Svédországban születtél, Szlovákiában nőttél fel, most pedig egy budapesti kávézóban beszélgetünk…
A nagymamám ’56-ban a hétéves édesapámmal és a testvérével menekült ki Svédországba. Én ott születtem, de nagyrészt Szlovákiában nevelkedtem. Sokat ingáztunk, mindkét országból fontos gyermekkori emlékeket őrzök. A nagyvárosi, malmöi lakótelepi, soknemzetiségű képek és a szlovákiai magyar falvak egyaránt megvannak. Szeretek Budapesten lenni: az emberek kötnek ide.
Rendeztél sétaszínházat, a prózai előadásaidban bábokat használsz, és a zenének is kiemelt szerepe van bennük. Kislányként szavaltál, musicalekben főszerepeket játszottál, a váci konzervatóriumban jazzének szakon végeztél, aztán nagybőgőztél, és bábszínházi rendező szakon diplomáztál.
Ez mind-mind arról szólt, hogy próbáltam megtalálni a helyem. Az utam elég kanyargós volt. De ha belegondolok, azok a műfajok, amelyek érdekeltek, egymásból következtek, és mindig továbblöktek a fejlődésben. Imádtam Arany János balladáit, a Vörös rébéket és az Ágnes asszonyt, Juhász Gyula Emberi hitvallás vagy Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa című versét mondani. Éreztem, hogy nagyon emberi dolgokról szólnak. A szavalás közvetlen, kifelé beszélő stílusa most is velem van. A könyvekkel szerencsém volt, mert éppen azokra találtam rá, amelyek a mai napig meghatározóak számomra. Ilyen volt például Ilja Ehrenburgtól a Lasik Roitschwantz mozgalmas élete, a Nyugaton a helyzet változatlan vagy Agota Kristof Trilógiája.
13 évesen Garamkövesden musicalesteket szerveztem a barátaimmal. Megszállottak voltunk. A zenés színház szerintem könnyebben eljut a perifériákra és a kulturális élet központjától távolabb eső helyekre. 15 évesen elkezdtem az Érsekújvári Rockszínpad társulatába járni és Komáromba Mokos Attilához verset mondani. A szüleim önállóságra neveltek: mindig egyedül utaztam és szerveztem a dolgaimat. Egyszer el akartak tiltani a rockszínpadtól, mert kiszöktem a házból éjszaka, de ügyetlen módon zártam rá anyámra a házat, és kb. húsz perc után lebuktam. E ballépésem összes következményét elfogadtam, csak azt nem, hogy ne mehessek el Érsekújvárba azon a héten is. Így is lett: jól leszidtak ugyan, de a próbákra elengedtek.
Az első évben az utolsó sorokban táncoltam a Mamma mia! című musicalben. A mozgáskultúrám elég jellegzetes volt… Már lemondtam arról, hogy valaha is jobban fog menni, és ott akartam hagyni a színpadot, de akkor kiderült, hogy tudok énekelni. Én ezt ott nem hangoztattam, de egy stúdiófelvétel alapján megtudták. Ennek köszönhetően lettem Júlia. A jazz felé fordulás nálam – hiszen egy csomó jazzstandard régi Broadway-musical-betét volt – a musicalből következett. És egy találkozásból, amely új fázist indított el az életemben. A középiskola utolsó évében Párkányból a váci Pikéthy konziba mentem át jazzének szakra, Kovács Linda volt az énektanárom. Ott éreztem először, hogy megtaláltam a helyemet: megváltás volt. A konzi adott perspektívát és tette rendbe a dolgaimat. A jazzénekből következett a bőgőzés, amely a zene értelmezéséhez vitt közelebb.
Végül is minden, ami ettől kezdve történt, már egy irányba vezetett. Szerettem volna a Színház- és Filmművészeti Egyetemre járni, mert a színház foglalja magában mindazt, ami érdekel. Kis ideig eltartott, amíg rájöttem, hogy a színházban pontosan milyen szakmák vannak, és melyiket tudom majd a legönazonosabban csinálni. Először zenés színész szakra jelentkeztem, és a harmadrostáig jutottam. Nagy élmény volt a felvételi, de akkor már kezdett bennem megfogalmazódni, hogy talán nem színészalkat vagyok. Aztán egy meghatározó skandináv színházi tapasztalatgyűjtő év után, 2017-ben felvettek bábrendező szakra.
Éppen a viszontagságos években jártál az SZFE-re…
Nagy nyomás volt rajtunk. Az én osztályomat negyedik évében érte a modellváltás. Svájcban, az Accademeia Dimitrin kaptam a diplomámat. Hálás vagyok azért, hogy még tanulhattunk Székely Gábortól, Nánay Istvántól, Csanádi Judittól. Csizmadia Tibor – az osztályvezető tanárom – mindent megtett azért, hogy legyen munkánk.
Érdekes, hogy nem bábelőadásokat rendezel.
Miért? A zenés rendező csak operákat rendez, a színész csak színészként lehet jelen a színházban? Szerintem mindegyik előadásomban fellelhető a bábos gondolkodás, amely számomra a vizualitás hangsúlyosságát és bizonyos jelek használatát jelenti. Szabadságot. A vizualitáshoz számomra sok minden hozzátartozik: a tárgyak, a bábok, a metaforák.
