Ezen a héten is egy szokatlan, de roppant izgalmas karrierutat mutatunk be nektek. Góg Angéla, a GOGA FOOD megálmodója formatervezőként diplomázott a MoME-n, azonban ő nem a designerlámpákba, hanem az ételekbe szeretett bele. Az alkotó két fő projektjében, az Emlékek cukrászdájában és a Vasárnapi ebédben azt vizsgálta, hogy válhat az étel kommunikációs csatornává, hogy adhatja át ugyanazt az üzenetet ismeretlen emberek számára, és hogyan kapcsolódnak össze az ízek és az emlékek.
Szokatlan dolog, hogy egy formatervező ételekkel foglalkozik. Mi jött előbb? A formatervezés vagy a konyha szeretete?
Azért kezdtem el az étellel foglalkozni, mert ezzel igazán közvetlen viszonyt tudok létrehozni és intenzív hatást érhetek el általa, hiszen mindenkinek zsigeri tapasztalata van róla. Napi szinten kapcsolódunk hozzá – hiszen minden nap eszünk – , így ezen a felületen keresztül könnyen lehet kommunikálni és hatni. Bár tény, hogy nem volt könnyű az elején, az elmúlt években szerencsésen már csak ezzel foglalkozom.
Volt egy családi kávézónk, ami galériaként is működött. A megnyitókra nem a klasszikus pogácsa-bor kombinációt készítettem, hanem olyan falatokat és italokat terveztem, amik kapcsolódtak az adott alkotóhoz. Innentől automatikusan épült a dolog, és elkezdtem megérteni, hogyan tudok ételeken keresztül, mégis közérthetően kommunikálni.
Mit jelent az, hogy egy tervező és egy étel kapcsolódik?
Például Börcsök Anna ékszertervező ’Emlékszer’ kiállításán bemutatott ékszereibe személyes tárgyakat lehetett rejteni, ezért olyan ételeket készítettem, amik szintén a gyermekkorunkra reflektálnak, az akkori élményeket hozzák vissza. Anna esetében ilyen volt például a Kinder-figurák sárga tojása, amit tálkaként használtam, de ez egy nagyon korai ötletem volt. Ezután kezdtem el sokkal céltudatosabban kutatni, hogy megismerjem ezt a területet, és azt is, hogy én pontosan mivel akarok foglalkozni.
Milyen lépésekből állt ez a kutatómunka?
A diplomamunkám óta, tehát 5-6 éve vizsgálom, hogy az emlékezés és az étkezés milyen kapcsolatban áll egymással, hogyan idézhetnek meg ízek emlékeket. A kutatás első és legfontosabb lépése a személyes történetek gyűjtése: idegen emberek történeteit hallgatom és jegyzem le, és ezekből hozok létre egy új médiumot. A projekt személyes indíttatásból született:
érdekelt, mit éreznek mások bizonyos ízek hatására, és a hasonlóságokat és különbségeket akartam feltérképezni.
De te nem „csak” főzöl, hanem művészeti értékkel bíró alkotást készítesz.
Így van. Bár az íz nagyon fontos – pláne, hogy autentikusan megidézze az adott ételt – a személyes emlékekből egy kollektívat alkotok, ami mindenkiből előhívhat valamit. Nem az ételek elkészítése a feladatom, abban szakemberek segítenek. Én a gyűjtött történeteket szedem apró elemekre, és a részleteket felhasználva tervezem meg a számomra tökéletesnek gondolt ételem. Semmi sem véletlenszerű, minden a kiolvasható történetekből áll össze. A „mamasüti” például azért négyzetes, mert a nagymamák tepsiben sütöttek, és ha felidézzük a velük kapcsolatos élményeinket, azt látjuk magunk előtt. A formai kialakítást, az ízt, a textúrát a személyes történetek határozzák meg. A bemutatás módja is a tervezés része, és a kiállításon folytatódik a további történetek gyűjtése, hiszen a kóstolás újabb emlékeket idéz fel.
Nem rossz érzés alkotóként, hogy ezek a műalkotások nem maradnak meg az utókornak?
Nem! Minden munkámról videó és fotó készül, de az a legfontosabb, hogy hatást váltson ki az alkotásom, hogy működjön, és újabb személyes történetek érkezhessenek.
Mit gondolsz, mennyiben változik az ízekhez való kapcsolódás a különböző generációk között?
Az ételek fajtája generációnként változó, viszont a Vasárnapi ebéd projektemnél látszott, hogy a rítus maga mégiscsak kortalan, mindenki számára valami hasonlót jelent. Korábban azt gondoltam, az idő előrehaladtával teljesen átalakul az ízlés, de fel kellett ismernem, hogy az emlékek és a történetek sokkal fontosabbak ennél:
mindenkinek van egy nagymamához kötődő emléke, részletkérdés, hogy kókuszgolyóról vagy sportszeletről van-e szó.
De a nagymamáink generációjában valóban hangsúlyosabban élnek ezek a történetek, az ő életükben központi téma volt a közös főzés, az „etetés”. De ugyanilyen fontos élmény lehet az is, amikor először elmehettünk a Nyugati téri McDonaldsba. Minden generáció életében megvannak ezek a fontos mérföldkövek.
Min dolgozol most?
A jelenlegi munkámban a jövő étkezésével foglalkozom, ezzel készülök a doktorimra. A Jövő asztala azt a kérdést járja körül, hogy mik azok az ételek, amiket mindenképpen meg szeretnénk őrizni az utókor számára, hogy mik azok az ízek, amik szeretnénk, ha 50 év múlva is megmaradnának. Már több mint 300-an kitöltötték a kérdőívet, és a legtöbben a húslevest adták meg, mondván, az a „gyerekkoruk íze”. A hummus, a saksuka, a falafel vagy a pho-leves maximum 5%-ban jelent meg. Szintén érdekes, hogy bár rengeteg étrendbeli trend van napjainkban, a többségünk a hagyományok híve, a megszokott ízekhez és ételekhez ragaszkodunk, és nehezen változtatunk vagy mondanánk le róluk.
Az étel, amit te megőriznél a jövő számára: anyukám borsólevesét
A kedvenc éttermed: a Lumen, mert nagyon közel van a stúdiónkhoz, és személyes szálak kötnek hozzá
Az első étel, amit megtanultál elkészíteni: Hú, hirtelen nem tudom, de az biztos, hogy a zserbóra nagyon büszke voltam, mert a mamám mindig kihangsúlyozta, milyen bonyolult
Kedvenc film: Majdnem híres
Ezt szeretnéd először csinálni, ha vége a vírusidőszaknak: lógatni a lábam a Balatonba, mihelyst leadtam a doktorimat!
