Honnan jött az ötlet, hogy a Dress-coding csapata a fogyatékkal élő emberekért akarjon tenni? Feltételezem, hogy valaki valahogyan érintett volt a témában.
Vékony Anna: A Dress-coding a speciális igényű emberek számára egyedi szabású ruhadarabok készítésére létrejött önkéntescsapat, amelyet Huszár Fanni, a MOME textiltervező mester szakos diákja alapított. Amikor fiatal volt, korzettet (gerincsegítő eszközt) kellett viselnie, amihez nehéz volt hozzászoknia. Régóta foglalkoztatta az önelfogadás és az öltözködés kapcsolata, az adaptív tervezés. Szakmai szempontból a digitális gyártástechnológiák által kínált innováció lehetőségei érdekelték. A diplomamunkája olyan ruha terve volt, ami elviselhetőbbé teszi a kemény korzett viselését. A sikerén felbátorodva folytatta az ezzel való foglalkozást. Az ötletből másik kollekció, abból pedig kiállítás született.
Többen csatlakoztunk a csapathoz, többnyire MOME-s hallgatók; jómagam Solti Emesével a projekt menedzsmentrészén dolgoztam. A kiállítás annyira összehozott minket, hogy úgy éreztük: a Dress-codingnak folytatnia kell a munkáját. Fanniék korábban videóinterjút készítettek a hallókészülékre fókuszáló projektről, ami meggyőzött bennünket, hogy érdemes a problémával foglalkozni. Nem csak gyerekek, hanem felnőttek számára is fontos tervezni. Fanni bedobta, hogy mi lenne, ha hallókészülék-ékszert készítenénk siket és nagyothalló embertársainknak. Tetszett az ötlet, ám egyikünk sem ékszertervező. Utánajártunk a hallássérülés és a hallókészülékek fajtáinak, valamint annak, hogy itthon és külföldön kik foglalkoznak hasonlóval. Nem akartuk, hogy csak vagány ötlet legyen az egész, amit a magunk kedvéért valósítunk meg. Kíváncsiak voltunk rá, hogy a célcsoportunknak egyáltalán szüksége van-e hallókészülékből készült ékszerre.
Hogyan mértétek fel az igényt?
Anna: Az után, hogy beleástuk magunkat a témába, először az ismeretségi körünkben kezdtem kérdezősködni. Több gyógypedagógus barátom van, így ezen a vonalon indultam el, majd miután sikerült tágabban is megismernünk a célcsoportot, felhívást tettünk közzé, hogy hallássérült modelleket keresünk, akik szívesen kosztümizálnák, testreszabnák a hallókészüléküket. Közben Fanni rátalált Balázsra a MOME-n, akit rögtön érdekelni kezdett a projekt gyártási része is. Papp Eszter csapattársunk is hatalmas segítséget jelentett, aki szintén hallássérült, ezért nagyon releváns és hasznos tanácsokat tudott adni.
Balázs, te milyen szakon tanulsz a MOME-n?
Kiss Balázs: Digitális tárgyalkotás szakon, ami itthon viszonylag újnak számít. Saját ékszermárkám van: testtel kapcsolatos installációkat, kvázi protéziseket és egyedi ékszereket készítek. Amikor a dress-codingosok megkerestek, és bekapcsolódtam a munkába, az alanyok és a gyártók oldaláról közelítettem meg a feladatot. Beleástam magam az auditológiába, és meglátogattunk egy hallókészülék-gyártó céget. Hallásban korlátozott emberekkel interjúztunk, és beszélgetést szerveztünk a műhelyemben a Halitali, vagyis a hallássérültek közössége önszerveződő csapatával. Rendkívül nyitottnak bizonyultak az ékszer ötletével kapcsolatban. Sokat segítettek az előkészítési folyamatban. Jó érzés volt úgy nekikezdenem a tervezésnek, hogy bőven volt input arra vonatkozóan, egyáltalán milyen kérdéseket vet fel a hallókészülék viselése, milyen formái vannak, ki hogyan éli meg a dolgot, és melyek a kérdés szubjektív, valamint társadalmi összefüggései.
Milyen tapasztalatokat szereztetek a kutatásaitok során?
Anna: Tanulságos folyamat volt. A célunk az ékszerrel az, hogy a hallókészülék viselése ugyanolyan normális és elfogadott legyen, mint például az, ha valakin szemüveg van. Míg az mára stílusjeggyé vált, akik hallókészüléket használnak és készítenek, egyaránt arra törekszenek, hogy minél kevésbé látszódjon. Azon gondolkodtunk, hogyan alakítsuk át az eddig megszokott dizájnját, és a jelentkező modelleknek hogyan közvetítsük a kitűzött célt. Ez nem volt könnyű feladat, mert a célcsoportunk zárt közösség.
