Pénteki kultúrrandi Gál János költő-történésszel

Egyszerre vagy muzeológus, költő és zenész is. Ha bemutatkozol, melyikkel szoktad kezdeni?

Én nagyon „magyarosan” állok ehhez a kérdéshez, „papíralapú” ember vagyok. Tehát amilyen végzettségem van, vagy ami után a TB-t fizetik, az alapján mutatkozom be. Ennek mentén a muzeológust és a történészt mondom a nevem után. Utóbbi talán az, ami leginkább leírja az én szakmaiságomat: a történelmet tanultam legtovább, azon a téren voltak a legnagyobb megpróbáltatásaim. Ezen a területen volt eddig a legkövetkezetesebb és a legkitartóbb munkám.

A költészet nem szokott előkerülni?

Vannak azok az emberek, akik nem szeretnek művészként bemutatkozni, mert úgy érzik, hogy elinflálódott, hogy túl sokan nevezik magukat annak. Ezzel részben én is egyetértek, de nem feltétlenül azért, mert úgy gondolnám, hogy „túl sok a költő.” Inkább ennek a foglalkozásnak a társadalmi elismertségére vezetem vissza ezt a hozzáállásomat: úgy veszem észre, hogy általánosságban annyira kicsi az igény a lírára, hogy már-már fennhéjazásnak tűnne magamról azt állítanom, hogy a szakértője vagyok. Van ennek egyfajta archaikus felhangja, úgy, mint például a szekérkészítőnek. Hívja-e magát ma bárki bognárnak vagy szekérgyártónak? Nem, mert nem járnak az emberek szekérrel. Ha valaki ennek a mesterségnek a hagyományos folyamatát kitanulta, akkor már előbb nyilatkozik úgy magáról, hogy hagyományőrző mester. Így én sem követelném meg azt az emberektől, hogy költőnek nevezzenek. Ez csak az én döntésem, hogy szeretek ezzel foglalkozni, a társadalom nem rótt rám ilyen feladatot.

A történészi éned honnan eredeztethető? Gyerekkorod óta érdeklődsz eziránt?

A történészség régi álmom volt. Persze, 14 évesen, amikor tudatosan elkezdtem erre a pályára készülni, még nem bontakozott ki előttem ennek a tudományágnak a jelentősége. Olyan beállítottságú ember vagyok, aki nem rajongásból vagy szeretetből választott szakmát. Ahogyan minden filozófus megmondja, az időben való absztrakt gondolkozás, az emlékezés lehetősége adja meg a humánumnak azt a képességét, hogy értelmezni tudja a körülötte lévő világot. Ha ezt nézzük, számomra a megismerés elsődleges módozata maga az emlékezés, a történelem kutatása. Ettől azonban némileg eltér a jelenlegi munkám, mert a muzeológia bár rokonítható terület, mégsem fedik le egymást a történelemtudománnyal. A muzeológia inkább a gyűjtésről szól, és azoknak a tárgyaknak a rendszerezéséről, amelyeken keresztül megvalósulhat az emlékezés. Őszintén megvallva nem is érzem kifejezetten a magaménak ezt a szakmát, főleg most, a 21. században, amikor erősen megkérdőjeleződik a múzeumi nyelv validitása.

Ezekhez a tevékenységekhez hogyan kapcsolódott be a költészet? Voltak régre nyúló terveid, vagy a történészi tanulmányaid során ért a felismerés, hogy ehhez is van érzéked, és mellékesen elkezdtél ezzel is foglalkozni?

Ezzel kapcsolatban csak hipotéziseket tudok felmutatni. Az írás és a történészség szerintem egy tőről fakad, két megnyilatkozása ugyanannak a szándéknak: hogy keresni kell a múltban a történeteket, amikkel értelmet lehet adni a létezésnek. És ezt meg lehet tenni akár kutatással, akár fikcióval, képzelőerővel is.

Az alkotásnak milyen szerep jut jelenleg az életedben?

Az első kötet megjelenése után azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal az élménnyel, hogy sok rossz impresszió ér. Alkotói válságnak túlzás lenne nevezni ezt, de kétségtelen, hogy felerősödött bennem a bizonytalanság. Azt mondanám, hogy az alkotás számomra jelenleg jó lehetőség, egyben nagy kihívás a felnőtté válásra – akár írói-költői, akár általános értelemben is.

Mi okozza nálad ezt a bizonytalanságot?

Felmerül a kérdés, hogy ennek a kornak mi lehet az ideális közlési formája. Számomra nem úgy néz ki, hogy a vers lenne az. Bár lehet, hogy épp korszakhatáron állunk. Nagyon érik már valami újdonság, műfajújítás vagy valamiféle változás a fogyasztói hozzáállásban az irodalom területén. Én például most a versírástól inkább a színpadi vígjátékok felé próbálok elmozdulni. Szerintem ez az a terep, amit nem fognak tudni kikezdeni a jelenkor vívmányai – itt a mesterséges intelligenciára gondolok leginkább. Írni tud ugyan az AI, de az csak abból áll, hogy lemásolja az előző szövegkorpuszok haladási irányait. A színházat viszont olyan mélyen emberi valóságalkotásnak látom, hogy jelenleg ebbe érdemes kapaszkodni. Erről viszont még sokat kell tanulnom. A költészet a drámaíráshoz képest sprintfutás: egyszeri élményből építkezik, a pillanat ereje hajtja. A színház ezzel szemben jóval komplexebb élményanyagból merít.

A kötetedről viszont sok pozitív véleményt lehet olvasni, nem mellesleg a Magyar Írószövetség Debüt-díját is elnyerted. Ez nem enyhített a bizonytalanságon?

Szerintem sokaknál előfordul az első könyv kiadása után az, hogy amilyen nagyok az elvárásaink alkotóként, legalább annyira nagynak érződik a csönd a megjelenés után. Visszatekintve kissé úgy tűnik nekem, mintha pusztába kiáltott szó lett volna Az eltűnt hírnév nyomában. A kötet szándékom szerint a ma élő és hagyományban lévő alkotókat és olvasóikat szerette volna megszólítani. Olyan, mint a kutyáknál a játékra hívás: terpesztett pózban, ugrásra készen vártam, hogy fogócskázzunk. Feladott labda volt, vagyis azt hittem, hogy feladtam a szervát, a játékszer azonban leesett a homokba. Azóta az a meglátásom, hogy jelenleg az irodalmi szcénának nincs kedve játszani – vagy én nem rukkoltam elő elég vonzó játékajánlattal. Ez szüli bennem a legnagyobb kétséget: vajon mindenki más közönyös rajtam kívül, vagy azért nem vették figyelembe a könyvet, mert nem ütöttem meg a mércét?

Ennek a kérdésnek a megválaszolásában jelenleg hol tartasz? Melyik eshetőséget látod közelebb állónak a valósághoz?

Mindkét felvetésben lehet igazság. Nem kell mélyre ásni ahhoz, hogy meggyőződjünk az uralkodó közönyről. A fiatalok szokták mondani mostanában, hogy nincsenek már szekértáborok. Magam sem szeretném, hogy legyenek, de mégis azt veszem észre, hogy elmaradnak a gesztusok, nem szemlézzük egymás kiadott műveit. Sokszor és sokan hivatkoznak a régi nagyokra, a nyugatos generációra, de mintha elfelejtenénk, hogy akkoriban azért tudtak a nagy alkotók mellett nagy kritikusok is feltűnni, mert az ízlésüknek nem tetsző köteteket is hajlandóak voltak szemlézni. Most már a bezárkózó hitelesítési láncok korát éljük, amelyekben nincs átjárás. Azt be kellett látnom, hogy erre nekem nincsen ráhatásom: nem tudok egyenként mindenkihez odafordulni, és megkérni arra, hogy légyszi, változtassunk már ezen.

Szerinted ez az általad érzékelt diskurzushiányból adódó kreatív megfeneklés általános érvényű a kortársaidra nézve?

Szerintem paradigmajellegű ez a működési elv. Akikkel egy fészekaljból érkezem, náluk sem látom azt, hogy sikeresen hajítanának át csáklyákat a túloldalra. Nem tudja egyik oldal sem igazán megszólítani a másikat.

A te recepted a megszólításra a humor és a versformák következetes és tudatos használata volt a könyvedben, amely vonásokat sorra ki is emelték az elemző-recenzáló írások – magam is ezeket tartottam fő érdekességeknek. Te a saját művészetedben melyik vonást tartod sarokpontnak, a humort vagy a formatartást?

A formakövetés mindenképp másodrendű nálam, egyfajta gesztus vagy póz ez, amelyben jól lehet tetszelegni. Annyiban hasznos a klasszikus versformák ismerete, hogy lehetőséget kínál a rácsodálkozásra: hogy az anyanyelv milyen változatos és játékos tud lenni, miközben a mondandó tartalma sem veszít az értékéből. Ettől mostanában már elrugaszkodom, ha verset írok, mivel láthatóan nem tudjuk restaurálni a kötött formákat abban a funkciójukban, amelyben létrejöttek. A humor pedig már egy jóval tágabb kérdéskört feszeget: számomra ennek a vonásnak a megjelenése nem elvárás a saját szövegeimmel szemben, hanem az élethez való alapvető hozzáállás. De  ebben is változik az alkotási metódusom, már nem egyeduralkodó a humor a szövegeimben. Nem tűnt el, de halkabb lett – talán most már sikerül fordítani ezen, hogy ne csak üres nevettetésből álljon a lírai életművem.

Ez utóbbi kijelentés elég súlyosnak tűnik az eddigi munkádra nézvést.

Pedig többnyire tényleg ezt gondolom róluk. Visszatekintve nem volt sok szellemi fedezet, „aranytartalék” a poénok mögött. Leginkább nyelvi vagy intellektuális-műveltségi viccgyártás volt az első kötetem, csupa provokálás és szókimondás. Ezek sok kezdő alkotónál jelen vannak mozgatórugókként, de igyekszem elhagyni őket.

Nekem úgy tűnik az elmondásod alapján, mintha az általad említett felnövési kísérlet része lenne a humor visszaszorítása.

Most, hogy mondod, valóban! Pontosan olyan folyamat ez, ahogyan a nevetés alakul az emberek életében. Gyerekként mindenen kacarászunk, sokszor oktondi módon. Aztán felnőttként egyre kevesebb alkalom nyílik az önfeledt mulatozásra. Persze, a felnőttek is nevetnek, de idővel kétszer is meggondolják, megéri-e.

Ez a belátás mondjuk igen szomorú tény annak fényében, hogy a következő kérdéseimmel épp a humorról faggatnálak…

Nem baj, ettől még nem tagadom a humor létjogosultságát. A humor átalakulása természetes folyamat, az idő előrehaladtával más lesz az életben a szerepe a nevetésnek és a nevettetésnek. De ettől még szükségszerű a megléte: nem fogok kisbicskával kergetni mindenkit, aki erről próbál velem beszélgetni.

Nézzünk akkor egy „humorpesszimista” gondolatot: amikor olvastam a köteted, felmerült bennem az, hogy a mai költészetben a humor explicit megjelenítése elég kockázatos húzás. Leginkább talán azért, mert ebben a tekintetben (is) minden szélsőértéken túlra toljuk az ingerküszöbünket. A humor nagyon direkt és azonnal ható formában, nagy mennyiségben ömlik ránk, jobbára válogatás nélkül. Egy ilyen környezetben az általad kínált komikum tud rezonálni, ha nem is a szakmabeliekkel – ahogyan mondtad –, de legalább az olvasóközönséggel?

Nem tartom valószínűnek. Elismerem, hogy ez a parodisztikus hang, amelyet megütöttem a könyvben, anakronisztikusnak hat. Ugyanakkor ez a beszédmód az, amivel valamifajta narratívát tudtam adni a nevettetési szándékomnak. Szívesen lettem volna Don Quijote, egy régimódi, provokatív karakter, akire mindenki rászállhat. Akire mindenki ráolvashatja az önigazolásait, a saját igazságait. Tetszett volna az állóvíz megzavarójának a szerepe, aki direkt ellentmond a kortárs esztétikai irányelveknek, és akire gond nélkül rásüthették volna néhányan, hogy „ez se olvasott irodalmat az elmúlt 50 évből.” Nem kellett végül ezt a maszkot felvennem, és nem is baj.

Miért alakulhatott ez így?

Erre nehéz válaszolnom, mert én is éppen csak megpancsoltattam a lábujjamat a szándékolt nevettetés kiterjedt tengerében. Furának, széttöredezettnek, bárgyúnak látom a jelenkori társadalomban közkeletű humort. Nagyon hangsúlyosak a képi tartalmak, amely jelenséggel önmagában nincsen baj. Inkább az a probléma, hogy teljesen készen kapjuk a poénokat például a mémek által. A befogadó részéről a legtöbbször nincs „munka” abban, hogy meglássa a hétköznapok kisszerű mozzanataiban a lehetőséget a nevetésre. Ha megfigyeljük, akkor az emberek már beszélgetés közben sem humorizálnak: sokszor előveszik a telefonjukat, és mémeket idézgetnek inkább. Nincs nyelvi lelemény és nincs ugratás. És ez utóbbiban nagy szerepe van szerintem a politikai korrektségnek is. Ha elveszik tőle a jogosítványt arra, hogy bárkire bármit mondhat, akkor tulajdonképpen értelmét veszíti a humor. Ebben a tekintetben a Monty Pythont tartom etalonnak – szeretném azt hinni, hogy ha ők még mindig aktívak lennének, nem riadnának vissza ezektől a korlátoktól sem.

Mindezek fényében hogyan látod az irodalom és a humor jövőjét? Kiknek a nyomán járhatunk most, mi lehet az irányvonal?

Azért vagyunk nagy bajban, mert olyan korszakban élünk, amelyben az idolok is, akikben bíztunk, megrekedtek ezen a téren. És itt nem magyar, nem is irodalmi, de még csak nem is feltétlenül keményvonalas vígjátékszerzőkre gondolok. A filmes alkotók közül Tarantino és Wes Anderson esetében is azt látjuk, hogy lelassultak, keresik a helyüket. És ez erősen érezhető a műveiken keresztül megmutatkozó humorérzékükön is, ami nem kizárólagos, de mégis fontos mozgatórugója volt mindeddig az alkotásaiknak.

Magyar viszonylatban az első felbukkanó név a fejemben Parti Nagy Lajos lenne, de az ő esetében sem látom azt, hogy alapozna a generációnk a munkájára. Esetleg még a slam poetryben lehet fantázia, mivel hasonló a metódus a színházhoz: élő műsor, azonnal visszajelző közönséggel. Ami viszont biztos: a nevetés az egyik legemberibb vonásunk, amit pedig a mesterséges intelligencia nem tud reprodukálni, kiváltani. Az embereknek közösséget kell képezniük, beszélgetniük kell egymással, hogy a humornak – úgy általában – tartalma és jövője lehessen. Azt nem tudom megmondani, hogy ezek a diskuráló emberek milyen vicceket faragnak majd, csak azt, hogy az egymás közti, őszinte megnyilatkozásokon alapuló kapcsolatot nem szabad feladni, bármennyire is kényelmesnek tűnhet: csakis így őrizhetjük meg az önfeledt nevetés képességét és vele együtt emberi mivoltunkat is.

A szerző a Kárpát-Medencei Programigazgatóság KMI 12 programja egyik támogatottja. Erről itt írtunk.

Fotók: Onda Péter/PKÜ

#pénteki kultúrrandi