Nemrég mutattátok be az orosz folklór egyik gyöngyszemét, A katona történetét a Trafóban. Hogyan született az előadás?
Dubóczky Gergely karmester keresett meg. Eredetileg utazó előadásnak készítették, amelyet minél különbözőbb közegekbe próbáltak elvinni. Vásári játék klasszikus zenei formációval. Az utca közegét és hangulatát, a koszt mutatja be – metaforikus értelemben... Mácsai Pál az Ördögöt, Bartha Bendegúz a Katonát, Hevesi László, Hrisztov Toma, Lestyán Attila és L. Nagy Attila pedig a négy mesélőt játssza. Nagyon szerettem a próbafolyamatot: a kevés idő ellenére kreatív és egymásra nyitott légkört hoztunk létre.
A katona történetét valószínűleg csak kétszer játszhattátok, és nemsokára a Pisti a vérzivatarban is lekerül a műsorról.
Ezeket a produkciókat nagyon nehéz életben tartani. A Pisti a vérzivatarban teljesen önszerveződő; szinte csoda, hogy ennyit is tudtuk játszani. Május 29-én és júniusban lesz még egy előadásunk, és beválogatták a Thealterre, így talán nyáron is előadhatjuk még. A katona történetének utóéletét pedig a költségek teszik nehézzé.
Örkény, a szerzője ezt írta a Pisti a vérzivatarbanról: „Vagy betiltják, vagy mennybe megyek. Nincs harmadik eset. Illetve van: hogy le se szarnak. Talán ez a legjobb.”
A darab témája nagyon erősen megfogott. Az, hogy újra és újra hasonló problémákkal találja magát szemben a fiatalság: mindig ugyanabba „hal bele”. A Pisti a magyar lélek nagyon pontos megnyilvánulása. Az időhöz, a változáshoz és a szabadsághoz való hozzáállás lenyomata. Izzó, energiával teli kilátástalanság és abszurd. Bizonyos dolgokon már csak sírni vagy röhögni lehet, vagy egyszerre mindkettőt.
Milyen a számodra ideális színházi közeg?
Az SZFE-n eléggé otthon éreztem magam ahhoz, hogy fel tudjak szabadulni, és ne szorongjak, amikor kommunikálni kell. Most hozzá kell szoknom a szabadúszáshoz. A kőszínházaktól kicsit félek még, hiszen ott mindig adott egy összeszokott, viszont a rendező számára idegen csapat, amelybe vendégként be kell illeszkedni. Ahhoz, hogy jól tudjunk együtt dolgozni, elengedhetetlen, hogy megtanuljuk egymás nyelvét és gondolkodását. Ezért szeretnék társulathoz tartozni. A személyiségemhez az passzolna a legjobban.
Többnyire társadalmi kérdésekre, aktuális közéleti problémákra reagálnak az előadásaid. Ilyen a most is repertoáron lévő K utazásai a Vígszínházban, amely egy kokainszállítmány útját és hatását követi nyomon Dél-Amerikától Erdélyig. Most milyen társadalmi kérdés foglalkoztat?
Workshopra készülünk egy cseh és egy szlovák alkotóval. Olyan, többnyelvű hepeninget szeretnénk létrehozni, amely különböző nemzetiségű emberekről, rólunk mesél a tárgyaink felhasználásával. A projekt munkacíme Porcelán Ház. Egy lakótelep szinte ugyanolyan Budapesten, Pozsonyban és Prágában. Természetesen vannak építészeti különbségek, de a bennük zajló élet nem különbözik annyira, mint hinnénk. Az ott élők identitására nem lehet kizárólag egy szemszögből tekinteni. A közös pontokat keressük a tárgyainkban, a történeteinkben, a kultúránkban.
Szoktál még énekelni, zenélni?
Nyaranta Szlovéniában egy roma jazzbanddel szoktam énekelni. Az együttesben ügyvéd, filozófus, postás, tolmács és fizikus is van. Hét éve Kolozsváron találtunk egymásra egy Kárpát-medencei fesztiválon. Azóta hagyománnyá lettek a találkozásaink. Évente kétszer-háromszor zenélünk együtt. Nyáron Ljubljanában és Lendván adunk majd koncertet, Koperben pedig kalapozni fogunk.
Mi lenne a karriered csúcsa?
Mivel vannak visszatérő, nagyon fontos emberek a munkáimban, kicsit olyan, mintha társulatban dolgoznék velük. Nagyon örülnék, ha egyszer ez tényleg megvalósulhatna, és a számunkra fontos darabokban rendszeresen együtt alkothatnánk.
A legfontosabb zene számodra:
Charles Mingus nagybőgős-zeneszerző zenéi.
A hely, ahol szívesen eltöltenél néhány évet:
A lisszaboni Tarumba – Teatro de Marionetas.
A rendező, akivel meginnál egy kávét:
Peter Brookkal. Egy párhuzamos univerzumban megkérdezném tőle, hogyan hozta össze nemzetközi csapatát (mindenki más nyelvet beszélt), hogyan értették meg egymást.
A film, amit sokszor láttál:
Az élet értelme, a Monty Python filmje.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
