„Verset és prózát is ír, de nem rajong a bemutatkozásokért”, olvastam rólad a Félonline oldalán. Ne haragudj, de én mégis megpróbálok kihúzni belőled egy afféle bemutatkozást: hogy jött az életedbe az irodalom?
Nagyon korán befurakodott az életembe az irodalom, egyrészt a szüleim sokat meséltek nekem, klasszikusokat, Andersent, Benedek Elek meseátiratokat, népmeséket, mindenféle népek mítoszait, ezért végtelenül hálás vagyok. Másrészt nagypapám, aki idén lesz kilencvenéves, esténként, míg vigyázott rám és a húgomra, szavalt nekünk, mindent, amit évtizedekkel ezelőtt az iskolában megtanult. Paraszti családba született, földeken dolgozott, mégis fontosak voltak neki valamiért a versek. Most is szaval, minden sorra emlékszik. Ezek után én is igyekeztem történeteket kitalálni, már az óvodában ezzel traktáltam mindenkit.
Ha kiskorodban megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, hogyan feleltél?
Az első válasz majdnem biztosan rajzművésznő volt, aztán mikor megtanultam írni, már írónak és színésznek készültem. Nemrég szelektáltam otthon a régi holmijaimat, és megtaláltam egy fogalmazást, amit nyolcévesen írtam, és arról értekezem benne, hogy márpedig én író leszek. Ezt a vágyat azóta sem sikerült kinőnöm. Persze az írás mellett szerettem volna lakberendező, festő, zenész, grafikus, stylist, divattervező, pszichológus, felfedező lenni – vagy leginkább mindenből egy kicsi.
„1997, ír, olvas, rádiózik, háttérzajong. Meghalni ráér.” Ez pedig a Prae.hu-n áll rólad. Elég fiatal vagy, mégis sok mindennel foglalkozol. Hogyan telnek a mindennapjaid, hogyan zajlik nálad egy munkanap?
Sokféleképpen. Nem tudok tipikus munkanapot mondani, pláne, hogy mostanában sok minden átalakult az életemben. Elvégeztem az irodalom- és kultúratudomány mesterszakot az ELTE-n, otthagytam egy munkahelyet, de mellette elkezdtem két tanfolyamot. Nincsen napirendem, egyfelől mert nem igazán szeretem a rutint, kikezd a monotonitás, másrészt pedig mindig történik valami, ami felborítja. Az egyetlen állandó dolog, hogy késő este írok.
Az írás egy biztos pont, a többi bizonytalan.
Legszívesebben minden fontosat éjszakára tennék, zenét hallgatok, főzök egy teát, így végzem a teendőim, ha ez a rituálé tartósan kimarad, nagyon hiányzik. A karantén alatt nagyrészt otthon voltam a családommal, egészen érdekes volt erre az éjjeli bagolyságomra rádöbbenni, és persze arra, hogy nagyon sokan nem így működnek.
Az előző kérdésnél már említettem: kilenc fiatal alkotóval együtt alapítottátok a Háttérzaj irodalmi kört. Mesélnél magatokról és arról, hogyan született meg az ötlet?
2016-ban alakultunk, akkor voltam tizennyolc, épp akkor kerültem fel Budapestre, és fontosnak tartottam, hogy legyen egy alkotóközösség, aminek része vagyok. Persze korábban is jártam már Budapestre egy kreatívírás-műhelybe, de valami aktívra és élőre vágytunk többen, aminek nyoma is marad. Hamar eldőlt, hogy az irodalmi élet általános ösvényei mellett más ösvényeket is felfedeznénk, így jutottunk el például zenei fesztiválokra, százéves házakba, szerveztünk beszélgetéseket, felolvasásokat és workshopokat. Majdnem minden felolvasásnak kézzelfogható nyoma is van: egy fanzine-t készít egyik tagunk, Hegedűs Nóri, ez egy kis újság, amiben benne vannak az adott helyszínen felolvasott szövegek. És nem csak szövegek: izgalmas kollázsok, illusztrációk is, amelyek megragadják a hangulatot. Amire mostanában nem volt lehetőségünk, de fontos része az irodalmi körünknek, hogy igyekszünk szövegműhelyként is működni, szerkeszteni egymás szövegeit, visszajelzést küldeni, ez nagyon hasznos tud lenni egy friss szövegnél, sokat tudunk belőle tanulni.
