Pénteki kultúrrandi Balázs Elemér György zongoraművésszel

Először is tisztázzuk, hogyan szólítsunk: Elemér vagy György? A Györgyöt nyilván megkülönböztetésként használod, mert Balázs Elemér néven nagyapád ismert klarinétos, édesapád nagyhírű dobos. Az ifjú Balázs Elemérről talán azt gondolod, hogy a fiatalság gyorsan tovaszáll?

Szeretem úgy használni a nevemet, ahogy édesapám. Imádom a gondolatot, hogy apám a jazzkörökben ismert Balázs Elemér, én pedig a klasszikus zenész Balázs Elemér vagyok.

Egy zenész családból nehéz lehet kitörni, sosem akartál pilóta vagy mozdonyvezető lenni?

Nem. Két-három éves korom táján engem is a dobolás
vonzott, ügyesen zajongtam a fedőkkel, lábosokkal, minden bonyolult ritmust
hibátlanul visszaütöttem édesapámnak. A szobánkban ott állt egy zongora, azon
kezdtem improvizálgatni, kis hangulatdarabokat is csináltam például az
állatkerti élményeimről. Változott a program, azt gondoltam, inkább
zongoraművész és zeneszerző leszek. A szüleim semmit sem erőltettek, a
lehetőséget a Molnár Antal Zeneiskolával kínálták fel, hétéves koromtól ott
tanultam zongorázni. Igen otthonosan éreztem magam, biztossá vált, hogy merre
indulok.

Következett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, ahol klasszikus zongora és zeneszerzés szakon végeztél.

Nem könnyen. A középiskolában boldogtalan voltam, ugyanakkor jó eredményeket értem el, megnyertem az Országos Szakközépiskolai Zongoraverseny nagydíját és különdíját. Úgy éreztem, számomra toxikus a légkör. Nagy várakozással érkeztem a konziba,

azt hittem, díjazzák, hogy a zene fanatikusa vagyok.

A közismereti tárgyak tanárai nem látták be, hogy ha napi 7-8 órát gyakorolunk, nem teljesíthetünk ugyanabban a tempóban, mint egy „normál” gimnáziumban. Nagyszerű mesterek kurzusain vettem részt, így találkoztam Dráfi Kálmánnal, ma is ő a mesterem a Zeneakadémián. A tanár úr olyan erős inspirációt adott, hogy hirtelen megéreztem: valóban eredményes a munkám. Az egyetemen aztán mindent megtaláltam, amit kerestem.

Hogy értsük azt, hogy fanatikus vagy?

Családi vonás! Édesapám rajong a reneszánsz és barokk muzsikáért, ezek szóltak nálunk, és gyakran én is ilyen zenét hallgatok, ha fülhallgatóval a fülemben sétálni indulok. Az ízlésem rendkívül változatos, a zajos utcán szinte mindig előkerül Liszt és Wagner, élvezem, hogy velük merülök el a zsongó nagyvárosi forgatagban.

Ez meglehetősen balesetveszélyes, nem?

Volt
egy-két meleg helyzet, de vigyázok…

Liszt munkássága úgyszólván magától értetődő napi „kenyere” egy zongoristának, persze Bach mellett. Mi ragadott meg Wagnerben?

A spiritualitása, a filozófiai jelentősége, amely egyenértékű a liszti mélységekkel. Egy Siegfried-előadáson szeretettem bele Wagnerbe. A Budapesti Wagner-napokon 11 évesen láttam a darabot a Müpában. Rátaláltam mindarra a szépségre, amit a klasszikus művekben kerestem. Nagyon intelligens zene. Wagner pontosan tudja, hogy a már-már horrorisztikus drámai feszültséget miként oldja egy kis humorral, amikor például Siegfried Fafnert, a sárkányt keresi.

Csak a Wagner-zene vagy a műfaj más alkotói is érdekelnek?

Monteverdi Orfeója az egyik kedvencem, nagyon szeretem a barokk operákat. Mozart színpadi műveinek a humánus szellemisége vonz. Hogy egy másik kort és stílust említsek, szívesen hallgatom Alban Berg Luluját és mindenekfelett Bartók egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát, amely szerintem a világmindenséget foglalja hangokba. Egyelőre nem vonzanak a Rossini- vagy Verdi-operák, talán az elsöprő népszerűségük, a könnyen „fogyaszthatóságuk” miatt. Sok zeneszerzőt félreismerünk, nem figyelünk rá, hogy Haydnnál a játékos felszín alatt mennyi szín és milyen intellektuális mélység rejtőzik.

Händel?

Az egyházi és billentyűs zenéjét csaknem egyenrangúnak vélem Bach muzsikájával. Volt szerencsém Nuria Rialt, a csodálatos katalán szopránt kísérni csembalóval, Händel-áriák, Caldera- és Pergolesi-darabok hangzottak el az édesapámmal közös koncertünkön. Elég gyakran csembalózom, mert a gyakorlatban tudom felmérni, ha barokk műveket játszom, mennyi díszítést, mennyi improvizációt engedhetek meg magamnak akár egy modern zongorán is. Szívesen eljátszanám csembalón Bach Goldberg-variációit. Egyébként a hangszeres zenében is roppant változatos az ízlésem. Néha tradicionális örmény számok szólnak a fejhallgatómban, máskor Jimi Hendrix vagy John Coltrane.

A zongoristák közül kiket hallgatsz? Régieket vagy mai pályatársakat?

Vegyesen. Horowitzot, Rubinsteint szinte istenítem, természetesen Richtert, a fiatalabbak közül Arcadij Volodoszt, Gyenisz Macujevet. Az orosz iskola közel áll hozzám, mert náluk karöltve jár a briliáns technika és a szép hang, a gazdag kifejezés. A zenei formálás finomsága miatt szeretem Schiff András játékát.

Hosszúak az ujjaid, ez előny?

Hálás vagyok a szüleimnek, hogy ilyennek születtem. Különösen, ha Rahmanyinovot, Lisztet játszom. Könnyebb.

A Fonó Records kiadásában megjelenő CD-re 24 Chopin-prelűdöt és ezekre 24 improvizációdat játszottad fel. Érdekes, hogy épp Chopin került a látókörödbe.

Chopin színtiszta romantika, de sosem írt klisék szerint. Nem merészkedett olyan filozófiai magasságokba, mint Liszt, egzotikus, de könnyen befogadható. A muzsikájának íze számomra olyan, mint a legfinomabb csokoládé. Elő-előveszem a műveit, de nem naponta, kell hozzá valamilyen hangulat, mert, mint a finom csokoládé, gyorsan telít. A zongoraversenyeiben túl sok az érzelem, most a másodikkal foglalkozom, tapasztalom, hamar kiszívja az erőmet.

A lemezt Brad Mehldau After Bach című felvételének koncepciója inspirálta.

A 24 Chopin-prelűdöt sorban eljátszom, köztük szólnak az improvizációk, 24 reflexió, különböző stílusban, az egyik Debussy, a másik Sztravinszkij tónusában – ahogy az én szűrőmön átáramlik Chopin muzsikája. A lemez azt az üzenetet közvetíti, hogy nem minden improvizáció jazz. Fontos az improvizáció, szabadságot ad az előadónak. Mozart, Beethoven, Liszt sokat improvizált, a barokk szerzők pedig nem is jelezték a dinamikai árnyalatokat a kottában. Dráfi Kálmán azt mondja, soha nincs baj a szabadsággal, ha autentikus marad az előadás.

A Weöres Sándor Octopus című darabjához készült kísérőzenéd sikert aratott. Hogy készült?

Átfutottam a drámát, aztán találkoztunk Nagy Péter István rendezővel, elmondta, milyen zenei világot képzel el, és ez abszolút találkozott az enyémmel. Tervben van két másik színházi kísérőzene, és egy opera komponálása is foglalkoztat. Annyit elárulhatok, hogy a téma szorosan kapcsolódik a járványhoz, olasz az eredeti szöveg írója. Filmzenét is írnék, ha felkérnének.

Említetted, hogy vonzódsz a társművészetekhez.

Szívesen játszanék olasz múzeumokban híres műalkotások társaságában, zenében adnám vissza a képek, szobrok témáját, hősét, hangulatát. Azon is sokat agyalok, lehetne-e az adott muzsikával harmonikus parfümöket beengedni egy terembe, hogy az emberi érzetek gazdagodjanak, hogy a közönség ne csak hallja, hanem lássa és érezze a műveket. Tervezem, hogy megosztom az napjaimat Budapest és Bécs között, szeretnék bekapcsolódni az ottani zeneéletbe.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi