Peacock, Mendoza és Polonius – Pécsi Sándor

A sárospataki református kollégiumban még lelkésznek készült, de színész lett belőle. Nekem egyszer, egy fárasztó előadás után az öltözőben, az ismert indulatos hangján, miközben törölgette magáról a sminket, azt mondta, azért nem lett pap, hogy ne kelljen annyit tanulnia. Hát most aztán tanulhat eleget!

1944-ben végezte el a Színművészeti Akadémiát (nem szerencsés esztendő), át kellett vészelni két évet, hogy ’46-ban Miskolcon színpadra léphessen. Mesélte, a keze hozta a fővárosba, valami tervezett filmhez kerestek egy nagytenyerű színészt, márpedig Pécsi Sándornak valóban szép nagy keze volt. S eközben Várkonyi Zoltán is felfedezte, szerződtette még abban az évben a Művész Színházhoz. 1948-ban meg már a Madách Színház tagja lett, haláláig.

Csodálatos színész volt! Akik ismerhették, nem feledhetik alakításait, a kissé korpulens alakját, komikus fintorokba, pánikos kétségbeesésbe, harsányságba váltó játékát, kissé gyors beszédét, és a hangját – a néha crescendóba csapó, éles hangját. Máig fülembe cseng Mendoza, a rablóvezér szentimentális dallamú szavalása a Tanner John házassága egyik jelenetében: „Ó, Lujza, Lujza, Mendóooza Lujzája, Lujza Mendóozája…”

De ugyanígy Szellemfi kétségbeesett kiáltozása a sötétben, amikor vélt szerelme (Dajka Margit) a nádasba csalja, ahol pórul jár. Vagy ott volt nagyszerű alakítása a Pillatás a hídról című Miller-drámában, aki az unokahúgába szerelmes, és féltékenységből a bevándorló, fiatal honfitársát feladja a rendőrségen. Micsoda indulatos Eddie Carbone volt! Máskor meg, a Gorkij-darabban a bibliai bölcsességű vándor Luka. A titokzatos öreg az éjjeli menhely nyomorultjai között. A Vámos László rendezte emlékezetes Hamletben Poloniusként csupa jóság és becsület. És milyen ravasz és számító Peacock a Koldusoperában! Film- és tévészerepek őrzik játékát a késői kornak. Kossuth-díjjal  és más művészeti kitüntetésekkel méltatták művészetét.

Amikor Lengyel György a Madáchban szerepet osztott Ördöghegy című darabomhoz 1968-ban, az egyik alakot rá bízta. Megkapta a példányt, aztán néhány nap múlva a lakásán találkoztunk.

A szerep egy szertelen természetű, de könnyen pánikba zuhanó figuráról szólt. Azt mondta, örül neki, mert éppen olyan, mint ő.

Megmutatta a házát. Rengeteg tárgya volt, mindent gyűjtött, öreg lámpákat, kakukkos órákat (egyet nekem is adott premierajándékul), az Adriáról éppen azon a nyáron hozott halászhálót – és volt egy történelmi tárgya is: a kertjében, mint egy mini szobor, a ledöntött Sztálin bronzának egy darabja.

Helén asszony, a felesége szeretettel vette körül, de Pécsinek külön hálószobája volt az emeleten baldachinos ággyal.

Amikor próbáltuk a darabot, mindig hozott valami kelléket otthonról, érezni akarta a környezetet már az emlékpróbákon is. Egy kamionsofőrt alakított, egyik nap mutatta, hogy téglával kidörzsölte a farmerjét, és felvette Helén egyik piros blúzát kifordítva, hogy elképzelje a figurát. Kis, 650-es autóján érkezett mindig, tele izgalommal, s mindig akadt valami, ami feldühítette. De talán ez talán csak bemelegítés volt a játékra.

Néha
trombózis állt a lábába. Fájdalmas volt, de játszott, csakhogy bizonyára ezek
vezettek a véghez.

Ezt a trombózisdolgot azért ki is használta. Írt egy neves író, mellesleg neves politikus egy darabot, aminek a főszerepére Pécsit kérte az igazgatótól. (Neveket nem mondok, noha Darvas Iván szerint a pletyka csak névvel, címmel és telefonszámmal érdekes.) Az igazgató tudta, hogy Pécsi vonakodik. Az egyik próbára behívta a szerzőt, hogy nézze meg a színészét. Pécsi tudott a dologról. Játszott, játszott, egyszer csak feljajdult, a vádlijához kapott, és leroskadt. Mi történhetett? – kérdezte riadtan az író. Úgy látszik, megint trombózis – mondta az igazgató –, sajnos másnak kell adni a szerepet.

1972-ben a Falstaffra készült. Este lefeküdt a baldachinos ágyba, feltornyozta a párnát, feltette a szemüvegét, és elalvás előtt még egy kis ideig tanulta a szerepet…

Azon a november 4-i reggelen nem jött le kávézni, Helén felment a szobájába. Pécsi ott ült mozdulatlanul az ágyban, kezében a példány, orrán a szemüvege…

50 éves
volt.

Rengetegen voltak Farkasréten a temetésén. Gyászolta a közönsége a barátokkal, színésztársakkal együtt. A halottas kocsi után Domján Edittel ballagtunk szomorúan. Edit nagyon szerette. Aztán karácsony lett, és Editet is temettük.

Nyitókép: Pécsi Sándor Illyés Gyula A kegyenc című darabjában 1968-ban. Fotó: MTI/Keleti Éva