Amikor páran jelentkeztek a felhívásunkra, elmondtuk nekik, hogy az ékszer a hallókészülék elfogadtatását segítené, és látszódnia kellene. Az alanyaink célja ezzel szemben az volt, hogy az eszköz minél inkább belesimuljon a fülükbe. Olyanok is akadtak, akiket leginkább a technológia érdekelt, amivel Balázs dolgozik. Mindenféle véleménnyel és nézőponttal találkoztunk, és az első körben nem találtuk meg a modellünket. Abba semmiképp sem akartunk belemenni, hogy az eredeti elképzelést és Balázs ötletét teljesen megváltoztassuk. Balázsnak markáns és egyedi, felismerhető stílusa van. Fontosnak tartjuk és szeretjük, amit ő képvisel.
Milyen stílust képviselsz, Balázs? Hogyan kezdtél neki a hallókészülék-ékszernek?
Balázs: Meg kellett küzdenem a feladattal, hasonlót még soha nem készítettem. A tárgyakban az újdonság lehetősége vonz. A stílus persze mindenki számára szubjektív, folyamatosan változó tényező, így annak kapcsán nehéz a művészetről és az alkotásról beszélni. Csinálni könnyebb. A formák és a velük kapcsolatos érzések a szubjektív szűrőm révén alakulnak saját látásmóddá, így nyúlok az új technológiák adta lehetőségekhez. Az ékszer tervezését 3D-s szkenmodell készítésével kezdtem, ami tizedmilliméteres pontosságú digitális lenyomat: olyan, mintha szobor lenne a fülről és a fejről. Különböző méretű és intenzitású hallókészülékek léteznek, és minél kisebbek, annál gyengébb az intenzitásuk. A modellre protézis-szerűen illeszkedő téri struktúrát terveztem, amit 3D nyomtatással és hagyományos fém-megmunkálással készítettünk el.
Hogyan bukkantatok rá végül a megfelelő alanyra?
Anna: Noémit szerintem az égiek küldték nekünk, tökéletesen beillik a projektbe! Amikor már senkit sem találtunk, az egyik csapattársunk, Rozina szólt, hogy az egyik rokona hallássérült, és megkérdezi tőle, érdekli-e az ötletünk. Noémivel először videócseten találkoztunk. Már öt mondat után világossá vált, hogy a személyisége, a stílusa, a hozzáállása és a története miatt ő az igazi. Kisgyereket nevelő anyuka, aki úgy élte az eddigi életét, hogy szájról olvasott. Nem veleszületett, hanem szerzett hallássérülése van, amit kiskorában félrekezelt fülgyulladás okozott. Először szájról olvasott, majd belső hallójáratos készülékre váltott. Nagyon lelkes volt a projekt iránt, hogy ékszert tervezzünk a készülékére.
Balázs: Olyan hallókészüléke van, amelyhez nem tudtam hozzányúlni, új házat tervezni rá vagy ráaggatni dolgokat, mert ezek mind korlátozták volna a hallásban. Azt kellett kitalálnom, hogyan tudok hozzáadni ehhez a tárgyhoz, és azt is figyelembe vettem, hogy ő mit szeretne. Szerencsénk volt, mert bevállalós, vagány nő! Sokáig nem merte hordani a hallókészülékét, félt tőle, inkább megtanult szájról olvasni. Ide viszont úgy jött, hogy bármi mehet. Megismertem a stílusát, és utána, mint egy protézist, felépítettem a formát, aminek tökéletesen illeszkednie kellett a 3D-s szkenfülre. Fontos volt, hogy a hétköznapokban hordható darab legyen, ne húzza vagy nyomja a fülét. Az ékszernek üzenete van, hiszen felhívja a figyelmet erre a problémára, de közben divatos darabként is funkcionál, és a viselője felhagy a láthatatlanság igényével.
Lehet ebből divatot csinálni?
Anna: Nem vagyok biztos abban, hogy a divatossá tétel a legjobb kifejezés. A cél az, hogy a hallókészülék viselése és látszódása általánossá váljon. Hogy a hallássérültek ne akarják elrejteni. Eszter, mint említettem, szintén hallássérült, és ő például nem szeretné, ha túlzottan látszana a készüléke, viszont annak sem örül, ha nem tűnik szembe a hallóknak, hogy hallássérüléssel él, mert az adott szituációkban zavart okozna. Például az, ha nem hall tisztán egy kérdést, és ezért nem válaszol rá. Szóval az is érdekes kérdés, hogy mennyire legyen látható egy hallókészülék, vagy hogy mi az arany középút. Azt nem tudom, hogy az ilyen ékszerek egyszer divatosak lesznek-e.
Balázs: Úgy kezdtem a tervezést, hogy szétnéztem, világszerte milyen projektek léteznek, mert mindig követem a trendeket. A hallássérültek itthon többévente egyszeri támogatást kapnak csupán a készülékükre, ezért félő volt, hogy ha hozzányúlok valakinek a készülékéhez, és elrontom, lehet, hogy még évekig nem fog tudni újat venni. Ahhoz, hogy divat legyen az ékszerből, ez kicsi projekt, de az érzékenységünkkel és az eszközeinkkel hozzá tudunk adni a népszerűsítéséhez.
A divat ritkán vállal fel politikai és társadalmi kérdéseket, de ha mégis, akkor nagyon. A fashion jellegű fotózásnak nagy előnye, hogy sokkal több reflektorfényt kap, mint egy-egy átlagos megjelenés; remekül kiegészítheti a medikális, szociális és társadalmi hátteret. A saját ékszereimet is egyedi megrendelésre készítem, a sorozatgyártás bonyolult dolog. Olcsón sok darabot készíteni nem könnyű. Ami ez ügyben érdekes: a hallókészülék-ékszer a 3D-modellezéshez hasonlóan rendkívül egyedi tevékenység, ahhoz azonban nem kell termékfejlesztés, hogy egy-egy darab formájában megvalósulhasson. Nyitottan fogadom, ha ilyennel keresnek meg. Jó lenne, ha valamilyen szervezet segítene a finanszírozásban, de a támogatási rendszer egyelőre ott tart, hogy még annak is örülni kell, ha valaki időben tud készüléket venni. Minél több egyedi projekt lesz világszerte, annál nagyobb hatásuk lehet a gyártókra és a felhasználókra egyaránt.
Miért és hogyan kerültél közel a mostani munkádhoz?
Anna: A közlés minden formája érdekelt. Színésznőnek készültem, de a gimnáziumban meggondoltam magam. Amellett viszont kitartottam, hogy művészettel szeretnék foglalkozni. SNI-s (sajátos nevelési igényű – A szerk.) vagyok, és az érdekelt, hogy a különleges bánásmódot igénylő vagy fogyatékossággal élő emberek és a művészet hogyan kapcsolhatók össze.
Balázs: Otthonról hoztam, ékszerkészítő családból származom, van egy kis üzemünk.ű
Ha egy műalkotás bőrébe bújhatnál, melyik lenne az?
Anna: Bármelyik székely népviselet szívesen lennék, mert azokban az ember egész múltja bennük volt, és érdekel, hogy én milyen ruha volnék.
Balázs: Dadaista festmény lennék, mert jelenleg közel áll hozzám az egykori stílusirányzat szelleme
Ha jelentős összeg hullana az öledbe, mit készítenél belőle?
Anna: Továbbfejleszteném a hallókészülék-ékszer projektet, a célkitűzéseit minél hatásosabban elterjeszteném, é beépíteném a köztudatba, hogy erre szükség van.
Balázs: Bővíteném a kínálatomat.
Kedvenc könyv, író, költő?
Balázs: Charles Bukowski
Anna: Harari Homo deus című könyvére először haragudtam, mert minden létező világképemet összetörte, de amikor ezen túlléptem, és újraolvastam, nagy hatást gyakorolt rám.
Milyen szakma vonz még?
Balázs: A jazz-zenészé.
Anna: Most ezzel foglalkozom; ki tudja, pár év múlva mivel fogok. Egyszer biztosan lesz fodrászvégzettségem, mert a fodrászat nagyon érdekel. Vagy még szakács lennék szívesen, de mivel a családomnak péksége van, adja magát, hogy valószínűleg pék lennék.
Melyik kultúra vonz leginkább?
Anna: A magyar folklorisztika és néprajz rettentően érdekel, és úgy érzem, ahhoz képest, hogy a saját kultúrám, egyáltalán nem tudok róla eleget.
Balázs: Dél-Amerikában és Japánban szívesen élnék.
Melyik volt a legutóbbi film, ami megérintett?
Anna: Az első sorozat, ami tetszett, a Marvelous Mrs. Maisel volt. Nagyon szeretem azt a korszakot (’50-es, ’60-as évek)! Ha film, akkor Az ötödik pecsét.
Balázs: Jeles András ’79-es filmje, A kis Valentino. Mindenkinek ajánlom.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
