A Magyar Szent István-rend, a Kossuth-díj és a Nemzet Művésze cím után a Dohnányi Ernő-díjjal is elismerték. A kevesek közé tartozik, akik személyesen ismerték a díj névadóját. Tízesztendős sem volt még, amikor mint csodagyereket bemutatták a mesternek. Történt ez Debrecenben, a szülővárosában.

Úgy emlékszem, épp kilencéves voltam. A cívisvárosban igen élénk zeneélet folyt; a hírességek általában Fornet Béla belgyógyász, egyetemi tanár villájában szálltak meg. Béla bácsi édesapám jó barátja lévén ilyenkor elhívott, és megismertetett velük, mások mellett Nikita Magaloffal is így találkoztam. Engem csodagyereknek tartottak, és áttételesen „Liszt-dédunokának” is, mert a rendkívül szigorú zongoratanárnőm, Manci néni Szendi Árpád növendéke volt, Szendi pedig Liszt tanítványa: így kapcsolódtak egymáshoz a nemzedékek.

Nos, Dohnányi Ernő Zathureczky Edével, aki akkor a Zeneakadémia főigazgatója volt, Beethoven-szonátaestet adott az Aranybika Szálló nagytermében. Ezek a vendégszereplések nem a mai jövök-megyek tempóban folytak. A művészek némi időt eltöltöttek a helyszínen, megismerkedtek a zenebarátokkal. Engem, a „csodagyereket” bevezettek Dohnányihoz is, Chopin-darabokat játszottam neki. Azt mondta: ez nagyon szép, de túl szomorú egy ilyen kisgyerektől. Csak később értettem meg a megjegyzésében rejlő bölcsességet. Érdeklődött, hogy mennyit gyakorolok, szoktam-e komponálni. A Tündértánc című művemet megmutattam neki, aztán a lapról olvasást, vagyis a blattolást és az improvizálást firtatta. Mellém ült a zongoraszékre, mutatott dolgokat. De nem adta tanújelét, hogy ő is csodagyereknek tartana.

Amikor azonban legközelebb Debrecenbe jött, a koncert szünetében átölelt, az édesapámnak pedig azt javasolta, hogy költözzön a család Budapestre, és ő tanítani fog engem. Ez páratlan és igen megtisztelő ajánlat volt, mert a művészképzős zeneakadémisták közül is csak egy-két kiválasztott növendékkel foglalkozott. Édesapám azt mondta neki: az egzisztenciális létünk bennünket Debrecenhez köt, nem tudunk Pestre költözni. Dohnányi erre azt indítványozta, hogy legalább rendszeresen látogassam meg a Zeneakadémián: meghallgat, és megbeszéljük, hogy merre induljak tovább.

Milyenek voltak ezek a konzultációk?

Sajnos csak egyre került sor, hamarosan külföldre ment. De az a meghallgatás örökké emlékezetes marad számomra. A 14-es teremben egy Haydn-szonátát játszottam elő neki; ő az édesapámmal az ablaknál állt, és beszélgettek. Bosszankodtam magamban, hogy miért nem figyel rám?! Amikor befejeztem, azt kérte, játsszam el még egyszer. Másodjára mintha tetszett volna neki. Kiderült: arról beszélt édesapámmal, szerinte jóformán „az idomítás csodája”, hogy a darabot képes vagyok ennyi nüansszal eljátszani, amikről egy kiskamasznak még fogalma sem lehet. A Debrecenben és a Zeneakadémián mondottak is arra világítottak rá, hogy a technikailag perfekt előadás csak akkor ér valamit, ha a kifejezés révén megmutatkozik benne az érző emberi lény – ezt vallom én is. Ez volt, amit Dohnányi szavaiból sokkal később megértettem.

Kínában például százezrek tanulnak zongorázni, de talán csak ezren lesznek jók, csupán százan kiválók, és csak tízen-húszan méltók a világhírre. Sokan a megfelelési kényszer, a csalódás miatt öngyilkosok lesznek. Már Londonban éltem, amikor Hollandiából megkeresett egy fiatalember, hogy előjátszhasson nekem. Nem volt éppen rossz, de éreztem, valami nincs vele rendben. Azt mondtam neki: nem fogok most neked Chopinről, a g-moll balladáról, a zongorázásról, a zenéről beszélni, te mondd el az élettörténetedet. Olyan borzalmas gyerekkorról mesélt, hogy rosszul lettem: az apja szadista volt, és gyötörte a gyermekeit. Ettől zongorázott problematikusan. Dohnányi erre (is) kíváncsi volt: hogy lesz-e egészséges felnőtt a növendékből. Ahogy ő zenélt, az több volt mint egészséges. Annyira természetesen játszott, hogy szinte lélegzett a muzsikája, és páratlanul emberi volt.

Felnőttkorában külföldön is találkoztak?

Nem. Ifjabb Kilényi Edével tartottam a kapcsolatot, aki a tanítványa volt, a második világháború után mint az amerikai hadsereg tisztje a megszállt Salzburgban rátalált Dohnányira, és haláláig mellette állt. A nevezetes 14-es terembe azután mégis visszatértem: ott tanított korábban Bartók Béla, majd az én tanárom, Hernádi Lajos.

Az évadban a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának Brahms-sorozatát vezényli. Az együttes alapítója Dohnányi volt. Ahogy ő, ma Vásáry Tamás az elnök-karmestere a társulatnak.

Tíz évig vezettem a zenekart. 2004-ben elhagytam, mert nem kaptuk meg a szükséges anyagi támogatást. Tíz év után, 2015-ben a javuló körülmények láttán visszatértem mint tiszteletbeli örökös főzeneigazgató. Sok szép tervről számolhatunk be. Engem elsősorban a Brahms-ciklus érint. Eljátsszuk a négy szimfóniát, a különféle hangszerekre írt versenyművek közül négyet és a Német requiemet.

Gyakran odaül a hangszerhez?

Körülbelül egy éve alig nyúltam hozzá. Nagyon hiányzik is. Tulajdonképpen azt szeretném, ha egy nap 48 órából állna. A könyvemet kell írnom, ezt tartom most a legfontosabbnak, mert különösen sok tanulsággal tudok előállni az elmúlt 11 évvel kapcsolatban.

Konfliktusos időszak volt?

Az egész életem az volt, amint olvasható az eddig megjelent könyveimben is. De az utóbbi 11 évben valakinek a segítségével megtanultam feltétel nélkül szeretni. Az emberek általában feltétellel szeretnek, viszonzást várnak. Én semmiféle viszonzást nem várok. Eddig is ezoterikusan gondolkodtam, most még inkább. Azt élem meg, hogy ez a földi élet csak kicsi rész a nagy egészből; az az érzésem, hogy én be tudtam pillantani abba dimenzióba, ahová igyekszem.

Ezért olyan irigylésre méltóan derűs?

Ne legyen irigy, mert ezért 87 éven keresztül nagyon meg kellett dolgoznom! A szeretet különös dolog. Kodálynak sem volt gyermeke, mégis a legjobb tanácsokat ő tudta adni a szülőknek. A hetvenedik születésnapján Török Erzsi koncertet adott, én kísértem. Török Erzsi azt mondta Kodálynak: „Tanár úr, fogadja örökbe ezt a fiút!” „Már nem gyerek” – válaszolta Kodály. Abban az időben nagyon nehezen éltem, támogatnom kellett a kitelepített szüleimet. A diplomahangversenyemre készültem, nagyon rossz zongorám volt. Tudtam, a nagyteremben Steinway koncertzongorán kell játszanom. Hogyan készüljek fel?

A kérdéssel megkerestem Kodályt. „Nézzen ki magának egy megfelelő hangszert” – mondta.

Megkérdeztem a hangolókat, javasolnak-e valamilyen instrumentumot, a segítségükkel találtam is egyet. Elújságoltam Kodálynak. „Tudja-e, mennyibe kerül?” „Tudom – feleltem –, 22 ezer forint.” „Jöjjön a csekkért, és vegye meg” – mondta. Így segített, de nem kímélt meg a nehézségektől, hogy megedződjem. Lényegében ugyanazt vallotta, mint Dohnányi: emberileg kell megerősödni, integrált személyiséggé kell válni.
Kapok szeretet, de nem várom el. Mindenki sorstárs, aki e földi életre született, ami a legnehezebb dimenzió. Kettős életet élünk: egy halandó korlátoltat, közben bennünk van a halhatatlan korlátlan. A földi élet olyan, mint a Nap, a túlvilági pedig olyan, mint a csillagos ég: az egész mindenséget látni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu