A Habemus Papam ennyiről szól, és nem többről: egy emberről, akinek szembe kell néznie egy hatalmas változással az életében, és egy élethosszra szóló döntést kell meghoznia. Ilyesformán Moretti filmje egzisztencialista dráma, aminek csak háttere, és nem témája a vallás; szólhatna akár valóban egy színészről, ahogy a pszichológushoz küldött pápa a titoktartás miatt a doktornak bemutatkozik. Az író-rendező egy szót sem veszteget az egyházi hierarchián, a pápaválasztás módján, a globális értelemben vett pápai felelősségen, az egyház által megoldandó problémákon vagy bármi hasonlón való merengésre. Helyette inkább olyan legfeljebb közepes poénokra fecsérli a nehézkesen csordogáló filmidőt, mint hogy a Vatikánba rendelt és a pápát exnejéhez továbbküldő pszichológus (őt maga Nanni Moretti formálja komédiai sablonfigurává), aki a titkot megtudva nem hagyhatja el a bazilikát, röplabda-bajnokságot szervez az idős bíborosoknak, vagy hogy a lakosztályából elszökött pápát ?helyettesítő? svájci gárdista mennyire élvezi egyszerű feladatát (néha meg kell mozgatnia a függönyt, hogy úgy tűnjön, mintha a szoba lakója a helyén tartózkodna). Moretti még a magas labdákat is sután csapja le: a nagyon is világi pszichológus és a bíborosok közti beszélgetések nem merészkednek messzebb, mint hogy az egyik szerint az ember a darwinizmus bizonyítéka, a másik szerint pedig Isten gondolatának megtestesülése. Így válik egy jó alapötletet felvázoló film végül majdnem teljesen súlytalanná.
Majdnem, mert a kisjátékfilmnyi játékidőt kitevő egzisztencialista szál az inkognitóban Rómában kóborló, saját életéről gondolkodó pápáról ? ha messze nem is tökéletes, de ? érdekes. A konfliktus végső soron az, hogy vajon minden körülmények között elegendő-e annyi válasz minden kérdésre, hogy ?az Isten rendelte így, és volt is oka rá?, vagy az ember ennél összetettebb magyarázatokat is igényel néha. Michel Piccoli pápája épp ezért mindvégig tudja, hogy a földön magára van utalva, mert vagy az isteni választ kell elfogadnia, vagy magának kell újat alkotnia ? a színész arcán ülő csendes elkeseredésben ez mindvégig jelen is van.
Ha valamiért, hát a Piccoli által megjelenített emberi drámáért érdemes megnézni a filmet ? de igazság szerint ilyenből is sok jobbat forgattak már a történelem során. A komédiai és a vallási szálakról viszont még ennyi sem mondható el: ezek szóra sem érdemesek.
