Pénteki kultúrrandi Izer Janka íróval

Az olvasóközönség főként a prózáidról ismer. Miért választottad ezt a műnemet? Kiket tekintesz az elődeidnek? Milyen olvasmányélmények határozták meg a pályakezdésedet?

Mindig a prózát éreztem magamhoz közelebb, talán a naplóírás miatt (még ha a kettőt szigorúan el is különítem egymástól). Nem tudatos döntés volt, de egyértelműen ez az a műnem, amiben az olvasás és az írás szempontjából egyaránt leginkább otthon érzem magam. A kötetem előzménye legfőképp két könyv: Sylvia Plath Az üvegbura és William Wharton Madárka című regénye volt. De nagyon szeretem Tolsztoj, Thomas Mann, Németh László, Milan Kundera és Szerb Antal munkásságát is.

Fiatal nőként
léptél a magyar irodalom lövészárkokkal szabdalt területére. Könnyen indult a
pályád? Kik segítettek kezdetben, kiktől fogadtál el tanácsokat?

Hálás lehetek Istennek vagy a sorsnak (ki hogyan nevezi), mert olyan időszakban léptem be az irodalmi életbe, amikor a pályakezdés ritkán látott támogatásnak örvend. Ösztöndíjak, íróműhelyek, mentorok, tanárok, oktatók „hadserege” ad támaszt, védelmet, lehetőségeket. Mostanában a járvány, a háború és a válság okozta bizonytalanság hatására előjött egy mondás, amely szerint a könnyű idők gyenge embereket nevelnek, a nehezek pedig erőseket. Ezt intő jelként az irodalommal kapcsolatban is fontos szem előtt tartani. Nagyon vigyázni kell, hogy ilyen remek háttérrel se veszítsük szem elől a felelősséget, és a legfőbb feladat a minőségi szövegalkotás legyen. Ezért szeretek tanulni a nálam tapasztaltabb alkotóktól, az irodalom és az irodalmi karrierépítés mellett az életről, sőt mindenről. Rengeteg nevet sorolhatnék, akiket mestereimnek, példaképnek tekintek. Nagyon sokat köszönhetek például Lőrincz. P. Gabriellának, Varga Melindának, Szilágyi-Nagy Ildikónak, Bonczidai Évának, Sántha Attilának és persze a kötetem két szerkesztőjének, Horváth László Imrének és Nagy Koppány Zsoltnak.

Bátran ki mered jelenteni, hogy az írás az életed, vagy vannak egyéb céljaid is?

Írás nélkül nehezen tudom elképzelni az életemet, de
korántsem érzem úgy, hogy mindennek ebben állna az értelme. Most jelentkeztem
például építőmérnöknek. Ennek részben a kíváncsiság az oka, részben pedig egy
olyan szakma kitanulásának vágya, ami viszonylag kevés kreativitást igényel, és
meg lehet belőle élni, tehát megtámogathatná az alkotást anyagilag, és nem
vonna el művészi energiákat tőle.

Első köteted az Ezért nem alszom nálad címet kapta.
Sokatmondó felütés. Milyen élményeket dolgozol fel ezekben a novellákban?

Amikor ezeket a novellákat írni kezdtem, nem konkrét élmények vagy események adták az alapjukat. A kötetben található, párkapcsolathoz, testiséghez, lelki folyamatokhoz, társadalmi szerepekhez és elvárásokhoz kapcsolódó történetek, szituációk folyamatosan előkerültek a barátaimmal való beszélgetésekben, és nagyon sokszor derült fény arra, hogy az ezekről való kommunikáció hiánya mennyi galibát okoz. Igaz, hogy a fizikai síkon megjelenő, kínos-kellemetlen-izgalmas helyzetekről bőven hallani sztorizgatást, de hogy mi zajlik közben a fejekben (például szex után), arról kevés szó esik. Pedig érezni, hogy egyre nagyobb az igény a pszichológiai kérdésfelvetésekre – nem véletlen, hogy a kiadók eladási listáját az ilyen jellegű (szak)könyvek vezetik.

Az egyik szövegedben ezt írod: „A nők állati énjét csak a nők ismerik. Ezzel a szörnnyel egyetlen férfi se képes megbirkózni.” Kifejtenéd, hogy mire utalsz?

Ez a gondolat az első novella egyik ironikusnak szánt bekezdésének része, és az egyik karakter gondolkodását szemlélteti. Részben annak a tapasztalatnak próbál tükröt mutatni, hogy a médiában elhatalmasodott a tökéletesség másolásának őrülete. Igaz, ma már vannak ellene lázadó-lázító kampányok, de jobbára még azok is mind hamisak. (Például a túlsúlyt elfogadtató képeken, kisfilmeken szinte mindig leretusálják a narancsbőrt.) Nagyon érdekes tendencia, hogy a természetességhívő kampányok mellett egyre több az alakformáló ruhadarabokat hirdető reklám is, amiknek viselése sokszor a korabeli fűzőkhöz hasonló.

Úgy látom, hogy az egyensúly valahol a kettő között, az ápoltság és az egészség irányában keresendő, de mintha mindkét oldalon a ló túloldalára kerültünk volna. Amikor a serdülőknél beindulnak a hormonok, könnyebben zsírosodik a hajuk, megjelennek a pattanások stb., a médiában látott tökéletesség elérése egyre nehezebbé válik. Miközben ez az az időszak, amikor egy fiatal lány elkezdi felfedezni a nőiséget, mindenáron tetszeni akar. Sokan emiatt kezdik el úgy érezni, hogy ápolatlan, szörnyszülött lények, akikből ráadásul havonta kifolyik egy félvödörnyi vér. Ezért aztán mindenféle praktikákat tanulnak a szépségápolásról, az öltözködésről, amiket ha mind betartana az ember, könnyen rámehetne az egész napja.

Az idézett szövegben egy ilyen éretlen, de egyben jogosan dühös hangot próbáltam megszólaltatni, kicsit utalva arra, hogy az azonos korú srácoknak nagyon kevés fogalmuk van arról, mennyi időt és kínlódást pazarolnak rájuk a lányok. Ráadásul, mivel ez az alapelvárás észrevétlen marad, pozitív visszacsatolást nem eredményez. És bár úgy gondolom, hogy tinédzserkorban ezek nagyon is valós problémák, rengeteg nő önbizalomhiánya táplálkozik ilyen élményekből. De ezt így leírni irodalmiatlan lett volna. Ezért finoman egy ironikus bekezdés párájába burkoltam. Mert fontos kérdéskör. A gimnázium és az egyetem első éveiben az ember lánya óhatatlanul is szembesül azzal, mennyi hazugság van a „tökéletes” szépség mögött.

Egy interjúban
kijelentetted: a fiatal nők életében fontos, hogy megtanuljanak nemet mondani.
Ennyire erőszakosnak látod a férfiak világát?

Nem, dehogy. Bizonyos férfiakat viszont igen, és néhány helyzetet igazságtalannak. De mivel úgy érzem, a kérdések efelé irányulnak, jelzem, hogy nem tartom magam feministának. Ugyanakkor egy ideje már annyira a létjogosultságát sem vitatom, mint néhány éve. Viszont a nemet mondás igazából mindenki életében fontos. A megfelelő asszertív viselkedés lényege az, hogy nemet tudjunk mondani olyan dolgokra, amik nem építenek, de nem is erőltetjük rá az akaratunkat másokra.

Viszont azt is tapasztalom, hogy mivel a nőket empatikusabb lényeknek tartja a társadalom, mintha az lenne az elvárás velünk szemben, hogy sokkal több esetben mutassunk megértést, elfogadást, illetve bizonyos szituációkban adjuk át a döntés jogát. Lehet, hogy másnak más a tapasztalata. De én például nem tartom sem fairnek, sem logikusnak, hogy miért van a férfiaknak hangsúlyosabb szerepük például egy abortusztörvény eldöntésében, mint a nőknek. Nem a magzatok élethez való jogát vitatom, csak amíg az a társadalmi felállás, hogy sokkal-sokkal több a gyermekét egyedül felnevelő nő, mint férfi, és egyre gyakoribb az apa nélkül felnőtt, ettől szenvedő ember, addig ez szerintem legalább felerészben nőkérdés, negyedrészt pedig családpolitikai ügy (ez utóbbi pedig nem egy ilyen törvény hatására fog helyrejönni). Persze nagyon sokrétű téma ez, de hátha valakinek kedve támad vitát indítani róla. Érdekel, milyen konszenzus sülne ki belőle.

