen intenzív munkát végeztünk. De úgy éreztem, hogy a fennmaradó három hétben kicsit magamra vagyok hagyva. Úgy láttam, a pálya kihívásai túl nagyok ahhoz, hogy a lábamat lógassam. Éreztem, hogy szükségem van még egy énektanárra, akivel rendszeresen dolgozhatom.

Carol és Jeff sokat hozzáadtak a repertoáromhoz. Amikor a 2009-es genfi versenyre készültem (aminek a fődíját és három különdíját is elnyerte – a szerk.), elég komplex anyagot kellett összeállítanom. Az ő tanácsukra válogattam, és nagy sikerem volt vele, ami azért érdekes, mert egy fiatal lírai szopránnak még nem egyértelmű a repertoárja. Ők pedig már akkor pontosan ráéreztek arra, mivel tudom a legjobban prezentálni a hangomat: egy Richard Strauss zenekaros dalra és egy Händel-áriára esett a választásuk.

Hová kötődsz szorosabban? 

Rendszeres fellépőként legjobban a Magyar Állami Operaházhoz. Mivel ott hagyományos értelemben nincs társulat, a kamaraénekesi cím sajátos jelenség.

Ez persze nem baj, sőt igencsak motiváló. Annak, hogy másodszor is elnyertem a címet, különösen örülök, mert ezt egy konkrét szerepre, teljesítményre, kifejezetten az Arabellára kaptam. Családi, baráti körben úgy is emlegetem, mint „az imádott Arabella-díjat”.

Nyár elején ismét műsoron lesz az Eiffel Műhelyházban Claude Debussy sejtelmes, lírai zenedrámája, a Pelléas és Mélisande. Még milyen feladatok várnak?

A pályám fontos állomása lesz a drezdai Semperoper Otello-előadása októberben. Itthon már a régi és az újabb rendezésben is énekeltem Desdemonát, és ez nagy előny. Tudom, hogy testhezálló a szerep, úgyhogy nincs bennem kétség. Nagyon várom, hogy René Jacobsszal egy európai turnén Mozart Idomeneójában Ilia szerepét, valamint Händel Tamerlanójában Asteriát énekeljem. Változatos feladatok, és a hangom szempontjából, azt hiszem, mindkettő passzol. Nem szeretek kategorizálni; szerintem azt kell csinálni, ami jólesik, és kész. És néha meglepő dolgok esnek jól. Például most áténekeltem a Toscát. Eddig sosem gondoltam rá, de annyira jól szólt, hogy ha felkérést kapnék rá, nem tétováznék.

Nemrég Moszkvában énekeltél. Talán nem mindenki tudja, hogy édesapád magyar, édesanyád orosz születésű.

Felvetődik a morális kérdés, hogy szabad-e most Moszkvában énekelni, vagy sem. Az ügynököm roppant óvatosan érdeklődött: el tudnám-e képzelni, hogy fellépjek ott. Édesanyám családja ott él, és amikor a felkérés érkezett, valójában nem volt kérdés a számomra, hogy elfogadjam: ajándék lehetőséget kaptam vele arra, hogy viszontláthatom a szeretteimet. Úgy gondolom, hogy a szankciós állapot nem tesz jót az emberek lelkének, és lehetőségként éltem meg, hogy az óriási szakadékot, amely Európa és Oroszország között kialakult, egy kis lelki híddal egy estére összekössem.

Dalestet adtam a Sztanyiszlavszkij Színház kamaratermében. Az orosz publikum otthon van az operett világában, a népszerű számokat éneklik is. Olyan műsort állítottam össze, ami az Osztrák–Magyar Monarchia jegyében született, és felhasználtam hozzá a benne élt etnikai csoportok különböző nyelvét és kultúráját. Persze a programban nemcsak operett volt, hanem Bartók-, Kodály- és Dohnányi-dalok, a Ruszalka híres Hold-himnusza (természetesen csehül), valamint Liszt Olasz dalai is. A koncert tulajdonképpen egy monarchián belüli zenei utazás volt kuplékkal kiegészítve. A Legyen a Horváth-kertben Budán-t is beleszőttem, hiszen ott lakom, ahonnan ez a dal elindult. Hatalmas sikert arattam vele.

Tehát nem tekinted az operettet idegen terepnek.

Említettem, hogy a könnyedség nem áll messze a szívemtől, sőt! Az operett mint műfaj önmagában is megállja a helyét, de ha elkezded egy kicsit vegyíteni mondjuk olyan dalokkal, áriákkal, amik idő és valamelyest hely szempontjából is ugyanoda köthetők, az úgy még izgalmasabbá teszi. Titkos tervem, hogy régi magyar nótákból, kávéházi dalokból álló műsort rögzítsek. Fel kellene ilyeneket kutatnom, csakhogy egy négyéves kislány mellett az ember sokat álmodozik ugyan, ám nagyon kevés ideje van az álmai megvalósítására.

Foglalkoztat a tanítás?

Foglalkoztat, de csak mint távoli terv. Általában alapos, maximalista és felelősségteljes vagyok mindabban, amit csinálok, és a tanítást egyelőre nem tudnám azon a szinten kivitelezni, mint szeretném. Egyszerűen annyi időmet veszik el az aktuális feladataim, hogy az énektanári működés felépítésére most nincs kapacitásom.

Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu