Pénteki kultúrrandi Bauer Gergő zongoraművésszel

Másodéves vagy a weimari Liszt Ferenc zeneakadémián. Miért éppen ott tanulsz?

Nem egyetemet vagy várost választottam, hanem tanárt. A zenészek számára nagyon fontos, hogy ki a főtárgy tanára, mert abban szeretnének a legtöbbet fejlődni, és mert a tanulmányaik során vele töltik a legtöbb időt. Lajkó Istvánt már korábban megismertem, és úgy éreztem, hogy vele tudnék a legjobban dolgozni. Ő Weimarban tanít, de bárhol tanítana, oda jelentkeztem volna.

Azért a helyszín sem rossz: Liszt Ferenc ott töltötte az utolsó évtizedeit.

Igen, a város is tetszik, és Liszt miatt valóban különös, hogy ott tanulhatok. Weimar nagyon kis város, össze van sűrítve benne a kultúra. Már abból is ihletődni lehet, ha csak kilépek az utcára. Amikor elsétálok az egyetemig, belebotlom a Liszt-házba, a Schiller-házba, a múzeumokba. Gyönyörű parkjai vannak, ideális helyszín a tanuláshoz. Sajnos nincs időm sokat kirándulni, mert reggel bemegyek az egyetemre gyakorolni, és már sötétben lépek ki az épületből. De azért néha úgy érzem, hogy fojtogat a kisvárosi lét, mert ott azért nincs olyan nagy pezsgés, mint Budapesten. Így viszont jobban a zongorázásra tudok koncentrálni, semmi sem zökkent ki.

Nem lehet könnyű az egyetemi előadásokat németül hallgatni.

Csak másfél évvel a felvételi előtt kezdtem el németet tanulni. Az elején nehéz volt megszoknom. Sok mindent nem értettem, ezért gyakran kértem a professzorokat, hogy váltsanak angolra. Azóta lettek német barátaim, és folyamatosan jártam nyelvkurzusra is, ezért most már egész jól elboldogulok.

Nemzetközi viszonylatban milyen szintű a zenei tudásod?

Sok az orosz és ázsiai hallgató, ketten vagyunk magyarok a zongora szakon. A technikai színvonal jóval magasabb, mint amire számítottam. Mindent lejátszanak, de meglepő módon sokan még nem tanultak Mozart-műveket, ami nálunk alapnak számít.

Mennyit fejlődtél, mióta kint tanulsz?

Szerintem sokat fejlődtem, de többet kéne; még messze a cél. A zongorázás zenei és dramaturgiai része mindig is erősebb oldalam volt, mint a precizitás, a pontos játék. Ebben még sokat kell fejlődnöm. Illetve kicsit hátrányban vagyok azokkal szemben, akik már négyéves koruk óta zongoráznak. Engem sokszor elvisz a hév, amikor gyakorlok. Sokkal kiszámoltabb, jobban kitalált felkészülésre lenne szükségem. Sokszor nem agyban irányítok: annyira élvezem a zongorázást, hogy elvisznek az érzelmeim.

Weimarban élénk a zenei élet? Jut időd hangversenyekre járni?

Persze, bár nem hasonlítható a budapestihez. Sokkal kisebb város kevesebb koncertteremmel. Ennek ellenére sok neves művész látogat el ide. Legutóbb például Daniil Trifonov koncertjén voltam. Nagyon szembeötlő különbség, hogy míg otthon többnyire híres zenekarok és különböző művészek koncertjeire jártam szívesen, addig itt szinte csak a hallgatók hangversenyeire ülök be.

Éltél már meg olyan pillanatot zongorázás közben, amikor úgy érezted, hogy valami különleges született meg?

Néhányszor éreztem már úgy, hogy mindent kiadtam magamból, amit tudok. Például a Kocsis Zoltán-díj döntőjében, ahol én voltam a legfiatalabb. 61 pályázóból 12 jutott be. Bár nem kaptam meg az ösztöndíjat, már annak is nagyon örültem, hogy bejutottam a fináléba, és azon a napon jól tudtam összpontosítani.

Kiből lesz jó zongorista?

A zene közvetítő eszköz, üzenete van. Egy előadóművész különlegessége abban rejlik, hogy ezt az üzenetet képes először önmaga számára dekódolni, aztán pedig a közönségnek átadni. A kedvenc felvételeimen, bár hibáznak, technikailag nem játszanak tökéletesen az előadók, megértetik velem a mű üzenetét, ami sokkal fontosabb, mint az, hogy valamelyik hang nem szólalt meg.

Hogyan tudják a zongoristák megjegyezni egy-egy hangverseny anyagát? Ehhez is különleges képesség szükséges vagy a rengeteg gyakorlás révén sokat fejlődik a zenei memóriátok?

Zongorán sokkal nehezebb memorizálni, mint hegedűn volt, hiszen több szólamban játszunk, sokkal több a hang. Változó, hogy hogyan memorizálok. Egy futamnál elég csak ránéznem, és rögtön meg tudom jegyezni. Szvjatoszlav Richter mondta, hogy háromfajta memória van: az, amikor az ember a hangokat jegyzi meg, aztán a kézmemória, amikor a zongorista izmai tudják, hogy milyen mozgás következik, végül a fotografikus, amely esetén a kottaképre emlékszünk. Fontos, hogy mindhárom biztos legyen, mert ha egy koncerten valamelyik nem működik, még mindig ott a másik kettő.

A gyakorlás során a koncentrációnk is sokat fejlődik. Van egy szintje, amit csak nemrég kezdtem el megtapasztalni. Eddig a koncerteken jobban befeszültem, és olyankor akaratlanul is másképp működött minden: a kezeim és az agyam is. Mostanában már képes vagyok rá, hogy kizárjam a külvilágot, és zongorázás közben tudom magamat hallgatni.

Ki a kedvenc zongoristád?

Kedvelem Schiff Andrást, Rachmanyinovot. Bartókot Kocsis Zoltánnal szeretek hallgatni. Kedvenceim még Lucas Debargue és Boris Giltburg.

Miért jobb zenélni, mint zenét hallgatni?

Mert zongorázás közben megvalósíthatom az ötleteimet, gondolkodhatom, és ezáltal jobban megismerhetek egy-egy művet. Már önmagában emiatt is megéri zenélni. Sokszor előfordul velem, hogy hallgatok egy darabot, és amikor elkezdem megtanulni, olyan belső dolgokat fedezek fel benne, amire nem jöttem volna rá csak abból, hogy hallom. Mindig megpróbálom értelmezni, hogy vajon mit akarhatott a zeneszerző, aztán megpróbálom megvalósítani. De nem az előadó a fontos, hanem a szerző. Nekünk azt kell közvetíteni, amit ő akart, amikor megírta a darabját. A nagy zongoristák szerzővé válnak a színpadon. Ez lenne a cél, miközben egy művet játszunk.

Nem túl magányos hangszer a zongora?

De. Ám nekem tetszik, hogy egyedül lehetek a gondolataimmal. Néhányan mondják is, hogy megváltoztam, kicsit magamnak való lettem. Ez talán annak tudható be, hogy teljes napokat töltök egyedül.

A zenélés önismeretre is tanított?

Nem véletlenül mondják, hogy a zene nevel. Én is nagy személyiségfejlődésen mentem keresztül általa.

Mi segített leginkább ahhoz, hogy zenei pályára menj?

Ebben nagy szerepe van Szászné Réger Juditnak, a hegedűtanáromnak. Nagyon megszerettette velem a zenét, a hegedülést. Sokat köszönhetek Lakatos Ágnesnek, a zeneiskolai zongoratanáromnak is. Neki abban volt nagy szerepe, hogy kitartottam a zongorázás mellett, mert akkoriban a gyakorlás nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, és ő pontosan tudta, hogyan tartsa fenn az érdeklődésemet, ám ne is tántorítson el. Belák Erzsébet, a konzis zongoratanárom szintén óriási hatással volt rám. Ő karizmatikus egyéniség: nem lehetett nem változni a kezei alatt. Megvilágította, hogyan kell a zenéléssel foglalkozni, és hogy ezt nem lehet félvállról venni. Megtanította, hogyan kell „viselkedni” egy darabbal, hogy mit jelent a belső értelmezés, hogy hogyan tudom a játékommal a figyelmet vonzani és a közönség fülét vezetni.

És egy éve új fejezet nyílt az életemben az egyetemen. Lajkó István gyönyörű hangon tud zongorázni, és mindig mélységében ismeri az adott művet és szerzőt. Pontosan tudja előre, hogy mit hogyan fog megvalósítani, semmit sem hagy a véletlenre. Ezt nagyon szeretném megtanulni tőle. Megemlíteném Vásáry Tamást is, aki két éve meghallgatott, és egy kicsit foglalkozott velem. Vele beszélgetni már önmagában nagy élmény volt. Az akkori tanácsait pedig csak mostanában értettem meg.

Gyerekként több fővárosi színházban is játszottál. Az ott tanultakat is tudod hasznosítani zongoristaként? Nem hiányzik?

Nagyon hasznos számomra a színészi tapasztalat. Megtanultam viselkedni a színpadon, és sokszor úgy érzem, hogy bizonyos zenei elemeket egyszerűen tudok a magam számára vizualizálni vagy éppen úgy, mint egy színházi jelenetet, fel tudom osztani szereplőkre. Nem igazán mondhatom, hogy hiányzik, hiszen az egészben a fellépést élveztem a legjobban, azt pedig szerencsére most is átélhetem.

Milyen darabokat játszol mostanában? Vannak koncertjeid?

Sok darabbal foglalkozom; mind szóló-, mind kamarazenével. A célom jelenleg lehetőleg minél nagyobb repertoár kiépítése. Szerencsére van lehetőségem fellépni. Nemrég Jénában a Liszt–Gottschalk-fesztiválon adtunk koncertet pár diáktársammal.

Mi a legnagyobb öröm az életedben?

Mostanában elég sokat elégedetlenkedem minden miatt. Nem tartok ott, ahol szeretnék. Tudom, hogy színvonalas egyetemre járok és fejlődöm, mégis sokszor érzem úgy, hogy túl nehéz. Szeretnék sok darabot megtanulni. Még be sem fejezek egy művet, és már a fejemben van, hogy mik lesznek a következők. Talán azért is választottam végül a zongorát, mert sokkal több zongorára írt fantasztikus darab van: jóval nagyobb a repertoárja, mint a hegedűé. Egy élet nem elég rá, hogy mindet megtanuljam.

Vannak zongoristák, akik egy éven át gyakorolnak egy komplett repertoárt. Én nem tudok leragadni egy zeneszerzőnél vagy korszaknál, mert túl sok minden érdekel. Amikor romantikus zenét játszom, akkor már arra vágyom, hogy Bartókot játszhassam. Aztán meghallom, hogy valaki éppen Bachot gyakorol, és akkor ahhoz kapok kedvet. Megesett már, hogy elegem lett Mozartból, de amikor egy ideig nem játszottam, hiányozni kezdett.

A hegedűd a polcon porosodik? Reméltem, hogy lesz egy olyan művészünk, aki a hangverseny első felében hegedül, a másodikban pedig zongorázik.

Nagyon magas a színvonal mindkét hangszeren. Lehetetlen lett volna annyit gyakorolnom, hogy két szakot elvégezzek, ezért muszáj volt döntenem. A zeneszerzés is egyre jobban érdekel, de azt – akárcsak a hegedülést – sajnos nem tudnám egyszerre tanulni a zongorával.

Hol látod magad tíz év múlva?

Ez attól is függ, hogyan fogok haladni és mennyire lesz szerencsém. Szeretnék sokat koncertezni. Az a legnagyobb álmom, hogy egy nagy teremben sok ember előtt meghitt és közeli zenét játszhassam. Olyat, ami különleges élményt ad a közönségnek. Főként Schubertet játszanék. Később pedig szívesen tanítanék fiatal tehetségeket. És nagy vágyam a karmesterkedés is. Szép emlék, amikor szinte még gyerekként a Szent István Filharmonikusokat vezényelhettem.

Van olyan ismerősöm, akinek meghitt kapcsolata van a hangszerével: megszemélyesíti, mindenhová magával viszi. Én ezt sosem éreztem. Ha gyerekkoromban a zeneiskolában azt mondták volna, hogy trombitáljak, akkor most valószínűleg trombitálnék. Nekem csak maga a zene a fontos.

Fotók: Kultúra.hu/Bielik István

#pénteki kultúrrandi