„Félek a szövegeimet azután olvasni, hogy már megjelentek” – mondtad egyszer. Miért?

Megjelenés után már nem nyúlhatok a szöveghez. Például látok egy mondatot, amit pontosítanék vagy kihúznék, de nem tehetem meg. Ez elég ijesztő.

Emlékszel arra, hogy mi késztetett először írásra?

13 évesen egy olyan regényen kezdtem el dolgozni, ami egy dokumentumfilmes család életét követi, ahogy Ázsiában utazgatnak. Emlékszem, bújtam az atlaszt, próbáltam felrajzolni az útvonalukat, és valahol Vietnam környékén hagytam ott őket. Talán utazni szerettem volna, és azt éltem ki ilyen módon, miközben persze vágytam is arra, hogy írjak valamit; valami nagyon mást, mint ami körülvett. Azt hiszem, egy átlagos 13 éves átlagos életét nem tartottam elég érdekesnek, míg most már úgy gondolom, éppen az az érdekes, ami a mindennapokban körülvesz.

Sokáig fordítónak készültél, indológiát tanultál az ELTE-n. Milyen út vezetett odáig?

Magyar szakra jártam a Pécsi Tudományegyetemre, de nem akartam tanár lenni. Azt viszont tudtam, hogy irodalommal szeretnék foglalkozni, és adta magát, hogy fordítsak. Akkoriban olvastam Arundhati Roytól Az apró dolgok istenét, ami nagyon más volt, mint az addigi olvasmányélményeim, mind a történet történelmi-társadalmi hátterét, mind a nyelvezetét tekintve. Roy egyébként angolul ír, de nagyon érdekelni kezdett az a világ, amit megjelenített.

Mit szeretsz a hindí irodalomban?

Inkább konkrét szerzőkön keresztül kapcsolódom az indiai irodalomhoz, ami nagyon sokszínű és izgalmas. Arundhati Roy túlburjánzó, a gyereknyelvet is megidéző, erős atmoszférájú regénye mellett Szaádat Haszan Mantó nagyon sűrű, minimalista novelláit is szeretem, amik India és Pakisztán kettéválásának brutális körülményeiről szólnak.

Miből fejlődnek ki a novelláid?

Általában egy mondat húz magával egy történetet. A mondat egy szituációt sejtet, a szituáció pedig rengeteg további helyzetet és történést, ami ebben az egyetlen eseményben sűrűsödik össze. Ilyen például a Székesfehérvártól nyugatra című novella alaphelyzete. Egy lány szelektálja az elhunyt apja házában lévő dolgokat, és ebben a szelektálásban megjelenik az egész, nagyon ambivalens viszonya vele.

Hogyan állt össze az Északhoz képest hűvösebb kötet?

Nem volt mögötte előre eldöntött koncepció, mert eleinte nem kötetben gondolkodtam, hanem novellákban. Két-három év anyagából állt össze. Nagyon érdekes volt felfejteni a szövegek közötti kapcsolódásokat, a közös tematikai magot, és felfedezni ennek a világnak a körvonalait; azt a hangulatot, amely mindegyik novellára jellemző. Csak utólag jöttem rá, hogy azalatt a két-három év alatt egyetlen kötetet írtam. Miután megvolt a 13 novella, igyekeztünk őket úgy elrendezni Turi Tímeával, a kötet szerkesztőjével, hogy a szövegek erősítsék egymást. Nagyon rejtélyes, ahogyan a novellák rendje kialakul: hogy mitől kezdenek el kötetként működni. Amint meglett a végső sorrend, már nem is tudtam másmilyennek elképzelni. Innen tudtam, hogy ez lesz a jó.

Turi Tímea szerint ezek a szereplők, bár magányosak, nincsenek egyedül: mind kapcsolódnak egymáshoz a magányukban. Te hogy látod?

Nagyon örültem, amikor Timi ezt mondta a kötet margós könyvbemutatóján, mert nagyon találó. A kötet szereplői tényleg olyan helyzetekben vannak, amelyekben egyedül kell boldogulniuk. Ilyen az a lány, aki egy szakítás után egyedül bolyong az utcán, és mindenhol a volt szerelmét látja; vagy az a másik, aki a párkapcsolatában van egyedül a kétségeivel, és az is, aki megszállottan orvoshoz jár, mert fél, hogy örökölte az anyja betegségét. Van abban valami megnyugtató, hogy még sincsenek teljesen egyedül az érzéseikkel.

Célod volt, hogy bizonyos távlatból tekints rá traumákra; arra, hogy milyen nyomot hagynak. Mennyire nehéz traumákról írni?

Egy irodalmi szöveg esetén a legnagyobb nehézség mindig a nyelv megtalálása. Traumákról nehéz volt úgy írni, hogy ne legyen közhelyes vagy maga a téma ne nyomja el a szöveget. Engem főleg az érdekelt, mennyire tudnak a szereplők a traumáikról gondolkodni, amikor már van egy kis időbeli távolság az események és a jelen között. A traumák viszont állandóan jelen vannak a szereplők életében, viszik őket magukkal. Ebből a szempontból elmosódik a múlt és a jelen közötti határvonal.

A történeteket szándékosan nyitva hagytad, nyilatkoztad. Miért?

