A népzene olyan, hogy ha „elveszik”, még több lesz belőle

Márciusban vette át az egyik legrangosabb hazai tudományos elismerést, a Széchenyi-díjat. Tartalmas, tevékeny évtizedek vezettek idáig.

A kolozsvári Zeneakadémián végeztem zenetudományi szakon, ott kezdett érdekelni a népzenekutatás, viszont akkoriban nem volt Erdélyben ennek a végzettségnek megfelelő álláslehetőség. Így két évtizeden át terepkutatást végeztem, mert azt intézményes háttér nélkül is lehetett. Ebből a szempontból szerencsés voltam, hiszen bőven volt még felfedeznivaló. Moldvától egészen a Partiumig mintegy háromszázötven település hagyományait gyűjtöttem. Elsősorban a népi tánczene érdekelt, de más műfajokkal is szívesen foglalkoztam, így változatos lett az anyag. Módszertani elvem volt, hogy ne csak a zenét vegyem föl, hanem a vele kapcsolatos tudást is kutassam: azt, hogy mit gondol a nép a muzsikáról, mit, mikor, miért játszik és így tovább. Ezért sok interjút is rögzítettem.

1992-ben a budapesti Néprajzi Múzeumban kiállítás készült egy kis székely faluról, Siklódról. Ennek apropóján meghívtak, hogy tartsak előadást a siklódi népzenéről. Megtetszett az előadásom az akkori főigazgató-helyettesnek, Selmeczi Kovács Attilának, aki állásehetőséget ajánlott. Az állást csak később, 1994-ben foglaltam el. Amikor a Zenetudományi Intézetben megtudták, hogy a múzeum alkalmazott, ott is kaptam egy részmunkaidős kutatói állást.

Ha egyszer ilyen körökbe kerül az ember, nagyon sok szakmai lehetőség adódik számára. Több egyetemre is meghívtak vendégelőadóként, majd a budapesti Zeneakadémia Népzene Tanszékének létrejötte után a felsőoktatás is állandó része lett a szakmai munkámnak. Ezen a területen legfőbb eredménynek azt tartom, hogy a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia főtárgy tanáraként és a doktori iskolában a népzenei alprogram vezetőjeként hozzájárulhattam a népzenekutatói utánpótlás képzéséhez. 2022-ben habilitált professzorként és a Zenetudományi Intézet senior kutatójaként mentem nyugdíjba. A Hagyományok Háza, amelynek alapító tagja vagyok, máig igényt tart a munkámra, jelenleg egy tudományos hangszeres dallamrend kialakításán dolgozom, és a katalogizálási osztályt vezetem.

A díjat „a magyar hangszeres népzene kutatása terén végzett kiemelkedő munkája, a hagyományos népi kultúra megismertetését is szolgáló, példaértékű szakmai tevékenysége elismeréseként” kapta. Ez tág kifejezés, amibe sok minden belefér. Konkrétan vajon minek köszönheti a kitüntetést?

Talán annak, hogy nekem mindegy volt, hogy munkahelyen munkaidőben vagy hétvégén otthon dolgozom, egyszerűen azért, mert nagyon érdekel az, amivel foglalkozom. Így a családomnak is köszönhetem, hogy több időt szánhattam a munkára. Sosem azért csináltam, hogy kitüntessenek, nem is álmodtam ilyesmiről. Amennyire sejtem, azok az intézmények javasoltak a díjra, amelyekben dolgoztam. Ez azt jelenti, hogy talán meg voltak elégedve a munkámmal.

Ennek ellenére jó pár díjjal büszkélkedhet. Melyek a legkedvesebbek önnek?

Említhetném a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, illetve a Martin Györgyről, a leghíresebb magyar néptánckutatóról elnevezett díjat. Egyébként még a hetvenes években ő javasolta, hogy kutassam a népi tánczenét, mert látta, hogy a tánc is érdekel. Úgy vélte, csak az tud ezzel megfelelően foglalkozni, aki nemcsak a népzene, hanem a néptánc területén is tájékozott. A másik fontos mérföldkő az egyik legnagyobb magyar zenetörténészről elnevezett Szabolcsi Bence-díj.

Külön öröm számomra, ha otthon, Erdélyben is elismerik a munkámat, hiszen jogosan nem örülnek annak, ha valaki eljön onnan. De magyarországi munkásságom, publikációim majdnem mind az erdélyi népzenével kapcsolatosak, s ezt ott is tudják. Jó érzés volt az előző években átvenni az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjat, Csíkszeredában a Kájoni János-díjat, ahogy az is, hogy Marosvásárhely és Székelyudvarhely díszpolgárává választott.

Mielőtt Magyarországra települt volna, majdnem egy évig próbált hasonló állást találni Erdélyben, hogy ott maradhasson. Hogyan élte meg az otthontól való elszakadást?

Kecsegtető volt 1992-ben a Néprajzi Múzeum felkérése, hiszen lehetőséget kaptam, hogy szakintézmény keretében dolgozhassam a mindenkor hivatásomnak érzett szakterületen. Gondolkodási időt kértem, azt remélve, hogy az 1990 utáni változások Erdélyben is lehetővé teszik számomra az intézményes kutatást, de sajnos nem jártam sikerrel. A népi tánczenéről akkoriban írt könyvemre sem találtam erdélyi kiadót, így Magyarországon jelent meg. Amikor Selmeczi Kovács Attilának elvittem belőle egy dedikált példányt, megismételte a korábbi felkérést. Ekkor már nem mondhattam nemet.

Tehát szakmai kényszer volt a költözés.

Teljes mértékben. Azután is sokat jártam Erdélybe népzenét gyűjteni, előadást tartani. Több éven át szerkesztettem és vezettem Csíkszeredában az Erdélyi Prímások Találkozójának műsorait, az előző években Kolozsváron a Sapientia Egyetemen is tanítottam. A családdal pedig minden nyáron hazamegyünk, ott érezzük igazán otthon magunkat.

Fel tud idézni egy ősélményt, ami a népzenéhez vezette?

Két rövid történet jut eszembe, mindkettő azt mutatja, hogy tulajdonképpen véletleneken múlt a pályaválasztásom, elsőéves egyetemistaként még nem álmodtam népzenekutatói pályáról. A bukaresti Tanügyminisztériumból jött egy utasítás, hogy nyáron minden egyetemistának kötelező úgynevezett szakmai gyakorlatot végezni valamilyen üzemben, intézményben. A Zeneakadémia vezetősége úgy rendelkezett, hogy minden diák menjen el egy kultúrházhoz vagy iskolához, és hozzon onnan egy papírt, ami bizonyítja, hogy csinált ott valamit. Csortán Márton diáktársam azt javasolta, menjünk a szovátai iskolába – ott tanított az édesapja –, mert a gyermekeket nyaranta néprajzi gyűjtésre szokták vinni, és mi irányíthatnánk őket. Akkor még nem sokat értettünk ehhez, így hát fogtuk Kodály Zoltán A magyar népzene című könyvét, abból felkészültünk, megtanultunk a példatárából több száz dallamot. A gyűjtés sikerrel járt, és felkeltette az érdeklődésemet a népzene iránt.

Olvasni kezdtem a szakirodalmat, órák után pedig legkedvesebb tanáromtól, a Kodály-tanítvány Jagamas Jánostól próbáltam minél többet megtudni a népzenéről. Látva egyre növekvő érdeklődésemet ez a végtelenül lakonikus ember egyszer megállított a folyosón, szigorúan rám nézett, és azt kérdezte: „Maga nem akar zenefolklorista lenni?” Mit lehet erre mondani? Csak azt, hogy igen. „Na, akkor legyen az.”

A későbbi gyűjtőkörútjai hasonlóan néztek ki, mint az említett nyári kaland?

Az első teljesen spontán volt, de megvalósított egy fontos módszertani alapvetést, amelyet később is szem előtt tartottam. Akkor minden irányítás és támpont nélkül indultunk el, találomra bementünk egy udvarra, és megszólítottunk egy nénit, nem énekelne-e. Csak utólag derült ki számomra, hogy Jagamasék is így dolgoztak.

Fontos, hogy azt mérjük fel, mi a népdal általános állapota egy faluban. Ettől eltérő az a módszer, hogy egy köztudottan jó énekest keresnek fel, aminek az a veszélye, hogy mindig tőle fognak gyűjteni, nagyjából ugyanazt. Ördöngösfüzesen Hideg Anna néni a dalainak egy részére azt mondta, hogy ezek Kallós-nóták, mert Kallós Zoltán ezeket gyűjtötte tőle. A későbbi gyűjtőknek is elsőre ezeket énekelte, arra gondolva, hogy a gyűjtőket leginkább ezek érdeklik.

Nemcsak magyar, de román, német, zsidó, cigány, sőt török és szláv dallamokat is gyűjtött. Miben különbözik ezektől a magyar népzene?

Kicsit általánosító kifejezés az, hogy magyar népzene. A népzene – a folklór szintjén – valójában nem nemzeti, hanem táji zene. Erdélyben a gyimesiek zenéje gyimesi népzene, Magyarországon a somogyi pedig a somogyiaké. Ha egy somogyi lakodalomban gyimesiek zenélnének, nem biztos, hogy meg lennének vele elégedve a helyiek. A népzene akkor tud a nemzeti kultúra részévé válni, ha a különböző művészeti és közművelődési szervezetek beemelik abba, de ez már nem a folklór, hanem a folklorizmus szintje.

Egy vegyes lakosságú területen sok a hasonlóság két vagy három etnikum zenéje között, de sosem százszázalékos az egyezés. Az érintkezési lehetőségek egyike onnan ered, hogy régen ugyanarra a dallamra énekelhettek románul és magyarul is, a szövegeket szabadon, kreatív módon társították különböző dallamokkal. Ez nem köztudott, sokan úgy gondolják, a népdal adott dallamra énekelt adott szöveget jelent, amint azt a könnyű- és a komolyzenében megszoktuk. Megkérdeztem Széken Szabó Varga Gyuri bácsit, mi a véleménye a rádióban játszott széki zenéről. Azt mondta: „Jó, jó, de azért mégsem olyan jó.” „Miért nem jó?” „Mindig ugyanazzal a szöveggel éneklik ugyanazt a nótát.” Ez a kis anekdota is jelzi, jó, hogy felvesszük a dalokat, de a népzene élete ennél sokkal több.

Vissza lehet adni ezt az életet iskolai keretek között?

Az iskolai népdaltanítás általában nem túl sikeres. Öt gyerekem van, rajtuk keresztül követhettem, hogy különböző rendszerekben – részben Romániában, részben Magyarországon – hogyan is működik ez. A tanár viszont javíthat a helyzeten, ha élményszerűvé tudja tenni a népdaltanítást, akár annak árán is, hogy eltér a tanmenettől.

Baj, ha a gyermekek azért tanulják meg a „Hull a szilva a fáról…” kezdetű dalt, mert van benne szinkópa. Így ez egy zeneelméleti példaként marad meg az emlékezetükben, nem pedig úgy, mint egy szép dal, amit szívesen énekelnek.

Ezért van nagy jelentősége a városi táncháznak. Jóval többet vesz át a hagyományból, mint a színpadi néptánc vagy az iskolai tanítás, mert nemcsak a dallamot, a táncot és a szöveget emeli ki a hagyományból, hanem az együtt táncolás, dalolás, zenélés részt vevő közösségi élményét is. A magyar táncházmodell nem a hivatásos vagy amatőr táncosok számára jött létre, hanem azért, hogy ilyen módon bárki szórakozhasson, ha ehhez van kedve, függetlenül bármilyen előképzettségtől.

Egy interjúban azt mondta, azért volt nehézkes a táncházalapítás, mert egybeesett a beatkorszakkal, és kérdés volt, tud-e újat hozni a népzene a rock mellett. Ön szerint az volt a siker nyitja, hogy az emberek megtalálták a kettő keresztmetszetét.

A rockzene kezdeti szakaszában a három gitár plusz dob felállás volt a tipikus – abból egy szólógitár, egy akkordokkal kísérő ritmusgitár és egy basszusgitár. Ezek a hangszeres szerepkörök sok helyen a népzenei gyakorlatban is hasonlók: a hegedűn szólal meg a dallam, a brácsán a ritmizált akkordok, a bőgő pedig a basszushangszer. Ebben a kemény, tánc alá játszott hangzásban olyan elemi erő rejlik, amit az akkori fiatalság már a rockzenéből is ismert, ezért is hatott rá. A hetvenes években indult táncházmozgalom kezdetén még nem tudtuk, hogy sikeres lesz-e ez a kísérlet, de ma már százezrekben lehet mérni a magyar népzene-néptánc iránt érdeklődők körét.

Manapság gyakran elhangzik, hogy a zenében is követni kell a globális trendeket. A táncházmozgalom létrejöttekor nem követett semmilyen globális trendet, nem volt „trendi”. Mi viszont csináltunk egy hazai trendet, ami később világszerte ismert lett. Ma Japántól Argentínáig, Kanadától Ausztráliáig nagyon sok helyen van magyar táncház. Az UNESCO is felvette a magyar táncházmodellt a Legjobb megőrzési gyakorlatok regiszterébe.

A néptánc és a népzene most trendi?

Sok helyen igen. Elég arra gondolni, hogy a világzene is ennek elemeire épül. Persze kombinálnak különböző stílusokat, műfajokat, de valójában nem tudnak meglenni népzene nélkül. A jazzben és a rockban szintén van etno irányzat, a klasszikus zenében kisebb-nagyobb mértékben mindig is volt, Bartókék idejében erősebben, de mai, fiatal szerzőktől is hallottam népzenei alapú komolyzenei kompozíciót.

A népzene örök túlélő, mert egyszerre historikus és kortárs.

A hagyományos közösségekben élő emberek nem mint ősi kincset őrizték, nehogy kivesszen, nehogy valaki elvegye. A népzene olyan, hogy ha „elveszik”, még több lesz belőle, hasonlóan az égő gyertyához, aminek fénye nem csökken attól, hogy más gyertyákat is lángra lobbant, amint ezt egykor Rimay János írta egyik versében. A népzenét azért adták tovább az utódoknak, mert tapasztalták, hogy a lelki fájdalom oldója, a közösségi életérzés örömének forrása, s meg akarták adni a lehetőséget az utódoknak is, hogy ebben az élményben részesülhessenek. Tehát nem a közösség szolgálta a hagyományt, hanem a hagyomány volt a közösség szolgálatára.

A népzenekutatás területén is nyomot hagyott az elmúlt években rohamléptekben fejlődő technológia. Van olyan innováció, amelyet szívesen használt volna fiatalon?

Mindig igyekeztem a legkorszerűbb technológiát használni. Eleinte csak egy kazettás magnóm volt – ma már sokan nem is tudják, mi az. Később hozattam Franciaországból egy nagyon jó, majdnem stúdióminőségű terepmagnetofont. Ezzel kétmikrofonos sztereó hangfelvételeket tudtam készíteni. A kilencvenes évektől már digitális hangfelvevőt használtam párhuzamosan videókamerával. Az ezredforduló körül, az Utolsó Óra projekt esetében, a Fonó Budai Zeneházban már számítógéppel közvetlenül merevlemezre rögzítettük a muzsikát. Később a Hagyományok Háza stúdiójában csináltunk két olyan gyűjtést, amelynek során minden hangszer külön sávra került, de ez csak audiofelvétel volt. Jól jöttek volna akkor az idén indult Folk_ME (Folk Music Education) program nyújtotta technikai lehetőségek, ahol az online platformra feltöltött hangfelvételeket hangszerenként külön sávokra rögzítették, egyesével is meg lehet őket hallgatni, és látni lehet az előadásmód részleteit.

Ez miben hozott változást?

Fontos, hogy lássuk is az előadót, és nem csak a tánc esetében. A Folk_Me ezzel a lehetőséggel nagyon segíti az oktatást. De az eredeti gyűjtéseknél is fontos látni a zenészt, hiszen az arcáról, mozdulataiból leolvasható metakommunikáció rendkívül informatív lehet. Akár egy olyan apróság is, hogy mondjuk az egyik kísérő hangszer valamilyen furcsa akkordot fog. Mi a hangfelvétel alapján azt gondolhatjuk, hű, de érdekes, izgalmas megoldás. Közben a videón látszik, ahogy a prímás dühösen néz a zenészre, mert nem jó akkordot fogott, tehát amit mi bravúros egyediségnek éreztünk, csak melléfogás volt.

2018-ban úgy nyilatkozott, néha még zenél a Barozda Együttessel, régi zenekarával.

A Barozda népzene-régizene együttes 1976-tól 1986-ig működött Csíkszeredában. Én egy álláslehetőség miatt 1981-ben Marosvásárhelyre költöztem, így más irányba sodort az élet. A többiek Csíkszeredában maradtak, ahol nagyon sikeresen működtek, de munkájukat egyre inkább ellehetetlenítették. Végül Svédországba mentek, ott működtek tovább. 2001-ben, az együttes huszonötödik évfordulója alkalmából Csíkszeredában szerveztek egy Barozda-koncertet, ahol újra együtt muzsikáltunk mi, alapító tagok (Bokor Imre, Györfi Erzsike, Simó Jóska meg jómagam), későbbi társunk, Toró Lajos és számos együttműködő barátunk.

Ez olyan jól sikerült, hogy attól kezdve ugyan fél gőzzel, de újra zenélgettünk együtt. Közben Simó Jóska fia, Csongor is csatlakozott, Imrét pedig később sajnos elvesztettük. Szétszóródtunk, de évente-kétévente összejövünk néhány koncert, mikroturné, CD-felvétel erejéig. Idén is kiadtunk egy régizenei albumot, ami a Spotifyon is hallgatható. A barozda.hu oldalon az együttes egész tevékenysége áttekinthető. Immár több mint negyvenéves barátság és sok közös zenélés van mögöttünk. Nem ebből élünk, nem is tudnánk több időt szánni erre. De nagyon jólesik régi barátokként néha együtt muzsikálni. Tiszta örömzene, nincs benne semmi kényszer.

Fotók forrása: A Hagyományok Háza archívumából