Miért Háttérzaj lett a név?
Na, ezt már nem is tudom. Sokféle verzió volt, a J. A. Bizottságtól a Felhőn át mindenféle nevet bedobáltunk, aztán felvetődött a Háttérzaj, és ez maradt. Persze utólag nagyon találó, és tökéletesen képvisel minket: egy olyan csoportot, ami nem akarja betörni az ajtót,
hanem búvópatakként állandóan ott van és alkot.
Évek óta jelen vagytok a Fekete zajon, de más fesztiválokon, például a Kolorádón is tartottatok workshopot. Aki még nem volt ilyenen, hogyan képzelje el, miként zajlik egy ilyen alkalom?
Kétféle programmal szoktunk készülni a fesztiválokra. Van az irodalmi rész, felolvasunk saját verset és novellát, amihez a közönségből is lehet csatlakozni. Sokan csatlakoznak is, ennek mindig nagyon örülünk. Az irodalmi részhez tartozik, hogy az erre vevőkkel műhelyezünk is, szoktam feladatokat adni, mondjuk megadom az első mondatot, amire lehet írni, vagy egy képet, zenét, hívószót, bármit.
A kevésbé irodalmi, de annál szórakoztatóbb rész egy kollázs-workshop, ahol a résztvevők elkészíthetik a saját kollázsukat, montázsukat, kis újságjukat. Ehhez mi mindig viszünk alapanyagot, újságot, tinimagazinokat, programfüzeteket, színes papírt, csillámport, matricát, amit el lehet képzelni. Teljesen olyan, amilyennek hangzik, egy kézműves szöszmötölő, ahol a fesztiválozók fantasztikusan vicces dolgokat találnak és értelmeznek újra. Szeretem, hogy ilyen alkalmakkor mindenki lelkébe belelátunk egy kicsit. Egy lány idén a Kolorádón például elkészítette nálunk az álomkollázsát, összeválogatta, mi az, amit el akar érni a következő öt évben. Persze azt is nagyon szeretem, hogy sokan kezükbe vesznek egy napilapot, és addig variálják a hírek szavait, míg teljesen szürreális és bizarr dolgok születnek. Eddig ebbe sosem gondoltam így bele, de felfoghatjuk egyfajta dadaista szeánszként is ezeket a bulikat.
Szerveztek most éppen valami háttérzajongást? Hol lehet veletek legközelebb találkozni?
Mivel idén ünnepeljük az ötéves fennállásunkat, nagyon szeretnénk valami igazán nagy hacacárét csapni, pláne, hogy mikor indultunk, volt pár ismerősünk, aki úgy gondolta, nem lesz ez olyan hosszú életű kezdeményezés, maximum egy évig bírjuk majd. Illetve idén a Lahmacun rádióban elindítottuk irodalmi rádióműsorunkat, szóval ha valakit érdekel ez az egész, ezt mindenképpen szívesen ajánlom. A műsorban olyan témákat vesézünk ki, amik azok számára is érdekesek lehetnek, akik nem irodalommal foglalkoznak. Boncolgattuk már a kötelező olvasmányok miértjét, kerestünk választ arra, hogy miért gondolhatjuk, hogy az irodalom valami szomorú dolog és csak szomorú fiúk művelik, a legfrissebb adás pedig a zene és az irodalom viszonyáról szól.
Verset és prózát is írsz. Hogyan ihletődsz meg, töltődsz fel? Csend és magány kell, vagy inkább külső ingerek, a zajló világ jelenti a múzsacsókot?
Ciklikusan működöm, hetekig szükségem van folyamatos ingerekre, töltekezésre, beszélgetésekre, mozgásra, hogy aztán amit felhalmoztam, szelektáljam, válogassam, mint a mozaikköveket. Az ingereknél egyébként nem kell nagy dolgokra gondolni, nem úgy megyek a világba, hogy akkor én most nagy kanálnyi ihletet megyek enni, hanem inkább csak figyelek. Egy-egy jól elkapott mondat a négyes-hatoson vagy egy hatalmas séta, irodalmi est, ami segít témát találni. Meg nagyon sokat alszom, lehetőleg napközben, hogy éjszakára tiszta legyen a fejem.
Mit gondolsz, mi az irodalom szerepe ma? Mennyire nehéz hallatni a hangotokat?
Őszintén, azt sem tudom biztosan, hogy mi volt az irodalom szerepe régen, húzhatunk-e határt. Az biztos, hogy olvasóként egy nagyon biztonságos szimulációhoz tudnám hasonlítani az irodalmat, ahol minden olyan, amilyennek én elképzelem, nem eshet bántódásom, miközben megélek olyan szituációkat, amilyenekre vágyom. Szerzőként is kipróbálható bármilyen szerep, ez egy nagyon jó munka, kiválasztani abból a sok-sok szóból pont a megfelelőt.
És nyilván nem mondok újat azzal, hogy az internettel egy rakat új lehetőség nyílt meg előttünk, amivel eljuthatunk az olvasókhoz. Persze továbbra is azt értékelem a legjobban, mikor egy fesztiválon hajnali háromkor megjelenik valaki a pultunk előtt, és beszélgetni kezdünk arról, mire való az irodalom, meg úgy egyáltalán, mi a csuda ez, miért ilyen érdekes. Ez például a téli Fekete zaj fesztiválon történt meg, egy apa-fia páros, ha jól emlékszem, mérnökök voltak, és faggattak, hogy mi ez.
Mire vagy eddig a legbüszkébb? Vagy hadd kérdezzem így: mi az, amitől önkéntelenül mosolyognod kell, ha eszedbe jut?
Büszke inkább másra szoktam lenni, végtelenül hálás vagyok viszont a lehetőségeimért. Hálás vagyok azért, hogy a járvány előtt felolvashattam angolul Izraelben a magyar kulturális évad egyik programján. Végtelenül különleges esemény volt, a felolvasás alatt megszólalt egy müezzin, mintha csak összebeszéltünk volna. És végtelenül hálás vagyok, hogy Nemes Z. Márió meghívott az egyik egyetemi órájára előadni a Háttérzajról mint posztdigitális irodalmi formátumról. Bár online óra volt, és csak a monogramokat láttam a hallgatók helyén, így is nagy dolog. Hiszen ezzel tulajdonképpen egyetemi tananyag lett belőlünk, ami azért nagy szó! Aztán pár hónappal később elmentem egy írótáborba, ahol az egyik srác mondta, hogy ő amúgy ott ült azon az órán, és bár nem kapcsolt kamerát, nagyon élvezte.
Mit üzennél a tíz évvel ezelőtti önmagadnak?
Kedves tizenhárom éves Enikő, nem hiszed el, mennyire nagy szívességet teszel magadnak (nekem? nekünk!) azzal, hogy Orwellt és Rejtőt olvasol, sokat köszönhetsz majd nekik! Hálás vagyok neked azért, amit most teszel, hogy egyre feljebb és feljebb teszed a lécet magadnak, hogy vigyázol a barátaidra. Nem célom, hogy rád förmedjek, mert te is moroghatnál rám pár dologért. Egyszerűen büszke vagyok rád, mert gondolkodás nélkül alszol egy lakatlan szigeten, festesz és énekelsz, mert megteheted.
Min dolgozol most, mi van a „fiók” legtetején?
Tele van a telefonom jegyzetrésze nyáron kipattant ötletekkel, ezekkel szeretnék dolgozni, illetve van pár befejezésre váró novella. Valamint szeretnék egy performansszal tisztelegni Pilinszky előtt, aki pont száz évvel ezelőtt született, ráadásul november 27-én, én pedig november 26-án (nem mellesleg Babits Mihály is huszonhatodikai). Erről többet nem szeretnék mondani, remélem, sor kerül majd rá.
Az utolsó vers, amit olvastál: José Saramago: Száraz vers
Egy film, amit bármikor meg tudnál nézni: Nemrég néztem meg A gránátalma színét, most úgy gondolom, hogy ezt, de az abszolút komfortfilmjeim a Csinibaba és az Egészséges erotika.
Egy dal, amit mostanában hallgatsz: Platon Karataev: Partért kiáltó, valamint ipari mennyiségű bolgár és tatár népdal.
Ha bárkivel elmehetnél sörözni, ki lenne az? Lázár Ervinnel és Lucia Berlinnel.
Mivel foglalkoznál, ha nem ezzel: Azt sem tudom, most mivel foglalkozom.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