Hitelesebbnek éreztem, ha  ezeknek a novelláknak nincsen lekerekített vagy csattanószerű lezárásuk. Nem illene hozzájuk ilyen típusú befejezés. Az egyszerűségre törekedtem. Úgy van végük, ahogy az életben is történnek a dolgok. Nincs lezárás, a szereplők élete megy tovább, csak azt mi már nem látjuk.

Nem hagyományosan volt tördelve, mégis megelevenedtek a fejemben a párbeszédek.

A kötetben szereplő novellák mindegyikében egy énelbeszélő vagy egy közeli, egyes szám harmadik személyű beszélő szólal meg: az ő nézőpontjából látjuk a történetet, és legtöbbször az ő hangján is halljuk. Érzékeltetni akartam, hogy az elbeszélő gondolataiban hogyan jelenhet meg a párbeszéd: nem elkülönülve, hanem ezeknek a szereplőknek a tudatán keresztül, beépülve a gondolatfolyamba.

Mit szimbolizál a könyv borítóján látható fülhallgató?

Tervezője, Pintér József nagyon jól ráérzett a novellák hangulatára. A tárgyi világ sok novellában kap fontos szerepet, a tárgyak hozzáadnak valamit a szereplők történetéhez, karakteréhez. Az Évszakhoz képest hűvösebb című novellában ilyen a fogkefe, amely az elbeszélő volt szerelméhez fűződő viszonyát árnyalja, és ilyen a fülhallgató is, amely a Magyarul című szövegben jelenik meg. A multicégnél dolgozó, magyarul nem beszélő ukrán lány akkor is felteszi a fülhallgatóját, amikor épp nem hallgat zenét, így különülve el a többiektől. Íratlan szabály, hogy akinek a munkahelyén fülhallgató van a fülében, azt nem illik zavarni: kivonja magát a körülötte zajló eseményekből. Az ő esetében ez kényszeredett kivonódás, hiszen nagyon is szeretne benne lenni a körülötte zajló beszélgetésekben, csak a nyelvi korlátok miatt nem igazán tud kapcsolódni a kollégáihoz.

Első kötetes szerzőként elnyerted a Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat, szerepeltél az Aegon irodalmi díj rövid listáján, majd tavaly ősszel megkaptad a Margó-díjat is. Hogyan kezeled, egyáltalán mit jelent számodra a siker?

Sok figyelmet kap ez a kötet, aminek nagyon örülök, főleg mert első kötet. A sikert most tanulom megélni és a helyén kezelni. Azt hiszem, akkor érzem magam igazán sikeresnek, amikor hosszú idő után újraolvasom az egyik novellámat, és azt gondolom róla, hogy jó.

Olvasol kritikát, olvasói véleményt, kommenteket?

Szoktam figyelni a visszajelzéseket, mert mindig izgalmas, mások hogyan olvassák a kötetet, mit emelnek ki belőle, hogyan értelmeznek történeteket. Ez nem csak a saját kötetemre igaz. Miután elolvasok egy könyvet, nagyon szeretek utánanézni, ki mit írt róla, hogy tágítsam a saját olvasatomat, új szempontokat találjak.

Egyszer azt mondtad, nem akarsz regényt írni. Miért?

Sokáig úgy gondoltam, alkati kérdés, hogy novellákat írok, és részben így is van, de minél többet gondolkodom ezen, annál jobban megértem a saját viszonyulásomat a szövegekhez. Kicsit mindig irigyeltem azt az elmélyülést, amit a regényíróknak szoktunk tulajdonítani: hogy a regényíró benne él a történetében, azzal kel és azzal fekszik hosszú időn át, pedig ez valamilyen szinten a novellaírásnál is megvan. Én inkább egy-egy helyzetben szeretek elmélyülni. Azt szeretném megtalálni, hogyan lehet egy szituációban felmutatni egy szereplő egész életét. Ez pedig inkább a rövidebb formákban kivitelezhető.

Van benned arra igény, hogy mást csinálj? Mire gondoltál pontosan, és minek kell megtörténni ehhez?

A novella olyan műfaj, amely nagy teret enged a kísérletezésnek, és szeretem is feszegetni a határait. Most éppen olyan novellákon dolgozom, amik egy adott szituációt bontanak ki különböző nézőpontokból, más narrációval és más történettel, de mind visszavezethető egy erős narratív magra, amelynek a középpontjában egy család vasárnapi ebédje áll. Olyan kérdések foglalkoztatnak, hogy mit jelent családban élni, mitől család a család, mitől szűnik meg, megszűnik-e egyáltalán. Ez az első eset, hogy előre kitalált koncepció szerint fogom sorozatba rendezni a novelláimat.

Tavaly áprilisban még inspirált a karantén az alkotásban. Most hogy vagy ezzel?

Inspirálni nem inspirál, de nem is gátol. Valahogy természetes lett számomra a karanténhelyzet.

Hogyan töltődsz fel?
Jóbarátokat nézek vagy sétálok egy nagyot.
Milyen zenéket hallgatsz mostanában?
Az elmúlt hetekben sokat hallgattam Yonderboit és Robynt.
Hova szeretnél mindenképp elutazni életed során?
Juneau-ba és a Kenai-tóhoz.
Milyen szuperképességet választanál?
Időmanipuláció.

Fotók: Baranyai Dóra

#pénteki kultúrrandi