Kárpáthegyi István, azaz 'CSÓK PISTA' a meglepetések embere: ha beülsz hozzá a szalonba, biztos lehetsz benne, hogy nem „csak" egy tetoválással gazdagodsz. Amellett, hogy akár tízszer is átrágja veled az ötleteidet, hogy biztosan elégedett legyél a végeredménnyel, szívesen mesél a gyerekneveléstől kezdve a thai-boxon át az agárfajtamentésig bármiről. Ezen a héten vele randizunk.
Mesélj kicsit a kezdetekről! Hogy kerültél kapcsolatba a
művészetekkel?
Egy családi legenda szerint 4 éves koromban rángattam anyukám kötényét mosogatás közben, hogy mondja meg, mit rajzoljak. Azt mondta, hogy legyen egy jegesmedve, és amikor egy vonallal megcsináltam, felcsillant a szeme, hogy máshogy rajzolok, mint a kortársaim. Rajztanár-keramikus lévén foglalkozni kezdett velem. 11 évesen az egri főiskola óráit látogattam, gyakorlatilag ki volt jelölve az utam a művészeti iskolák között. Végül rajz-vizuális kommunikáció szakos tanárként végeztem. Sokáig a festészetet hittem a saját irányomnak, de a diplomázás után, munkanélküliként felmerült bennem a kérdés, hogy fogok ebből megélni. Tanítani kezdtem, közben szélmalomharcot vívtam a karrierépítéssel, galériákkal és kiállítótermekkel egyezkedtem, hogy megmaradjon valahol a nevem. Akkor szembesültem bele, hogy a képzőművészet sokszor nem művészi, hanem kereskedelmi érdekeket akar kiszolgálni, ehhez pedig nem tudok kapcsolódni. Végül pedig a tetoválás mellett döntöttem.
Ezek szerint a tanítás nem fogott meg annyira?
De, nagyon szeretek tanítani, és szívem szerint most is csinálnám. Borzasztóan elkeserítő, hogy milyen béreket kapnak a tanárok, hogy ezen a pályán nincs se megbecsülés, se perspektíva. 5 évig tanítottam úgy, hogy napi 14 órát voltam gyerekek között, mellette babysitterkedtem, foglalkoztam bölcsisekkel, és tartottam művészetpedagógiás foglalkozást is.
Milyen életkorú gyerekekkel foglalkozol legszívesebben?
A picik iszonyú viccesek és bűbájosak. El tudtam volna képzelni az életem óvobácsiként hosszútávon. A nagyobbakat pedig azért szeretem, mert ott van valódi szakmai kihívás. Ezzel akartam foglalkozni, és a doktorimat is a rajzi törésből akartam megcsinálni.
Ez egy sokak által lejegyzett jelenség, ami arra utal, hogy 11-12 évesen egyszer csak elveszítjük a rajztudásunkat.
Ennél a váltásnál megszűnik az a fantázia, ami ahhoz szükséges, hogy ne leíró jelleggel akarjunk valamit papírra vetni. Jól körülhatárolható jelenség, de nincs kidolgozott módszertan hozzá, és én éppen ezt szerettem volna megvalósítani. Volt hozzá ötletem, és véghez is vihettem volna az iskolában, de sajnos ehhez kell egy támogatóbb rendszer. És ahogy mondtam is, ez anyagilag sajnos nem volt meg. Lemerültem testileg-lelkileg egyaránt, pedig nagyon szerettem csinálni.
Így jött a tetoválás?
Mindig is szerettem volna saját tetoválásokat, de soha nem
akartam tetoválni. Azt szoktam rá mondani, hogy ez egy megélhetési bűnözés
nekem.
Amikor arra jutottam a tanítás után, hogy valamiből szeretnék több pénzt csinálni, a könyvillusztrálás volt az első tervem. Az nagyon testhezálló lenne, de mégsem azt dobta a gép. Aztán miután elkészült az első tetoválásom a Fatumban, megértettem, hogy ennek van létjogosultsága, hogy ez a művészeti ág is tartogathat kihívásokat, lehet egyedi. Hogy bőrön is megállja a helyét egy képzőművészeti alkotás – az én első tetkóm is saját grafikám volt.
Sokan nyaggattak, hogy vágjak bele. Első nap még disznóbőrön
gyakoroltam – sík felületen nem tűnt nagy dolognak, hogy a filcet tűre cseréljem,
de akkor figyelmeztettek az ismerőseim, hogy ez emberi bőr máshogy viselkedik.
Így a második napon nekiestem a saját lábamnak, hogy megnézzem, hogy működik ez
élő anyagon. Egy értelmes vonalat sem tudtam húzni. Két dologban vagyok nagyon
rossz, az egyik a precizitás, a másik a hosszas koncentráció, a tetoválás pedig
pont a kettő ötvözete.
Az első év a kísérletezésből állt, főleg vállalkozó szellemű részeg barátaimra varrtam. Katasztrófa visszagondolva, de szerencsére nem követtünk el nagy baklövéseket. Furcsa módon már az első minta is egészen vállalható lett, és amikor ballagtam haza utána, megfogalmazódott, hogy ez lesz az utam. Akkor már nagyon akartam.
Minek volt köszönhető ez a 180 fokos fordulat?
Megláttam, hogy lehet máshogy is csinálni, mint a tömegek. Hiszem, hogy létezik egy metszéspont a képzőművészetek és a tetoválás között. A tetoválás alkalmazott terület, így iparművészetnek mondanám, de attól még lehet minőségi és egyedi. Ez is csak egy technika, aminek ugyanúgy mesterévé kell válni, mint mondjuk az ötvösségnek. Feltárult egy világ, amiben jóval többet látok, mint korábban. A mai napig hajtóerőm, hogy minél magasabb szintet tudjak képviselni. Sokat hibázok, sokat tanulok, viszont mindig is vágyam volt, hogy saját portfóliót építhessek. Ebben fontos lépcsőfok volt, amikor bekerültem a Fine Heart-ba, ugyanis itt kaptam meg azt a tudást, amit korábban senki sem adott át. Nagyon inspiráló ez a közeg, és itt tapasztaltam meg először, hogy lehet másként is csinálni.
Mi az a „másként”?
Nagyon egyszerű: nem másolunk le semmit. Ezzel nem leszek
népszerű, de sajnos a tetoválók 80%-a nem tud rajzolni. Lehet, hogy van
esztétikai érzékük, de klasszikus arányértékeket és szerkezeti hátteret nem
ismernek. És enélkül mindenki cseszheti, az összephotoshopolt minta torzulni
fog bőrön. A képzőművészeti előképzettségem helyzeti előny ebből a szempontból.
És a másik fontos szabály, hogy minden vendégnek jár az egyedi minta. Ha valaki megmutat képen egy kész tetoválást, nem másolom le.
Egy jó tetováló birtokában van annak a tudásnak, amivel formálhatja az illető ízlését,
és készíthet neki egy olyan mintát, ami tükrözi a vendég és a művész gondolkodását, szépérzékét egyaránt. Ezek alapvető dolgok, mégsem tartják be sokan. A Fine Heart-ban mindig arra bíztattak, hogy merjem megmutatni a saját stílusom, és ne vállaljak el olyat, ami nem az én világom, és másik művész szebben el tudná készíteni. Jó szívvel ajánlunk más tetoválót, akár más stúdiót is, ha ez a vendég érdeke. Így alakul ki egy nagyon jó vendégkör, akikkel közös a rezgés, és szinte a barátaimnak mondhatom őket. Imádom ezt csinálni. Megtörtént az a csoda, amire gyerekkorom óta vártam: rajzolok minden nap, és ezt még anyagilag is honorálják.
Azt szokták mondani, hogy már minden dalt megírtak, már
mindent lefestettek. Hogy lehet elkerülni a másolást?
Sosincs új a Nap alatt, és nem is kell újat feltalálni, minden nagy alkotást megelőzött már valami. Másolni tilos, inspirálódni viszont ér. És ha te megcsinálod jobban, vagy egyedibben, az elismerésre méltó. Ha ezt a szemléletmódot követed, nem leszel féltékeny, hiszen vagy elismered a másik munkáját, vagy egyszerűen ignorálod.
Hogy jellemeznéd a saját stílusod?
Volt egy meghatározó pont másodéves koromban, amikor egy salgótarjáni tárlatra kellett leadni festményeket. Annyi képem volt addigra, hogy azt gondoltam, simán kiválogatom a legjobbakat. Aztán hiába túrtam át az összes vázlatom, nem találtam semmit, mert az összes képem tanulmány volt. Nem volt egy önálló alkotás, ami a saját stílusom tükrözte volna. Ekkor görcsösen keresni kezdtem a saját nyelvem, de csak pár mélyrepülés, sok mellékvágány és jó pár év után éreztem azt, hogy megvan. A mai napig hektikus a stílusom, de kívülállók szerint már felismerhetőek stílusjegyeim. Nagyon szeretem például a kontrasztos vonalvezetést és a whip-shading technikát. Szeretem a texturáltságot, a légies vonalak és a masszív felületek összemosását.
Az örökérvényűség keresése amolyan képzőművészeti átok: csak maradandót, és csak élet-halál kérdést lehet feszegetni.
Kettő dolog örökérvényű szerintem a tetoválásban: az egyik a minimál, a másik a növényi ornamentika, ami egyidős az emberiséggel, és mindig is díszítőmotívumként használták. És ezeket ezer féle módon el lehet készíteni, összetett koncepciókban, illusztratív módon is.
Milyen témák foglalkoztatnak most leginkább?
Nagyon szerencsés vagyok, mert a vendégeim rengeteg érdekes, inspiráló ötlettel érkeznek. De már képzőművészként is mindig egy-egy témát jártam körbe. Amit meg kell tanulni a nagy művészektől az az, hogy ne a spanyolviaszt akarjuk feltalálni, hanem azt rajzoljuk, ami az orrunk előtt van. Legyen szó egy eszközről, egy hálószobáról, vagy Toulouse-Lautrec kurváiról. Ami éppen foglalkoztat, és semmi más. Attól lesz zseniális az alkotás, hogy őszinte. A művészet azért annyira vonzó az emberek számára, mert bármit megtehetünk vele, kivéve a hazugságot. Azzal rögtön lebuksz. Mindenki levágja, ha kamuzol.
Rengeteg hobbid van a munkád mellett. Mesélsz ezekről?
A küzdősport és a harcművészet mindig az életem része volt, kellenek ahhoz, hogy megtartsam a lelki egyensúlyt. Most a thai-box és a futás van a középpontban. Aztán imádok kutyázni, ha időm engedi, segédkezem mentéseknél és ideiglenes befogadó vagyok. És nagyon szeretek főzni.
Hol látod magad tíz év múlva?
Szeretnék illusztrációs és képzőművészeti munkákat készíteni
a tetoválás mellett. És remélem, addigra lesznek gyerekeim is.
Kedvenc alkotás: Kondor Béla – Darázskirály
Kedvenc zene: John Frusciante az örök számomra. Egy a vonal a zene és a munkám közt.
Ha bárkivel beszélgethetnél, ő lenne az: Bob Mosquito, Sketchfield vagy bármelyik tehetséges kortársam.
Egy hely, ahol egyszer szívesen eltöltenél három hónapot: Az Észak-Amerikai erdőség.
Az első dolog, amit a Covid után csinálsz majd: Bezárjuk a stúdiót és elmegyek bulizni két napra.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
