Pénteki kultúrrandi Czikkely Panni illusztrátor-grafikus-formatervezővel

A Zug műhelyben beszélgetünk, ami bázisoddá vált, itt tartod a workshopokat, itt csomagolsz, itt alkotsz. Fontos volt, hogy legyen saját zugod?

Amikor elkezdtem a vállalkozást, még egyetemre jártam, és szerencsére pont jókor, jó időben találkoztam olyan emberekkel, akik erre az útra léptek, ezért lett merszem szabadúszónak lenni. A saját hely vágya is bennem volt, inkább egy kávézót képzeltem el, ahol kint vannak a munkáim. A kis stúdiók is tetszettek, még egyetem alatt hasonló helyen gyakornokoskodtam. Nagyon tetszett a koncepció, szabadabb, több lehetőség van pihenni, egymással kapcsolódni. Az is jó, hogy nem mindent otthonról intézek. Kezdetben a Zug nem ez a helyszín, hanem egy kis közösség neve volt grafikusokkal, formatervezőkkel, akikhez később csatlakoztam. Ők inspiráltak. Eleinte kávézókban találkoztunk, de közben álmodoztunk egy saját helyről. Ekkor talált ránk ez, ahol beszélgetünk, tetszett, hogy ide le mernek jönni az emberek, tanulhatnak, töltődhetnek. Eljöttünk, megnéztük, aztán vettünk egy nagy levegőt és belevágtunk. Azóta szétszéledt a csapat, és én maradtam. Ez néha ajándék, néha teher. Igyekszem magam köré gyűjteni azokat, akikkel az adott időszakban együtt tudunk dolgozni.

Egy kezdő alkotónak szükséges a hátország, alkotói közeg, amire számíthat?

Lehet online megfigyelőként inspirálódni, de fontos, hogy legyen melletted olyan, aki már túl van azokon a nehézségeken, amelyek még várnak rád. Ezzel egyrészt nagyon sok időt, energiát és pénzt meg lehet spórolni, másrészt ha jön az első nagyobb nehézség, akkor nem adja fel az ember olyan könnyen. Az az egyik legemberibb út, ha így kapcsolódunk másokkal, és merünk kérdezni. A közösség összetartó ereje semmihez nem fogható, az, hogy tudsz segítséget kérni, és valid segítséget kapsz, nem csak felszínesen foglalkoznak a problémáddal.

Nálad a közösség mellett a közösségi média is hangsúlyos. Kevés ember tud úgy énmárkát építeni, hogy abban a márka és az én valódi szintézisben legyen. Hol tanultad ezt a tudatosságot?

Tizenhárom éves koromtól vezettem személyes hangvételű blogot, amelyben a szakmai fejlődésem is végigkövethető volt, sokszor helyet kaptak a grafikáim. Amikor megjelent az Instagram a mikrokörnyezetemben, akkor kezdtem az egyetemet. Én voltam az egyetlen a baráti társaságban, aki nem akart regisztrálni, hiszen karakterlimit volt, én pedig dumálni akartam. Aztán épp egy unalmasabb órán ültem a BME-n, amikor letöltöttem az appot, hogy megnézzem, mi is ez az egész. Az egyetem alatt már vállaltam különböző megrendeléseket, ezeket is megosztottam a felületen, így indult el a czikkcakk 2015 környékén. Előbb volt meg a név, mint a márka. Nem tudatosan építettem márkát, mindig hangsúlyosak voltak a személyes történetek.

Az Instagram néha pusztítóan pozitív felület, erős a kísértés, hogy csak a jót és szépet mutassuk. Tehernek éled meg, hogy posztolni kell?

Nem tartom magam klasszikus influenszernek, de néha jönnek megkeresések, együttműködések, amikről posztolni kell. Van bennem szűrő ezzel kapcsolatban, mi az, amihez tudok kapcsolódni, de ott van a nyomás, mi történik, ha valami túlságosan reklámszagú. Viszont nem követek semmilyen előírást, hogy mikor érdemes posztolni, vagy hányszor egy héten. Tudom, sokaknak beválik, de talán már megengedhetem azt, hogy akkor osztok meg valamit, amikor kedvem van. Sokkal büszkébb vagyok azokra a tartalmaimra, amiket szívből csináltam, és nem csak azért, hogy legyen ott valami. Nem végzek ezzel kapcsolatban semmilyen analízist, és néha már szégyellem magam, mennyire nem vagyok professzionális, de nem tudom kivonni az emberi tényezőt.

Zenés projekted is van, a mérnökkaron végeztél, említetted a pszichológiát. Milyen gyakran kaptad meg, hogy ennyi érdeklődési körből csak egyfelé lehet elindulni?

Már kiskoromban is sok minden érdekelt. A szüleim hagytak, hadd próbáljam ki magam. Szerettem a reál tantárgyakat, de a kézműveskedést is, hegedültem mellette. Még a zenei konzervatórium is ott volt a lehetséges utak között. Szerencsésnek érzem magam, hogy támogattak, mindig meghallgattak. Később is olyan emberek vettek körül, akik hasonlóan gondolkodtak. Az egyetemen formatervező mérnöknek tanultam, ami a mérnöki lét kreatívabb része. Az egyik legjobb barátnőm is, amellett, hogy van egy gyereke, még fotós, operatőr, vágó, énekel és gitározik, és közösen csináljuk a Cakkompakkom termékeket.

A formatervezői diploma kapcsán felmerül a kérdés: fontos, hogy kézzelfogható legyen, amit csinálsz? Hogy legyen termék, ami kikerül a kezedből?

Sokszor megkaptam a szakkal kapcsolatban, hogy nem vagyok valódi mérnök, csak formákat rajzolgatok, de ha körülnézünk, minden használati tárgyunk formatervezett. A MOME-n, ahová mesterképzésre jártam, az volt a cél, hogy a végén legyen egy termék. Az más kérdés, hogy pont a járványhelyzet alatt diplomáztunk, és ez nehezítette a dolgokat, de nekem mindig fontos volt a kézzelfoghatóság. Főleg digitálisan rajzolok, de mindig akkor ölt testet egy munka, amikor kinyomtatom, vagy rákerül valamire. Fontos, hogy olyan termékeket készítek, amelyeket én is szívesen használok, annak ellenére, hogy a formatervezés egyik fő elve, hogy nem magunknak tervezünk. Ezzel párhuzamosan csinálok egyéni tervezéseket is, grafikai munkákat, arculattervezést, de amit sajátomnak tudhatok, az az, amit a webshopban látsz. Ezekkel járok vásározni, ami az egyik legjobb dolog. Visszatérve a kézzelfoghatóságra: ott az is fontos, hogy újrahasznosított legyen, helyi gyártótól, semmiképpen nem tömeggyártmány.

A termékesedéssel kapcsolatban felmerül, hogy vékony a határ az alkotó ember és az előállító között. Te hogy gondolsz magadra?

Akkor érzem magam gyártósornak, amikor csomagolok. Vannak ilyen időszakok, amikor inkább a termékeken van a hangsúly, de alkotóként tekintek magamra. Könyvillusztrációval is foglalkozom, éppen befejezünk egy könyvet, hamarosan megjelenik. Sokszor érzem azt, hogy a saját vállalkozásomon túl másokéba is nagyon sokat adok bele. Igazából nem vagyunk egy csapat, nem vagyunk munkatársak, mégis valahogy alkotótársakként tudjuk egymást segíteni. Sokáig nem tudtam, hogyan hivatkozzak magamra, kiemeltem a formatervezést, de már nem ezzel foglalkozom. Lehet, hogy elcsépelt az „alkotó” szó, de ez az, ami összefoglalja, amit csinálok.

Hangsúlyos a tartalmaidban a lelki egészség. Miért fontos ez neked, hogyan lehet ezt márkanyelven, de önazonosan prezentálni?

Mindig érdekelt a pszichológia, jelentkeztem is anno, egy-két pont hiányzott, hogy felvegyenek. Akkor kudarcnak éltem meg, de ha felvettek volna, akkor is ezt és így csinálnám, mint most. A női alakok mindig jelen voltak a rajzaimon, és az évek során egyre több élethelyzettel találkoztam, amelyekre velük szerettem volna reagálni. Pár éve én is járok terápiára, egyáltalán nem ördögtől való dolog, de sokáig volt bennem egy gát: nem vagyok én elég rosszul, hogy ezt most megtehessem. A szüleim generációja másként tekint még a terápiára, magát vádolja, vagy elintézi azzal, hogy a barátokkal kell megbeszélni a dolgokat. Egy-egy beszélgetés, élethelyzet mostanában nálam rajzokba konvertálódik át. Ez egy feldolgozási folyamat, de sokan tudnak ezzel azonosulni. Egyáltalán nem anyagi megfontolásból készülnek ezek a rajzok, hanem inkább az a fontos, hogy bár ez egy papírlap, olyan üzenetet hordoz, ami megerősít, megnyugtat. Hiszek abban, hogy befolyásol, ami körülvesz.

A pozitív visszajelzés a siker?

Azt érzem, hogy adok valamit az embereknek. Júliusban leszek harmincéves, de még nem jutottam el oda, hogy pénzorientált hozzáállásom legyen. Nekem az a siker mérője pénzügyi téren, ha nem halok éhen. Sokkal nagyobb löketet ad, amikor valaki befogadja a lelki témáimat. Sokáig, még az egyetem elején is nehezen vallottuk be egymásnak, hogy mennyire nehéz egy-egy időszak. Sokkal általánosabb volt az, hogy majd a sírban pihenünk, hogy hajszoljuk magunkat a végtelenségig. Ebben ki lehet égni. Tudatosan próbálom kommunikálni, hogy nem minden rózsaszín. Csak olyan pszichológiai témát hozok, amihez nekem is közöm van. Picit naplóként vezetem továbbra is a felületet, mint anno a blogot, nem is törlöm egyik posztomat sem. Ebben a világban gyakran szelektálnak az alkotók, hogy csak a szép és a profi maradjon; nálam az is látszik, mi volt nyolc évvel ezelőtt, vállalom, aki voltam.

Az alkotókkal kapcsolatban gyakori, hogy nem fizetik meg a munkájukat, mondván, amit csinálnak, csak hobbi, rajzolgatás. A te bemutatkozásodban is hangsúlyos, hogy ezzel szembefordulsz, ahogy írod, „nincs munka csokiért”.

Ez a mottóm. Poénosnak tűnő mondat, de tényleg volt már, hogy valaki ezzel keresett meg. Persze vannak olyan ügyek, amelyekhez önként odaállok, például a Szívemben Született Afrika alapítvány, mert ők transzparensek, tudom, hogy jó helyre megy. Viszont amikor úgy kezdődik egy levél, hogy nincsen nagy büdzséjük, de szeretnének valamit, az felbosszant. Hiszen a boltba sem úgy mész, hogy szeretnél valamit, megpróbálod a kasszásnál, hátha megesik rajtad a szíve. Ha fogászhoz, nőgyógyászhoz mész, akkor is tájékozódsz, és eldöntöd, belefér-e vagy sem. Ennyi év alatt sikerült egy olyan bázist kiépítenem, akik tisztában vannak a munkáimmal, az értékrendemmel, és tudatosan engem keresnek. Az a lényeg, hogy elégedett legyen mindkét fél, nem szeretnék senkit sem átverni. Sokszor küldök referenciamunkát, a honlapomon is látható pár ilyen, mert szeretném közvetíteni, milyen vagyok, mit vállalok el szívesen. Sokan félállásban viszik a vállalkozásukat, de én sosem dolgoztam klasszikus alkalmazottként. Néha vannak mélypontok, amikor megnézem az álláshirdetéseket, de ezek arra jók, hogy rájöjjek, semmit sem csinálnék szívesebben, mint azt, amit most.

A beárazás talán a legnehezebb dolog, elvégre ki kell mondanod, mennyit is ér, amit csinálsz. Nehéz volt meghatároznod a munkád értékét?

Az egyetemen egy prezentációmat nagyon lehúzták, ami engem akkor megviselt. Azzal próbáltak vigasztalni, hogy ez nem nekem szól, hanem a munkámnak. Felháborodtam, hiszen én vagyok a munkám. Eleve aki alkotó és tervező, az nem tudja kivonni magát a munkáiból, sőt, elég baj, ha kivonja magát. Most már a mesterséges intelligencia is meg tudja csinálni, amit kell, de nincs arca. Lehet, hogy ez sem túl professzionális részemről, de nem szeretném kivenni belőle magam. Nem lehet fillérre kiszámolni, mennyit ad egy vásár, mennyit nyerek vele ténylegesen. Az ember időközönként számot vet, hol tart most, hova szeretne jutni, és mit ért el eddig. Legutóbb belegondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy létrehoztunk a Belvárosban egy ilyen helyet, csinálhatom a munkáimat, mindig van megrendelés. Mellette pedig ott van az, hogy néha vacakol a nyomtató, drágul a papír. Ezért a beárazás része továbbra is nehéz. Nyelni kell egyet, és a táblázatokra hagyatkozni, mennyit fektettél bele, és mi az, ami neked megéri. Nem véletlen, hogy az alkotótársakkal hasonlóan árazzuk be magunkat, mert nem tesz jót senkinek, ha túl olcsón árulod a terméked, vagy túl drágán. Jó, ha versenytársakként nem hozzuk hátrányba a másikat, és a vásárló dönthet, kit választ.

Nálad kifejezetten fontos a versenytársakkal való együttműködés, párbeszéd, egymás támogatása. Mennyire jellemző ez a hazai közegre?

Nem tudsz mindenkivel jóban lenni, ahogy az életben sem, nem is erre törekszünk, de mindenkinek van egy kis csapata. Eléggé korlátozott az is, hogy Magyarországon milyen termékeket tudsz előállítani, mi az, amire lehetőség van. Amikor a többiek újabb és újabb dolgokkal rukkolnak elő, nehéz elfogadni, ha neked épp nincs ötleted. Tudatosítanom kellett, hogy nem kell mindig újat mutatni. Ilyen szempontból frusztráló a közösségi média, de inspirációnak kell felfogni, hogy ha már nekem nem megy annyira, másnak jó, hogy vannak ötletei.

Mennyire azonosítanak a pasztell színvilágoddal? Visszaélnek a kedvességgel?

Igyekszem azt kommunikálni, hogy ki tudok állni magamért, van humorom és önkritikám. Ezt a pasztellvilágot és túlzott kedvességet sokszor gondolják gyengeségnek. Ezen a határhúzáson régóta dolgozom, hogy ne csak adjak, míg el nem fogyok benne. Sokszor azt érzem, hogy míg másokat sikerül motiválnom, magamat nehezebben. Úgy szeretek adni, hogy ezáltal én is több leszek. Minden munkára csapatmunkaként tekintek, hogy minden fél elégedett legyen. A kedves embereknek is vannak határaik. Nem hiszek abban, hogy ridegnek kell lenni, hogy elfogadjon a társadalom.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi