Pénteki kultúrrandi Kemény Gabriella költővel, kulturális menedzserrel

Első könyve, a Zsebuniverzum 2018-ban született meg, majd londoni „fejezetváltás” után idén, a költészet napján napvilágot látott a Más világok is – mégpedig Szabados Ágnes Libertine kiadójánál és a Magvető szépirodalmi főszerkesztője, Turi Tímea szerkesztésében. A kötet nemrég Az év könyve 2022 közönségszavazásának vers kategóriájában is győzedelmeskedett. A mű egyfajta „terápia” – Gabriella és az olvasók számára egyaránt: a traumáktól a gyógyulásig, a békéig vezet. Egy fiatal nő – vagy ha úgy vesszük, egy egész generáció – sokszínű érzésekkel és impulzusokkal kikövezett belső utazását tárja elénk, amiből nemtől és kortól függetlenül mind okulhatunk. Volt hát miről beszélgetnünk.

Kezdjük a történet elején: hogyan vált az írás, majd a versírás az életed részévé, sőt a legfőbb szenvedélyeddé?

Azt hiszem, a naplóírással kezdődött: általános iskolás koromtól nagyon fontosnak találtam, hogy minden érzésem le legyen jegyezve, hogy mindenre emlékezzem. Minden fontosnak tűnt, ami történt velem. A rengeteg önreflexió aztán kikívánkozott: először dalszövegek, aztán többnyire csak szövegek formájában. Nagyon erős bennem a közlésvágy, és a vers az egyik legérzékletesebb, legőszintébb formája a történetmesélésnek, a belső vihar megmutatásának.

Zsebuniverzum címmel már 21 éves korodban megjelent egy versesköteted. Milyen út vezetett odáig?

Igazából eléggé hirtelen történt az egész. Egy irodalmi felolvasóesten odajött hozzám Tinkó Máté, a Fiatal Írók Szövetségének akkori sorozatszerkesztője, hogy épp új első kötetes szerzőket keresnek, nem lenne-e kedvem összedobni egy kötettervet. Egy évvel később meg is jelent a Zsebuniverzum. Szerencsés vagyok: ritka, hogy egy szerzőnek ilyen simán indul az útja, és nem kell magánkiadókkal szórakoznia. A kötet megjelenésekor már nagyjából tízezer követőm volt Instagramon, nagyrészt emiatt sikerült magas példányszámot eladni belőle.

A Corvinus Egyetemen kommunikáció- és médiatudományt tanultál, majd 2020-ban Londonba költöztél, és belevágtál a zeneipari menedzsment szakba. Így költő mellett kommunikációs szakember és kulturális menedzser is vagy.

Amikor a Corvinusra jártam, még újságíró szerettem volna lenni, de miután jó pár magazint megjártam gyakornokként, külsős szerzőként és alkalmazottként is, az újságírást kicsit meguntam, és elkezdtek a komplex kommunikációs folyamatok érdekelni. A PR valójában színtiszta történetmesélés: sokszor úgy érzem, hogy szinte csak azért akarok valamit létrehozni, hogy aztán kommunikációs kampányt szervezhessek hozzá, annyira élvezem a stratégiagyártást, a kivitelezést, az adatok elemzését. A költészet és a kommunikáció mellett a rendezvényszervezés a harmadik szerelmem. Nagyon élvezem, ha zseblámpa lehetek, ha összművészeti eseményekkel figyelmet irányíthatok tehetséges emberekre. Azt is imádom, amikor kreatív, egymást támogató közösség létrejöttében lehet szerepem, ami az ilyen események csodálatos mellékhatása.

Miért pont Londont választottad? Meddig tervezel ott élni?

Eredetileg Berlinbe akartam költözni, az ottani magyar kulturális ügynökségnél akartam elkezdeni önkéntesként, de ehhez beszélnem kellett volna németül. Hogy megkaphassam a pozíciót, hat hónapom lett volna legalább középszinten megtanulni – és hát pár hét után kiestem az intenzív nyelvtanfolyamról, nem bírtam a napi öt óra tanulást. Úgyhogy Berlinről egyelőre letettem. Viszont angolul már beszéltem, és egy barátom mesélt a londoni egyetemről, ahol dalszerzést tanult. Ez teljesen felcsigázott. Pár hónappal később jelentkeztem oda.

Őszintén szólva 23 Budapesten töltött év után csak el akartam menni valahova, és kiszakadni a körforgásból, amibe beleragadtam – az egyetem is csak alibi volt a költözéshez. Mégis, soha sem lehetek majd elég hálás a sorsnak, hogy Londonba kerültem, ahol néhány hónap alatt új életet kaptam, és ahol érzelmileg annyi mindenen mentem keresztül, mint azelőtt évekig összesen. Ha valaha elköltözöm innen, az azért lesz, mert elegem lesz az itteni időjárásból és abból, hogy a kapitalizmus folyamatosan a fülembe liheg. Amennyire előre látom, idősebb koromban valószínűleg elkezdek majd mélyebben vágyni a nagynéném életmódjára: a spanyol tengerpartról való home office-olásra, a mediterránok életigenlésére, a sziesztára. Haza viszont biztosan nem szeretnék már költözni.

A magyar költészet napján látott napvilágot a második versesköteted, a Más világok, amivel megnyerted Az év könyve 2022 közönségszavazását. Olvastam, hogy előtte mégis fontolgattad a versírás szüneteltetését. Hogyhogy?

Nem tudtam, hogy maradtak még bennem versek. Szükségem volt arra, hogy valaki azt mondja, még mindig van igény az írásaimra, és hogy érdemes belevágnom egy második kötetbe. Ez a valaki volt nekem Szabados Ágnes. Önmagában az a tény, hogy megint lett egy projekt, és ezáltal konkrét célja a versírásnak, új csatornákat nyitott meg bennem, amik azóta sem apadtak el.

Hogyan
született meg a Más világok ötlete?

A kedvenc sorozatomban, az egyévados Midnight Gospelben a főszereplő egy használtan vett univerzumszimulátor segítségével réges-régen kimúlt bolygókra látogat el, ahol ottani figurákkal készít űrpodcastot. Minden univerzum-hopponáláskor egy Other Worlds című Bassnectar-szám szól, a kötet címe innen jött. Budapesti és londoni hálószobákon, öltözőkön, konyhákon túl belső terekbe is egészen konkrét betekintést nyerünk a kötetet olvasva: itt minden helyiség és elme egy-egy külön univerzum. Nemcsak a kis Zsebuniverzumom létezik már, mint négy évvel ezelőtt: azóta lettek Más világok is.

A Más
világok Szabados Ágnes Libertine kiadójánál, csapatmunka gyümölcseként
jelent meg. Turi Tímea szerkesztette, a különleges illusztrációkat pedig
Szinvai Dánielnek köszönhetjük. Milyen volt velük a közös munka?

Nagyon megtisztelő és harmonikus, hiszen legendákkal voltam körülvéve. Szabados Ágnes az egyik példaképem, Turi Tímea jóváhagyására titokban mindig vágytam, Szinvai Dániel illusztrációi pedig nagy, fényes printek formájában is kint vannak a falamon: bölcsen, érzékenyen egészítette ki a világomat, amiért mindig hálás leszek neki. Sokat gyógyított rajtam az a pár hónap, amíg a könyvön dolgoztunk.

Gyakran hivatkoznak rád a hazai instagramos költőnemzedék úttörőjeként. A szövegeiddel én magam is az Instagramon találkoztam évekkel ezelőtt. Akkoriban, amikor még egyáltalán nem volt felkapott az efféle tartalomgyártás. Azóta egész közösség alakult ki körülötted. Miket tartasz a platform legnagyobb előnyeinek, és mik azok az árnyoldalak, amikre szerinted a legjobban figyelni kéne?

Demokratikus és gyors, reaktív: ezek miatt hasznos – és ezek miatt veszélyes. Az Instagram nem tudja megetetni a lelket, a hirdetések és a folyamatos frissítések, a számok versenye miatt továbbra is el kell vonulni, könyvekbe, kiállítóterekbe bújni, zárt terekben művészetet fogyasztani, ahol van idő és lehetőség elmélyedni. De arra tökéletes, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, és elvezessük a közönséget ezekbe a zárt terekbe, ahol valóban együtt tudunk velük lenni.

Az írásaid neked és az olvasóidnak is „terápiás” hatásúak, és többször is hangsúlyoztad, hogy a művészeted fő célja a szégyen irtása. Honnan ered ez az indíttatás?

Pici korom óta nagyon hajlamos vagyok hagyni, hogy megalázzanak. Nehezen vállalok konfliktusokat, és minden haragot és keserűséget magam ellen fordítok: agresszívan bántom magam a szégyenérzettel. Gondolom, mindenki az ellen akar küzdeni, amitől ő maga a legtöbbet szenvedett. Én ezt a küldetést kaptam: kihúzni a sok gonosz mondat és megalázó helyzet méregfogát, és átvilágítani őket, amíg fénnyé, energiává nem alakulnak.

Két éve, miután Londonba költöztél, egy wmn.hu-s vendégcikkedben azt írtad, hogy kicsit az egész magyarságodat „eltetted a fiókba”. Közben mégis megjelent ez a kötet, ugyanakkor angolul is írsz. Hogy állsz most ezzel? Költőként hogyan lehet összeegyeztetni ezt az ideiglenes kétnyelvűséget?

A magyarságomat eltenni a fiókba akkor
azt jelentette, hogy most egyszerűen nem érek rá nosztalgiázni, meg kell
érkeznem a jelenbe, és felfedezni azt, aki itt lehetek. Tulajdonképpen azóta is
majdnem mindig identitásválságban létezem, de ez inkább inspiráló, semmint
zavaró. Mert számomra tényleg Magyarországon van az egyedüli kontextus, amiben
korábban értelmezhető voltam: a könyveim, az olvasóim, a kedvenc helyeim, az
életem. És akkor most mégis mit csinálok itt, Londonban, mit csinálok angolul,
és mi lesz a magyar nyelvű énemmel, hogyan fogok abban is megmaradni? Sokat
szoktam ezen agyalni, de közben meg annyira eseménydús az életem Angliában,
hogy biztos vagyok benne: minden, ami történik, hozzám tesz, és több leszek
attól, hogy kettős identitásom van. Emberként és szerzőként is.

Külföldi országba költözve sokan szenvednek attól, hogy ha nem tartanak egy bizonyos szinten az ott beszélt nyelven, akkor az anyanyelvükkel együtt a személyiségük egy részét is „elvesztik”. Abból, hogy angolul is jelennek meg szövegeid, arra következtetek, neked már sikerült belaknod a nyelvet. Mennyiben más angolul alkotnod?

Egyre kisebb a különbség a két nyelv között, egyre természetesebben jönnek belőlem az angol nyelvű absztrakciók. Többnyire angolul gondolkodom, az álmaim nyelvére pedig képtelen vagyok visszaemlékezni, amiből arra következtetek, hogy nemcsak magyarul vagy angolul játszódnak, hanem mindkettő. Számomra az angol nyelv lehetőség: híd köztem és a világ között. Amikor angolul írok, tudom, hogy sokkal több emberhez szólhatok, amit elképesztően izgalmasnak találok – mármint azt tudni, hogy tényleg szinte akárki lehet a befogadójuk. Iszonyatosan kíváncsi vagyok, hogy a szövegeim hogyan csapódnak le azokban, akik az enyémtől nagyon eltérő kulturális háttérből jönnek.

Érdekes, hogy mióta angolul is írok, azóta egyre többször kapom magam azon, hogy már megszületett bennem egy gondolat, viszont még nem kristályosodott szavakká – még nem tudom, hogy egy-egy nyelvtelen gondolat angolul vagy magyarul fog kikötni bennem. Korábban soha nem tapasztaltam ilyet. Nagyon furcsa és nagyon mágikus érzés.

Kulturális menedzserként milyen munkáid vannak, és milyenekről álmodsz? A Crossover Budapestnél és a Fireflies of Londonnál is találkoztam a neveddel…

A Crossover Budapest nevű összművészeti közösséget és az ahhoz kapcsolódó eseménysorozatot még 2019 márciusában alapítottam. Szerettem volna olyan művészekkel és kreatív arcokkal körülvenni magam, akikkel tudunk közösen alkotni és haladni. Rengeteg kollaborációnk született: dalok, videóklipek, közös koncertek. Emiatt meg amiatt is, hogy több mint százan jöttek el rendszeresen a költészetes-zenés eseményeinkre, hivatalosan is sikeresnek nyilvánítom a projektet! Remélem, hogy valamilyen formában képes leszek folytatni vagy újrakezdeni, de egyelőre még teljesen lefoglal, hogy felzárkózzam a londoni életemmel.

A Fireflies of London nagyjából ugyanaz, mint a Crossover Budapest volt: költőket és zenészeket, bandákat hozok össze egy-egy koncert erejéig, amiknek igyekszem tematikát is adni. Az első eseményt például Utópiának neveztem el, és olyan is volt: futurisztikus összhang és egymásra találás spoken worddel (költészeti-előadó-művészeti irányzat, szó szerint élőbeszédet jelent – a szerk.), zenével, élő festéssel. A koncert után printek formájában, a zenészek aláírásával meg lehetett vásárolni a dalszövegeket.

Szerencsés vagyok, hogy már a második londoni eseményem szervezésekor segítségemre volt egy promotercég, amely azóta is noszogat, hogy mikor jön a következő koncert. Összességében sokkal könnyebb itt haladni, például azért is, mert Londonban nagyon része a kultúrának az élő zenére és a művészetre való költés. Az emberek hajlandók számukra ismeretlenek fellépéséért is fizetni. Hozzáteszem: az átlagfizetés sokszorosa a magyarnak, bizonyára ez is szerepet játszik ebben.

Költőként és a többi területen milyen terveid vannak?

Azt szeretném, hogy a második könyvem angolul is megjelenjen, ezenkívül jó lenne eggyel professzionálisabb szintre emelni a koncertszervezést és a kultúramenedzsmentet, továbbá megírni végre a tervezett spoken word albumomat, amit már két éve tologatok magam előtt.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László