Így hát Anouilh Thomas Becketje nem normann, mint a valóságban, és mint barátja-ellenfele II. Henrik, hanem szász, az ebből eredő jellembeli, stílusbeli különbségekkel. Itt Becket a meghódított, míg Henrik a leigázó néphez tartozott, előbbi az ennek megfelelő együttműködéssel, utóbbi a diadalmas hódító magabiztos frivolságával. A zöld gerinc egyébként egy régi könyvhöz tartozott, és Anouilh csak szépészeti okokból vette meg: jól mutatott a polcán. Beleolvasott, Becketről szólt, kedvet kapott, megírta ennek alapján a maga történetét. Később kiderült, tévesen. Műve ennek ellenére sok valódi történelmi tényt hordoz, ilyen az angol-francia ellentét, az állam és egyház konfliktusa és magának Becketnek az élettörténete - már ha a származásától eltekintünk.
II. Henrik és Thomas Becket kapcsolata több fordulatot vett. Becket 15 évvel idősebb, ám egyformán kivették részüket a pajzánságból, dorbézolásból, kicsapongásból. Kis szépséghiba, hogy ekkor Becket diakónus volt... Henrik igazi hedonista, élvhajhász, zabolátlan, infantilis, szeszélyes. Goromba a családjával, kedves Beckettel, aki eleinte mulatságaiban társa, majd Anglia pecsétjének őrzője, kancellárja, végül Canterbury érseke. Kancellárnak azért kellett lennie, hogy behajtsa a vonakodó egyháztól az adót, érsekké meg azért, hogy az egyház ne nőjön a király feje fölé. Mint minden normann uralkodó, II. Henrik is egyszerre akart országa államának és egyházának feje lenni. Ezzel küzdött később VIII. Henrik is, és neki is volt ebben karakán ellenfele, egy másik Tamás, Morus.
De Henrik, a II., elszámította magát: az a Becket, aki mindenben érettebb volt nála, mindent jobban is tudott: mulatni, nőzni, éjszakázni, vadászni, hideget tűrni, adót beszedni, eszméhez hűnek lenni és azért meghalni is. Azaz amint a pecsétet csuhára cserélte, úgy királyát istenre, s attól kezdve ahhoz volt hű. Nem támogatta a királyt az egyház legyőzésében, mert már ő volt az egyház. A gyengébb, szerelmesebb, akarnokabb királynak nem maradt más eszköze, mint a kivégzés. De mert közben ő is fölnőtt, rafináltan, álságosan tette, hívei a király tudtával, de nem parancsára ölték meg Becketet a Canterbury katedrálisban. Aki járt már ott, látta a helyet, ahol vére kifolyt. Zarándokhely 900 éve.
Szerelmet mondtam, észrevették? Kérdéses, milyen volt ez a kapcsolat. Csiszár Imre rendezésében egyértelműen szerelem. A király részéről feltétlenül az. Becket hideg, de odaadó. Kérdés is, meddig terjed az odaadás, jó kérdés ez manapság: meddig működünk együtt pénzért, hatalomért, pecsétért vagy országunkért. Egyáltalán, az egész mű csupa áthallás, 900 év ide-oda, ma frissebb, mint valaha. Jobb darabot elő sem vehetett volna a Magyar Színház okulásul politikusnak és a politika elszenvedőinek, hívőknek és nemhívőknek.
De legfőbb támasza a két főszereplő. Parádés lehetőség királynak, érseknek: Őze Áronnak és Mihályi Győzőnek. Élnek is vele. Ezen belül is Őze Ároné a nagyobb kihívás, áll elébe. A szélső billentyűket is leüti a zongorán, az üveghangokat is eljátssza a hegedűn, testét is beáldozza a fanatikus, egzaltált, vad, kegyetlen, meghasonlott, hatalommániás és szenvedő királyba. Testi-lelki pőreségig jutó pompás játéka tetszett, és meg is lepett. Ilyen markáns megjelenítést, vaskos színeket sosem láttam még tőle. Mihályi Győző remek ellenpont: higgadtabb, nyugodtabb, felnőttebb. Feszes a selyem, a zsinór, végül a kötél, aminek két végét fogják, egymást és a nézőt el nem eresztve. Jó előadás.