Egyszer úgy
fogalmaztál, hogy a nőnek, ha boldog akar lenni, muszáj erősnek maradnia.
Hogyan érhető ez el, és a személyes életedben sikerül-e megvalósítanod ezt a
nehéz vállalást?

Erő alatt én többnyire az önazonosságot és az önmagam vállalásához való bátorságot értem. Mert azzal már lehet kezdeni valamit. Manipulációmentesen beszélgetni, megtalálni az utakat, amik az élet bármely területén mindkét félnek előnyösek, de legalábbis hátrányok nélküli kompromisszumot jelentenek. Ez viszont tartás és méltóság nélkül nehezen elérhető. Itt is az egyensúly a kulcs. Őszinte, kifelé irányuló pozitivitás csak a belső pozitivitáson át tud létrejönni. Mert – hogy még néhány nagy szót belekeverjek – hiszek a világra irányuló, elvárások nélküli, de nem megalázkodó szeretet erejében. Időnként bele-belebukom, de tanulok, fejlődöm. Sokat küzdök még a kishitűséggel.

Eddig milyen
visszajelzéseket kaptál az olvasóidtól és a szakmától?

Meglepően jókat. Sokkal pozitívabb visszhangot kapott a
könyvem, mint gondoltam, tele vagyok hálával.

Vannak-e
stratégiáid, amelyeket az irodalmi érvényesülés érdekében bevethetsz?

Nincsenek konkrét stratégiáim. Igaz, hogy szerintem sokkal több kötetbemutatóra, irodalmi estre ülök be, mint a pályatársaim java része, de ez inkább csak kíváncsiság, érdeklődés a részemről. Utána pedig nagyon szeretek beszélgetni, vitázni a kollégákkal, vagy csak figyelni, hallgatni a beszélgetést – ez nagyon jó tanulási forma. Viszont másokra rátukmálni az írásaimat nem szeretem. Sokkal nagyobb ajándék, ha valaki személyes érdeklődésből olvassa, amit írok. Másrészt ez a magamutogatás nem én vagyok. Ugyanakkor ha lehetőség adódik, legyen az interjú vagy kötetbemutató, mindenképp igyekszem vele élni. Ezen a téren pedig rengeteg támogatást kapok.

Különösen nagy öröm, hogy az utóbbi két hónap sűrű fellépéseinek az volt a legfontosabb élménye, hogy minél inkább önmagamat adtam, minél őszintébben vállaltam az írásaimat, a véleményemet, annál nagyobb lett a sikere. Még akkor is, amikor az álláspontom ütközött másokéval, mert az idősebb pályatársak egyenrangúként vitáztak velem. Végtelenül felemelő érzés ilyen módon helyet kapni a páholyban.

Azt olvastam, hogy szerinted vannak a káros szenvedélyek, mint a kábítószer és a sunyik, mint az ételek habzsolása. Egyszerre káros és sunyi függőségnek tartod a közösségi oldalak használatát. Az egyik oldalon ennek ellenére aktívan jelen vagy. Ezt nem tartod ellentmondásnak?

Az, hogy élek vele, nem jelenti azt, hogy nem tartom
károsnak. A függőségekkel az a baj, hogy annak ellenére alakulnak ki, hogy
tudjuk, milyen károsak. Leszokni pedig borzasztóan nehéz. A függőséget egyfajta
betegségnek látom, amit ha elkaptál, mert nem figyeltél oda magadra, meg kell
gyógyítani. Csak nem gyógyszerrel, hanem például terápiával. Persze jogos, hogy
miért prédikál vizet, aki bort iszik. De az a reményem, hogy ha az ember
legalább ismeri a betegséget, a természetét annak, amibe belesodródott, az már
egy lépés a gyógyulás felé is. Ráadásul ezek olyan témák, amikről nem szabad
hallgatni. Nem tehetek úgy, mintha jó dolog lenne, ha saját tapasztalatból is
tudom, hogy nem az.

Min dolgozol
manapság? Mit olvashatunk tőled legközelebb?

Maradok a prózánál, de most regénnyel próbálkozom. Meggyőződésem, hogy minden korosztálynak más-más a halálfelfogása, a halálfélelme és -szorongása. Szeretnék én is beleállni a gyász tabusítása elleni harcba, ezért most ezekhez kapcsolódó történeten ügyködöm.

Fotók: PKÜ/Onda Péter

#pénteki kultúrrandi