E heti randipartnerünk még csak 3 éve vágott bele a festészetbe, ám ilyen rövid idő is elég volt ahhoz, hogy megtalálja egyedi, összetéveszthetetlen stílusát. Expresszív és szuprematista portréi olyan lopva elkapott érzelmeket rögzítenek, amelyekben mindenki magára ismerhet.
Marketing szakon végeztél, de mindig is volt egy részed, ami a művészetek felé húzott. Hogy született meg a döntés, hogy kilépj a „megszokottból”, és elvégezd a festőkurzust?
Igen, mindig bennem volt a vágy, és azok után sem múlt el, hogy jó ideig másfelé haladt az életem. De pont, amikor kellett, több dolog is összejátszott, hogy végre meghozzam ezt a döntést. Ekkor már végeztem a tanulmányaimmal, úgyhogy szabadon csinálhattam, amit akartam. Ezzel viszont magamra is hatalmas nyomást helyezek néha, hogy lehetőség van, csak csinálni kell. Épp ekkor lépett az életembe egy új barát, akivel hamar felfedeztük, hogy sok közös van bennünk, többek között a művészeti pálya iránti érdeklődés. Hasonló szorongásokkal küzdöttünk ezt illetően, és kellően tudtuk egymást inspirálni, motiválni, hogy elinduljunk ezen az úton. Aztán ő el is költözött egy másik kontinensre, mintha csak ezért találkoztunk volna.
A festés mellett továbbra is irodában dolgozol. Hogy találod meg az egyensúlyt a mindennapi, gyakorlatias munka és a művészi önkifejezés között?
Ezen igazából még mindig dolgozom. Sok időt és energiát igényel a festés is, mivel egy mély, koncentrált állapot kell hozzá. Erre pedig néha nehéz átállni munka után, ami teljesen máshogy vesz igénybe. Utána pedig órákon át el lehet merülni a festésben. És mivel a műtermem nem otthon van, így a korlátozások mellett ez extrán nehéz, hogy figyelni kell az időre és félbeszakítani egy-egy munkát a közepén, amikor pont elkaptam a fonalat.
Minden festményeden embereket ábrázolsz – az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy ez lesz a te irányod? Mi az, ami miatt sokkal szívesebben ábrázolsz embereket, mint mondjuk tájakat vagy csendéletet?
Mindig nagyon foglalkoztattak az emberek közti kapcsolatok, korlátok, a panelek, rutinok, amelyek alapján egymással kommunikálunk, egymásra reagálunk. És ezeknek a kis megtörése, ahogy éppen kiesünk egy szerepből és ahogy ezek a pillanatnyi érzések feltörnek. Valamint az érzések, amelyeket ezek a szituációk hagynak maguk után. És a festés kurzusnak is fontos része az emberábrázolás tanulása, sokat festettünk modell után. Ott kezdtem ráérezni arra is, hogy milyen koncepciókat szeretek ábrázolni és milyen stílusban.
A festményeid egyik legfőbb jellemzője, hogy sosem festesz le egészben embert, mindig egy-egy testrészlet kapja a főszerepet. Mi ennek az oka?
Szeretem, amikor a kép nem mutatja be egyértelműen az egész jelenetet, ami elterülhet mögötte. A folyamat először egy konkrét érzésből indul el, de végül ezek a részletek számomra is jelenthetnek a másik nap egy teljesen más dolgot. Az alkotás pillanatában általában a jelen érzései diktálnak, azok alapján keresek ösztönösen egy-egy testrészletet, ahol ezek kifejezően törhetnek a felszínre, ahogy éppen megráncolnak egy arcot vagy megfeszítenek egy kart vagy hátat. Mindig ezek vannak a kép középpontjában, kiemelkednek az egyszerű alapból. A végén meg felkerülnek a vörös vonalak. Korábban elkezdtem a portré mellé még geometriai alakzatokat tenni, de éreztem, hogy még valami hiányzik. Ekkor jöttek a vonalak, amik összekötik az embert a környezetével / érzéseivel vagy épp elválasztják tőle.
Mi számodra a „szép”? Mi ragadja meg a figyelmed, mikor érzed azt, hogy „na jó, ezt muszáj megfestenem”?
Általában két ember valamilyen érzelmes interakciójánál érzem ezt, ahogy megfigyelem, hogy az egyik ember hogy reagál a másikra. Lehet, hogy csak intenzíven figyel, vagy aggódik, vagy próbál lazának tűnni, vagy akármi, ami kis apró rezzenésekben, tekintetben megnyilvánul és megfogható.
Ha három szóban kellene jellemezned a képeid mondanivalóját, mik lennének azok?
Nem akarok konkrétan mondani velük semmit, de ha három szóban jellemezném, azt hiszem, ezek lennének azok: félelem, vágy, felszabadulás.
Volt, van olyan művész vagy művészeti irányzat, ami motiválóan hatott rád?
Még általános iskolában, úgy 13 évesen kaptam a rajztanáromtól egy könyvet Dalíról, és az akkor óriási hatással volt rám. A személyisége, a munkássága, minden. Utána elkezdtem beleásni magam a szürrealizmusba, Dalí kortársainak, barátainak műveibe, filmekbe, versekbe. Ez utána alapvetően irányt mutatott az érdeklődésemnek, kinyílt a világ számomra rengeteg festő, író, rendező felé.
Mi lesz az első dolgod, ha véget ér a karantén?
Hú, egyszerre mindent akarok majd csinálni. Elmegyek végre koncertekre! Valószínűleg elkezdek szervezni egy (vagy több) nagy utazást. És biztosan szervezünk bulikat a műhelybe is a bérlőtársaimmal.
Egy művészeti ág, amiben szívesen kipróbálnád magad egyszer: a szobrászat még régi vágyam és a formatervezés is. És egyszer jó lenne egy punk zenekar... ha tudnék zenélni.
A kedvenc festményed: James McNeill Whistler − Tűzijáték, Dali − Az antropomorfikus szekrény
Egy dal, amivel nagyon tudsz azonosulni: Több meghatározó dal is van különböző hangulatokhoz és cselekvésekhez, de most talán az új La Femme-dal, a Foutre le bordel.
Egy múzeum a nagyvilágban, ahova egyszer szívesen ellátogatnál: Már voltam, de 40 fokos lázzal, úgyhogy bejárnám még: Centre Pompidou. És szívesen benéznék a barcelonai MACBA kortárs múzeumba is.
Egy művész, akivel szívesen eltöltenél egy napot: David Lynch
Fotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert
