A szüleid hangszeres zenészek, mindketten a Pannon Filharmonikusoknál muzsikáltak. Egy gyerek ilyenkor gyakran magától értetődően indul ugyanabba az irányba, vagy néha csak azért sem foglalkozik azzal, ami a szüleinek olyan fontos. Bár matematika tagozatos középiskolába jártál, hamar kiderült, hogy zenei pályára lépsz?

A zene kisgyerekkorom óta meghatározta az életem minden percét. Bár olykor – a testvéremmel együtt – nagyon szerettünk volna kibújni ez alól, lehetetlen volt. Utólag már látom: nagyon hasznosak voltak a közös családi muzsikálások. Hatévesen kezdtem zongorázni. Nagy lendülettel indítottam a tanulmányaimat (több országos zongoraversenyen is sikerrel szerepeltem), aztán pár év elteltével mégis abba akartam hagyni. Ám a szüleim kitartottak amellett, hogy a zeneiskolát be kell fejeznem, aztán eldönthetem, hogyan tovább.

Fantasztikus zongoratanárom volt Pécsett, Megyimóreczné Schmidt Ildikó, ám a zeneiskolai évek végén az orgona felé fordult az érdeklődésem, és ez újra a muzsikálás felé terelt. Ekkoriban kezdett komolyan foglalkoztatni a vezénylés is. Hétről hétre vezényeltem gyülekezetünk felnőttkórusát.

A közös családi muzsikálások azt jelentették, hogy rendszeresen összeültetek zenélni a saját örömötökre?

Nagyon sokat játszottunk édesanyámmal, édesapámmal otthon és hangversenyeken. Ez a cselló, hegedű, zongora trió olykor kiegészült barátokkal is. A húgom ugyancsak zongorázott, így vele gyakran játszottunk négykezeseket, ő néha énekelt is.

Rendszeresen vittek a szüleitek a hangversenyekre?

Nagyon gyakran. Kétéves lehettem, amikor édesapám koncertmesterként muzsikált a pécsi székesegyházban, és egyszer csak fogtam magam, odaálltam mellé a koncerten, nem győztek elrángatni onnan. Mígnem apukám – miközben muzsikált – szólt, hogy hagyjanak csak, hozzá tartozom. Próbákra is sokszor jártunk.

Hogyan kezdtél érdeklődni az orgona iránt?

A szüleim a Pécs-kertvárosi református gyülekezet tagjai voltak, édesapám presbiter volt, abban a közösségben szocializálódtunk. Istentiszteleteken a zsoltárok és dicséretek éneklése mély benyomást tett rám, az orgona azonban egészen magával ragadott. Mégiscsak a hangszerek királynője, és elképesztően gazdag lehetőségekkel bír, melyek egész kiskorom óta lenyűgöztek.

A kántorképzőt mikor végezted el?

Pécsett kezdtem, abban az időben még volt egyházmegyei kántorképző, majd a budapesti egyházkerületi kántorképzőben folytattam. Sajnos ritkán gyakorlom, de nekem az a lelki feltöltődés, ha havonta-kéthavonta hazamegyünk Pécsre, és vasárnap én orgonálok a templomban.

Számos orgonán játszottál, akadémistaként még a párizsi Notre-Dame orgonáját is megszólaltathattad. Melyik hangszer jelentette a legnagyobb élményt?

Miután Pécs városa közel áll a szívemhez – a mai napig pécsinek vallom magam, holott már hét éve Budapesten élünk a családommal –, ezért a Pécs-kertvárosi református templom atmoszférája és orgonája sokat jelent nekem, akárcsak a bazilika hangszere. A Notre-Dame történelmi orgonáján játszani ugyancsak kivételes élmény és lehetőség volt.

Mennyire kapcsolódik össze benned az orgonálás a szakralitással?

Abszolút! Számomra az orgona igazi helye a templomban van, még akkor is ha megtalálható hangversenytermekben, Amerikában még bevásárlóközpontban is előfordul. A koncerttermi hangszerek is hordozhatnak szakralitást, példaként Mahler II. (Feltámadás) szimfóniáját vagy Liszt Krisztus oratóriumát említeném.

2007-ben kezdted az orgona szakot, rá egy évre már karmesternek tanultál. Az utóbbiban mi foglalkoztatott?

A karmesterség gondolata egészen kicsi korom óta jelen van az életemben. Már az óvodában készült olyan felvétel, hogy bár nem mi vagyunk a színpadon, kiállok a többiek elé, és valamit előadunk közösen, én pedig vezénylem a csoporttársaimat. A szüleim révén a pécsi nemzeti színházban rengeteg operaelőadást néztem végig a kakasülőről. Édesapám megajándékozott egy nekem készíttetett gyermek karmesteri pálcával, így eshetett meg, hogy a szívemhez közel álló Tosca-előadást a kakasülőről vezényeltem végig. Már amikor jelentkeztem az orgona szakra, tudtam, hogy egy évvel később jelentkezem majd karmester szakra, de fontosnak tartottam, hogy hangszeres tudás birtokában vágjak bele.

Az akadémia elvégzése után könnyen megtaláltad a helyed?

A karmesterek élete soha nem egyszerű. Nekem hála istennek már az akadémiai évek alatt voltak karmesteri feladataim, és mikor diplomáztam, eldönthettem, hogy szabadúszóként folytatom vagy valamelyik intézményben vállalok állást. 2015-től a Magyar Állami Operaházban dolgozom karnagyként, ezenkívül hangversenyeket és előadásokat vezénylek.

Hogy az Operaházat választottad, az arról árulkodik, hogy elsősorban a színházi karmesteri feladatok vonzanak.

A zeneakadémiai évek alatt sokat beszélgettem a mestereimmel, akik megerősítettek abban, hogy egy igazán jó karmesternek a színházi közegben is helyt kell állnia. Számomra ez nagyon fontos; a szimfonikus koncertek alkalmával is jól tudom hasznosítani az operában szerzett tapasztalatokat. Ugyanakkor nem zárkózom el a könnyedebb műfajok elől sem, nem hiszem, hogy csak Bartókkal, Kodállyal, Mahlerrel érdemes élni.

Részt vettem korábban az Operettszínház Aranypálca elnevezésű nemzetközi karmesterversenyén, ahol operetteket és musicaleket vezényeltem, és épp olyan szakmai örömet adott a könnyedebb műfaj, mint egy oratorikus, tisztán zenekari vagy egy opera-előadás.

Hat éve alapítottad meg a Központi Református Kórust. Mi motivált ebben?

A kórusépítés, a közösségformálás már a zeneakadémiai évek alatt fontos volt a szívemnek. Erdei Pétertől nagyon sokat tanultam. A református egyház hiánypótló együttesét hoztuk létre Berkesi Boglárkával 2016-ban, Berkesi Sándor, a Debreceni Református Kollégium legendás kántusa vezetőjének javaslatára. A kórus azóta töretlen lelkesedéssel és sokrétű feladatokkal működik.

A közösség és a hitélet egyaránt fontos számodra.

Életünkből nem hagyható ki az Úristen vezetése, iránymutatása és kegyelme, ami nap mint nap lehetőséget ad együttlétekre, közös muzsikálásra.

Határozottnak tűnsz, de a karmesterség különleges habitust kíván.

Erre egy kedves történettel tudok válaszolni. Életemben először álltam karnagyként kórus előtt a Református Kántorképzőn, egy kétszólamú éneket kellett vezényelnem. Megtanultam, hogy be kell inteni a szoprán szólamnak, aztán az alt szólamnak. El is indítottam a darabot, viszont nem azzal a szólammal, amelyikkel kellett volna, mert egészen addig az énekkar másik oldalán álltam, és hirtelen minden fordítva volt…

Ezt csak azért mesélem el, mert amikor az ember kiáll mások elé, ki kell vívnia a tekintélyüket, hogy figyeljenek, hallgassanak rá. Ez idővel természetesebben jön, könnyebben megy évtizedek távlatából, mint kezdetben. Sokat segített, hogy tizenöt évig a Magyar Labdarúgó-szövetség játékvezetőjeként működtem, minden alkalommal, amikor pályára léptem, el kellett fogadtatnom magam. Egy focipályán egészen más eszközök állnak rendelkezésünkre, mint egy zenekari próbán, de a tekintélyért minden alkalommal keményen meg kell dolgozni. A karizmatikus kiállás pedig az idővel egyre erősödik, 34 évesen fiatal karmesternek számítok.

Hogyan lettél játékvezető?

Édesapám a 2002-es világbajnokság után döntött úgy, hogy elvégzi a játékvezetői tanfolyamot. Elmentem vele néhány mérkőzésre, és nagyon megtetszett ez az életforma. Így én is elvégeztem a tanfolyamot, később nagyon fontos része volt az életemnek. Ráadásul a karmesterség és a játékvezetés egyaránt a kommunikációra épül, bár más-más hangvételre van szükség a pályán és a magasan kvalifikált művészek közt.

Miért említetted múlt időben a játékvezetést?

Az Operában nagyon hektikus a munkarendem. Hol az engem foglalkoztató produkciók előkészítésén, próbáin dolgozom, hol előadásom van, közben vezetem a református kórust, a Műegyetemi Zenekart, szabadúszó karmesterként utazom is, és még ott volt a játékvezetés is. Amikor a feleségemmel a harmadik gyermekünket vártuk, valamit el kellett engednem, hogy a családommal is tölthessek minőségi időt. Ezért döntöttem a játékvezetés szüneteltetése mellett.

A Műegyetemi Zenekar miért jelent kihívást?

Ez az amatőr szimfonikus zenekar rendkívül értékes társaság: egy részük az egyetem diákja, más részük pedig a felsőoktatásban tanul vagy lelkesedésből csatlakozott hozzánk. Heti kétszer három órát próbálunk, a tagok a munkájuk után a szabadidejükből szánnak időt a zenekarra. A zene iránti alázat, a közösség iránti szeretet tartja össze őket, és bár nem hivatásos együttes, rendszeresen fantasztikus koncerteket hozunk létre közösen.

A fennállásának 125. évét ünneplő zenekarral május 23-án a Müpában adunk jubileumi koncertet. A műsor nagyon színes lesz: Gyöngyösi Levente legújabb szimfóniájának első tétele után fellép többek között a Kaláka, Zorán, Harcsa Veronika, a Nem Adom Fel együttes, illetve a koncert második felében elhangzik Carl Orff Carmina Burana című közismert szerzeménye kiváló hazai szólistákkal és Cakó Ferenc élő homokanimációival.

Szakmailag milyen célok inspirálnak?

Változatlanul az a célom, hogy megbecsült és elismert tagja lehessek az Opera fantasztikus társulatának, és minél több előadást vezényelve dolgozhassak a művészeinkkel. Ezenkívül a hazai és nemzetközi zenei életben szeretnék tovább építkezni, minél több zenekarral megismerkedni, szép hangversenyeket létrehozni.

Milyen könyv van az éjjeliszekrényeden?
Biblia, új református énekeskönyv.
Ha nem zenével foglalkoznál, mi lenne a munkád?
Pilóta.
Milyen zenét hallgatsz, ha jókedvre derülnél?
Sokféle zene jókedvre derít, nagyon szeretem Mahlert, Puccinit. A magyar zeneszerzők közül különösen szeretem Dohnányi Ernő műveit.
Van kedvenc sorozatod?
Nem nézünk tévét. A pandémia elején viszont megnéztük A nagy pénzrablást, az nagyon szórakoztató volt!
Melyik városban élnél a legszívesebben?
Nagyon szeretem Magyarországot, rengeteg gyönyörű hely van itthon. Ha egy várost kell, hogy mondjak, az Pécs.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi