Négyéves korodban már balettozni tanultál, ami azt jelenti, hogy a beszéd és a járás után nagyjából harmadik dologként érkezett az életedbe a tánc. Vannak emlékeid erről az időszakról?

Akkoriban már elterjedt volt, hogy iskola után a legtöbb gyerek valamilyen különórára jár. Így anyukám feltette az első nagy kérdést, hogy mi az, ami érdekelne: zene, úszás, tánc, esetleg balett. Négyéves kislányként egyértelműen rávágtam, hogy balettozni szeretnék. Hogy ezt honnan tudtam ilyen határozottan vagy volt-e egyáltalán bármilyen fogalmam a balett világáról, arra már nem emlékszem, de nem hinném. Elég introvertált gyerek voltam, rajzolni szerettem, kézműveskedni és belemerülni a saját kis világomba. Imádtam a balettórákat, azt a fegyelmet és koncentrációt, amit ott elvártak. Az első óra után rögtön megszállott lettem. Első tanárom Sárközy Viola volt, majd Kocsis László tanított Debrecenben.

Ezek szerint mindig is támogattak ezen az úton a szüleid?

Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy mindenki támogatott. Édesanyám, édesapám, nagymamám és a tanáraim is. Kocsis László hívta fel a szüleim figyelmét a Magyar Táncművészeti Egyetemre, ő tanácsolta, hogy érdemes lenne megpróbálnunk egy felvételit. És felvettek. Ekkor tízéves voltam. Az első egy évben az intézmény kollégiumában laktam, nagyon nehezen viseltem azt, hogy ilyen távol vagyok a családomtól. Anyukám egy éven keresztül minden hétvégén vonattal jött értem, hogy legalább a hétvégéket együtt tölthessük. Azt mondta, bármikor abbahagyhatom a sulit, hazamehetek, ha nem szeretném tovább csinálni. De én nem akartam abbahagyni. Azt hiszem, ugyanolyan megterhelő volt az az egy év lelkileg neki, mint nekem, így a következő évben felköltözött Budapestre. Ő volt az, aki végig biztatott és önbizalmat adott ehhez az úthoz.

Egy ilyen karrierhez nagyon nagyfokú elhivatottság kell, köztudott tény, hogy a balettintézetben kemény szigor van. Mit tanított neked ez az időszak és a balett?

Elszántságot, kitartást, türelmet, alázatot, szeretetet. De idesorolhatnám az időszakos kiégést, a kudarcokkal való küzdelmet is. Azt gondolom, ha az ember valamit nagyon szeret és sok időt, energiát fektet bele, attól visszafelé is várhat valamit: sikereket, eredményeket, fejlődést. De előfordulhat, hogy ezt nem vagy csak később kapod vissza. Felnőttként is nehéz ezeket a dolgokat feldolgozni, nemhogy gyerekként.

Több táncműfajban is kipróbáltad magad, a moderntől kezdve a néptáncig. Melyik áll hozzád a legközelebb, és miért?

Öt évig jártam klasszikus balett szakra, egy évig néptánc és újabb öt évig modern tánc szakra. Minden szak más volt, és mindegyiktől mást kaptam. Balettozni nagyon szerettem, a mai napig szeretem, mert hasznos technikának gondolom. Nagyon jó testtudatot ad, egyaránt benne van az egyéni és a közös mozgás lehetősége.

Ugyanakkor a klasszikus balett világa, a naiv romantika és a tütük elég messze állnak már tőlem.

Balettszakon többször volt alkati problémám − ott két-három plusz kiló már gondot jelentett. Természetes folyamat, hogy egy kiskamasz lánynak elkezdenek munkálkodni a hormonjai, az ebből adódó pluszkilókból viszont nehéz leadni, fogyókúrázni kell vagy még többet mozogni. Viszont az iskola nem várja meg azt az időt, amíg a hormonrendszered beáll, és stabilizálódik a súlyod. Az itt tanuló diákok napi hat órában táncolnak, mozognak, és ha a szakmai bizottság úgy ítéli meg, hogy nem megfelelő az alkatod, viszonylag rövid időn belül produkálni kell változást, különben eltanácsolnak. Szakot váltottam, abban az évben indult a néptánc. A néptáncban fontos a csapatmunka, és én egy nagyon jó, összetartó évfolyamba kerültem. Ennek ellenére küzdöttem vele eleinte, nem éreztem, hogy ez az én világom lenne. Majd a tanév felénél megtudtam, hogy felvettek modern tánc szakra, és onnantól kezdve annyira felszabadultam, hogy a néptáncot is megszerettem. Majd öt év következett modern szakon, ahol végre azt érezhettem, hogy megtaláltam a helyem. A tanszékvezetőmnek − vagy ahogy mi mondtuk, „második anyukánknak” − , Lőrinc Katalinnak hála kicsivel nagyobb szabadságot kaptunk, és mindenki kereshette a saját egyéniségét.

Végül modern szakon diplomáztam, és jelenleg is szabadúszó táncművészként dolgozom a kortárs, modern tánc világában. Ezek mellett hobbi szinten silkezek, trapézon tanulok, akrobatikára járok, jógázom, futok. Ugyan nem voltam túlmozgásos gyerek, de úgy tűnik, felnőtt koromra ez megváltozott.

Az improvizáció vagy a kötött koreográfia áll közelebb hozzád?

Az improvizáció a Táncművészeti Egyetem falain kívül köszöntött be igazán az életembe. Még az iskola évei alatt kezdtem a Willany Leó Improvizációs Táncszínházzal és Grecsó Zoltánnal dolgozni. Ennek már lassan nyolc éve. Minden hét szerdáján előadunk, a táncművészek és a zenészek is improvizálnak. Igazából a Leónak köszönhetem, hogy megtanultam improvizatívan létezni színpadon.

Jelenleg sok koreográfussal és alkotóval dolgozom egyszerre, és mindenki egy kicsit máshogyan alkot. Van olyan, aki kész mozgást, koreográfiát tanít be, van, aki az improvizációt használja és abból meríti a mozdulatokat, majd azt fixálja és „köti le”. De van olyan előadásom is, ahol bizonyos részek teljesen improvizatívak, viszont megvan a téma, érzés, gondolat a fejemben, aminek a keretein belül mozgok. Nehezen tudnék választani, melyiket szeretem jobban. Ha van improvizáció egy darabban táncművészként, az nagyobb kihívás nekem, és közelebb is hoz a darabhoz, hiszen valamilyen szinten én is az alkotójává válhatok.

Apropó, alkotás. A koreografálás is vonz?

Egyelőre nem készítettem egy darabot sem, de már tervezgetek egy saját projektet. Viszont társalkotó már többször voltam, és az is nagyon izgalmas.

És milyen témával foglalkoznál legszívesebben?

Ezt többnyire a hétköznapi élet eseményei indukálják, legyen az társadalmi, szociális vagy egyéni kérdés. Az adott témát körbejárjuk, kérdéseket vetünk fel, próbálunk rá válaszolni, ami újabb kérdésekhez vezet, érzéseket, érzeteket keresünk hozzá. Ezek mentén kezdünk neki a mozgásanyagnak is. De azt gondolom, nem számomra kell, hogy izgalmas legyen egy előadás, hanem a nézők számára.

Szeretem azokat a darabokat, amik aktuálisak, és amikben vannak kapaszkodók a nézők számára.

Figyelembe kell vennünk, hogy nem mindenki a színház világában nő fel, és mivel a legtöbb táncelőadásban nincs beszéd, a kommunikáció csak a mozgásra szűkül. Néha kellhet a nézőnek segítség, hogy megfogalmazódhasson benne gondolat, érzet arról, amit lát.

Mi volt az eddigi legkedvesebb szereped, előadásod?

Most hirtelen rengeteg emlékem előtört. Ádám Anna Secret Garden című darabjával már rengeteg fellépésem volt Európa-szerte. Itt a fő téma a bűntudat, és minden előadás egy újabb önismereti út magamban.

A tánc mellett jógát oktatsz, sőt gyakorlatilag feltaláltál egy új műfajt jógatánc néven. Mire számíthat, aki elmegy egy órádra?

Hathát és flow jógát tanítok a Yoginside jógastúdióban, a Jurányi-házban, a Műhely Alapítványnál pedig jógatáncot. Táncolni és jógázni is szeretek, így jött az ötlet, hogy miért ne lehetne egyszerre a kettőt. Egy bemelegítéssel kezdünk, majd a jóga ászanáit összefűzve alkotunk egy táncot.

Ha nem táncolnál, ebben a művészeti ágban próbálnád ki magad legszívesebben: képzőművészet, grafika, festészet.
A legutóbbi kulturális élmény, amiben részed volt nézőként: Művészetek völgyén, egykori évfolyamtársaim, Lukács Levente–Rácz Réka: OCD című előadása.
Egy könyv, ami nagy hatással volt rád: általában az aktuálisan olvasott a kedvencem. Jelenleg Steve Andreas Énkép című könyve.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi