Mi volt az első meghatározó színházi élményed?

Zalaegerszegi bérletesként már általános iskolás koromtól jártam a Ruszt József által alapított helyi állandó színházba, amiből később Hevesi Sándor Színház lett. Korán megtapasztaltam, milyen, ha egy városnak saját színháza van állandó társulattal. Érdeklődve néztük Ruszt József beavató előadásait, mint a Rómeó és Júliát, de rá egyébként is jellemző volt, hogy az egyes jelenetek végén kijött a színpadra, és mindig volt egy-két gondolata az előadásról.

A színház dicső korszaka azután következett, hogy Bereményi Géza és Bagó Bertalan átvette az intézmény művészeti igazgatását (Bereményi művészeti igazgató, Bagó főrendező, később művészeti igazgató volt – a szerk.). Ők erős prózai vonalat képviseltek az egyébként népszínházban, nagyon szerettem. A 2000-es évek elején előadás készült Bereményi Géza Az arany ára című művéből, gyerekszereplő-válogatást tartottak, és beugróként beválogattak.

A színházszereteted mennyire hagyott nyomot az érdeklődéseden?

Általános, majd középiskolában elkezdtem drámákat és verseket írni. Pásztó András, a magyartanárom az előbbiben látott nagyobb fantáziát. A középiskolás évek alatt a színjátszókör tagja voltam, de a színpadon nem szerettem lenni, annál gátlásosabb vagyok. Ezért dramaturgiai feladatokat kaptam Pásztó tanár úrtól, idővel pedig a rendezőasszisztense lettem.

Rájöttem, hogy színházzal akarok foglalkozni.

Úgy véltem, civil foglalkozásként a drámaíráshoz a dramaturgia áll a legközelebb, ezért a színművészetire jelentkeztem, de a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar szakát is megjelöltem. Az előbbire nem, az utóbbira viszont felvettek. Nem bánom, mert jól éreztem magamat a Pázmányon: szövegekkel foglalkoztam, a magyar mellett a világirodalmat is megismertem. Széles körű tudást szereztem.

Legendásan jó tanáraim voltak; mások mellett Vörös István, aki a mesterem lett. Egy versíróversenyen felfigyelt rám, szárnyai alá vett, és a mester-tanítvány viszony azóta is megmaradt köztünk. Elkezdtem csehül tanulni, mert szeretem Hrabalt, a cseh irodalmat, kultúrát, színházat. Vörös volt a kedvenc egyetemi tanárom, cseh modern irodalmat tanított, kiválóan. Amikor bejött a terembe, letette az asztalra az óráját, és másfél órás irodalmi stand upot tartott. Egyebek mellett a prágai underground színházról, Kuroszava-filmekről, Márai Sándorról, Cseh Tamásról beszélt. Megtanított minket párhuzamosan szemlélni, összefüggésekben nézni a világot. Ki kire vagy mire hatott, milyen hatások érték a cseh kultúrát, és milyen párhuzamok vannak a cseh és a magyar kultúra között. Mindig oda lukadtunk ki, hogy sokkal több a közös pont, mint a különbség.

Mesterképzésre a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudomány szakára mentem. Megismerkedtem a progresszív színházi irányvonallal, ami nagy hatással volt rám. Ott is jó tanáraim voltak, köztük Bodolay Géza is. Általa kerültem gyakorlatra a Szegedi Nemzeti Színházhoz.

Eredetileg egyetlen előadásra mentem le mellé rendezőasszisztensnek, de az egy darabból három lett. Az osztálytársaim Budapesten, a Katona–Radnóti–Örkény szentháromság körében szerettek volna maradni. Megértem őket, viszont azt hallottam vissza, hogy így csak a rendezőasszisztens asszisztensei lehettek. Én viszont mindannyiszor a rendező mellett lehettem, amiért hálás vagyok. Ennek eredményeként a következő két évre felvettek státusba rendezőasszisztensnek.

Eközben az óbudai Térszínházban is lehetőséget kaptam dramaturgként. Ez volt az első színház, társulat, amellyel együtt dolgozhattam. Szerettem. Ott kezdett el foglalkoztatni a rendezés, és rendezhettem is.

Mi volt vonzó a rendezésben?

Kíváncsi voltam, van-e hozzá érzékem. Bodolay Géza megerősített abban, hogy van helyem a pályán, és hogy az én utam nem a hagyományosnak mondható, vagyis nem az, hogy egyetemen elvégzem a rendezőszakot, hanem az, hogy a pályán, mester mellett válok rendezővé. A rendezőasszisztenskedés pedig csak egy állomás lesz számomra.

Milyen gondolatok foglalkoztatnak rendezőként?

Először is meg kellett tanulnom a darabok kapcsán jó kérdéseket feltenni. Szirtes Tamásnak egy interjúban elmondott gondolata nagyon tetszik: „A rendezés az instrukció művészete.” Szerinte a rendező legnagyobb feladata az, hogy jól instruálja a színészt, akit segíteni kell. A rendezés a sűrítés művészete, hisz egy mű esszenciáját kell megfogni és átadni. Egyébként a színészektől is rengeteget tanulok, és mindig arra jutok, hogy a rendezés szolgálat.

2017-ben Kéner Gabriellával és Báhner Péterrel Esztergomban megalapítottad a Babits Mihály Színházat, amit azóta is vezetsz. Miért döntöttél úgy, hogy belevágsz, és milyen kihívásokkal szembesültél eddig színházvezetőként?

Úgy gondolom, egy városnak presztízst jelent, ha van színháza saját társulattal. Elsőként arról kellett meggyőzni az embereket, hogy a harmincezres lélekszámú Esztergomba miért kell színház. Előttem volt a zalaegerszegi példa: az embereknek meg kell szokniuk, hogy ha színházra vágynak, egy előadásért nem kell feltétlenül Budapestig menniük, hanem helyben is van lehetőségük.

Hiszek a közönséggel való párbeszédben; abban, hogy beszéljük meg, mi tetszett, mi nem. A kulturális tárcától szerencsére kapunk támogatást, de független színházi életmódot folytatunk: a hangosítástól a világosításig mindent mi csinálunk, ebben legfőbb támaszom Braun Barna és Kozma Krisztina. A kőszínházi struktúrában látom biztosítva a jelenünket és a jövőnket. A kultúrát szeretnénk szolgálni, erősíteni és gazdagítani, politikai különbségtétel nélkül. Az a célunk, hogy az esztergomiak és a környékbeliek azt mondják: „Ez a mi színházunk.” A járvány minket is rosszul érintett, de azért nem vesztettem el a színház vezetésébe vetett hitemet, mert olyan alkotótársaim vannak, akiket a barátaimnak nevezhetek.

Nemrégiben volt a bemutatója Vörös István A Don Quijote-szindrómájának általad rendezett előadása, aminek Széplaky Géza a főszereplője. Mi fogott meg a történetben?

A történet főhőse azt keresi-kutatja, hogy a minőségi kultúrának van-e létjogosultsága. Az olvasás lovagjának vallja magát, és könyvekről beszél, de ezt a művészetre: a színházra és a képzőművészetre is rá lehet illeszteni. Don Quijote kapcsán azon gondolkoztunk, hogy valóban őrült volt-e vagy a világ volt az körülötte. Az analógiát kerestük.

Saját magamat is felfedeztem a történetben, azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy vajon 2022-ben miért akarok színházat csinálni. De ez Széplaky Gézára és Vörös Istvánra is igaz. Aki bármilyen státusban művészettel foglalkozik, az találkozik ezzel a kérdéssel.

A történet egyetlen szereplője az elején azt mondja, ő nem Don Quijote és nem lovag, később viszont az olvasás lovagjává „nevezi ki” magát. Mi okozza a változást? 

Arról beszélgettünk Gézával, hogy ami nekem tetszik, az egy nagy blöff. Olyan, mintha a főhős egy picit engedne a világ csábításának. Mintha alkalmazkodni akarna a társadalmi elvárásokhoz. Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy nem vállaljuk a véleményünket: ködösítünk, maszatolunk, és nem merünk önmagunk lenni, szerepet játszunk. Aztán van a főhősnek egy eszmefuttatása, amellyel meggyőzi magát, hogy Don Quijote nem is volt annyira hülye.

A főhősnek nincs neve. Ki ő? Talán szellem?

Az eredetiben volt neve, de kihúztuk. Antikvárius. A mű úgy született, hogy volt egy érdekes munkaebéd. Széplaky Géza meghívott Vörös Istvánt és engem, és finom japán levest főzött nekünk. Elmesélte, hogy szereti a japán konyhát és a harcművészeteket, Szent György-lovag is. István ennek hatására beleírta a történetbe. Egykori tanítványaként az írót is felismertem a műben. Az érvelési rendszerét, ami eleinte ellentmondásosnak tűnik, a végére azonban minden szál a helyére kerül. No meg magamra is ráismertem, hiszen piszkosul romantikus alkat vagyok. A darab végén van egy hitvallás, amelyet mindannyian igaznak tartunk:

azért csináljuk, mert nem tehetünk mást.

Azt is vállaljuk, ha esetleg hülyének néznek. „Röhögjetek, én maradok szabadnak.”

Milyen könyv van az éjjeli szekrényeden?  
Franz Kafka: Az átváltozás
Ha hazavihetnél egy műalkotást bármelyik múzeumból, melyiket választanád?
Albrecht Dürer: Önarckép
Melyik legendás művészt hívnád meg vacsorára?
Kelemen Lászlót, az első hivatásos színtársulat vezetőjét. Szeretném megköszönni neki, hogy 1790. október 25-én megszületett a magyar színház.    
Milyen filmek hatnak rád inspirálóan?
Talán Fellini, a cseh új hullám és a skandináv filmek hatottak rám legjobban.  
Melyik városban élnél a legszívesebben?
Két város van, ami mindig is fontos lesz számomra: Esztergom és Zalaegerszeg. Valahol a kettő elképzelt találkozásában van az ideális otthon.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László