Pénteki kultúrrandi Kövesi Zsombor színművésszel

Meglep, hogy személyesen megnyerő fiatalembernek gondollak annak ellenére, hogy eddig leginkább erős, durvább karakterekben láttalak?

Általában a kemény oldalam jön szembe, bár közben annak is biztosan van oka, hogy a kéregetők olyan gyakran és bizalommal fordulnak hozzám az utcán. Érzek ugyan magamban agressziót, de ez alapvetően inkább egy belső maszkulin küzdelem. A drasztikusabb szerepekben arra törekszem, hogy ne egyszerűen csak ellenszenves legyek. A Diszfóriában éreztem először úgy, hogy ez igazán sikerült. Az a fiatalember más volt, mint például az Együtt kezdtük című nagyjátékfilm negatív karaktere.

Mióta megnőtt a hajam, már nem azt a szélsőséges karaktert testesítem meg, akit eddig, így aztán nem hívnak castingokra. Kopaszon könnyű belém látni a drogost, a szkinhedet, a bunyós srácot. A filmesek manapság általában nem személyiségeket és jellemeket keresnek, hanem karaktereket. Kevésbé fontos számukra, hogy milyen színész vagy. Nyilván nem kell mostantól feltétlenül hősszerelmest játszanom. Szeretnék fiatalon minél több karaktert kipróbálni, és most még lehetek akár szépfiú is. Egy csomó kosztümös film forog, amelyekben szívesen dolgoznék. Jó lehet korhű ruhákban, páncélban flangálni és intrikust alakítani. Szívesen halnék bele egy szerepbe, vállalnék olyasmit, amiben hatalmas bukási lehetőség rejlik.

Szereted feszegetni a határaidat, ugye?

Igen, a határátlépés számomra az egyik legfontosabb, mert nem szeretek „aludni”. A Kék lagúna című darabban például meztelenek vagyunk, és ez velem korábban sosem fordult elő a színpadon. Ebben az előadásban az vált a célommá, hogy színészként és emberként egyaránt ki tudjak bomlani, meg tudjak szabadulni a ruhátlanság okozta félelemtől. Amikor megtörtént, olyan szabadságot éreztem, amilyet régóta nem. Tartottam tőle, hogy a meztelen test látványa elviszi majd a fókuszt a darab lényegéről, de ahogy a próbafolyamatban előrehaladtunk, majd később nézői visszajelzések is érkeztek, kiderült, hogy a szexus csak három percig érdekes, aztán az előadás állatias jellege miatt egyszerűen elvész belőle a nemiség. A következő határátlépésem az lesz, hogy egyszer majd ne a személyem mély részében rejlő, ösztönös, hanem jóval emberibb, intellektuális alakot is tudjak ruha nélkül játszani. A Kék lagúna olyan, mint egy utazás; durva performansz, aminek a végén alig emlékszem, mi történt a színpadon.

A dzsungel könyvében viszont te játszod Mauglit, az abszolút pozitív hőst.

Jófiút játszani nehezebb. Hogy ne érezzem kamunak, ahhoz erősen rá kell állnom a figurára. A lírai karaktereknél mindig úgy érzem, hogy az árnyék énjének láttatásához meg kell őket csúnyítanom. Senki sem simán jó vagy rossz. Az számít, hogy a felszín alatt mi van.

Esetedben mi rejlik a felszín alatt? Indítsunk a családdal! Győrből, orvosfamíliából származol, és te vagy a legidősebb testvér.

Anyukám fogorvos, apukám érsebész, és nincs művészi vénájuk. Nem táncolnak jól, nem énekelnek, viszont ha az emberek összevarrását alkotásnak nevezhetjük, azt magas fokon űzik. Négyen vagyunk testvérek. Csenge húgom követi a példám: színésznek tanul. A másik húgom divattervezőnek készül, szóval nem lettünk reálosak, mint a szüleim remélték. Soha nem tudtam, mi akarok lenni, csak erős volt bennem az önkifejezési vágy, és mindenbe belekóstoltam. Kiskoromban reneszánsz embernek képzeltem magam: írtam, festettem. Nem arra vágytam, hogy egyetlen művészeti ágban legyek jó, hanem hogy mindenben képviseljem magamat. A húgom azonban színjátszóra kezdett járni, és mivel hallottam, hogy ott nagyon jó csajok vannak, én is elmentem. Nehézkes volt felmennem a színpadra, és megtetszett, hogy ez kihívás. Kicsit féltem, és ez kérdéseket vetett fel bennem magammal kapcsolatban, miközben jó visszajelzéseket kaptam. Érettségi után felvettek a színműre, és míg a leendő osztálytársaim örömködtek körülöttem, engem rendesen traumatizált, hogy mostantól minimum öt évig vagy életem végéig csak a színészettel fogok foglalkozni. Ám miután ezen túljutottam, erősen bele tudtam állni a szakmába.

A színészet számodra összefoglalja mindazt, ami téged reneszánsz emberként jellemez?

Igen. Élvezem, hogy sok irányba lehet menni, és mindig meg kell újítanom magam, de azt az egyet még nehéz elfogadnom, hogy időnként csak végrehajtás van. A fölöttem lévőket nem feltétlenül érdekli, hogy mi a véleményem, ami viszont nekem mindig van. Az a fajta színész vagyok, aki örül, ha megmondják, hogy mit csináljon, de azt is szereti, ha meghallgatják. Szerintem az az egészséges, ha mindkét oldalról megy az információ, az impulzus. Szeretem lökni a próbafolyamatot, és ha állandóan falakba ütközöm, akkor bezárok, és jön a magamba fojtott keserűség, ami nem jó. Persze azt sem szeretem, ha a rendező semmit sem tud mondani, mert akkor meg úgy érzem, hogy kizárólag az én felelősségem, milyen lesz az alakításom.

Mi a helyzet a vicces szerepekkel? Mint a Szeget szeggelben.

A humoros karakterek általában nem a kedvenceim, de a próbák során születnek vicces dolgok. Nem az a fiú vagyok, akin a hétköznapokban nevetnek, a színpadon valamiért mégis működik a humorérzékem: a nézők szeretik. Azt szeretem a színházban, hogy az ember, amikor kézhez kapja a példányát, először nem tud mihez nyúlni. Felolvasom a szerepet, és általában nagy folt van a fejemben. Nem tudom, mit szeretnék csinálni az adott karakterből – majd elindul a próba és megszületik a figura. A Szeget szeggel előkészületeinél Péter (Rudolf Péter a Vígszínház igazgatója, a Szeget szeggel rendezője – a szerk.) azt kérte, hogy tájszólással beszéljek. Mivel nyersebb módon szerettem volna eljátszani a stricit, tetszett Péter ötlete, hogy tájszólásos utcagyerek legyek. Örülök, hogy a karakteremről nem lehet eldönteni, jó vagy rossz. A K utazásait is csinálom a Vígben. Ott kokainszállítmányt játszom, és végig narrálom a történetet, miközben körülöttem jönnek-mennek a szereplők. Csavaros szöveg, verbálisan kikészít, de az a feladat, hogy közöljek, és ne mutassak érzelmet.

Apropó, érzelmek: szerelmes típus vagy?

Nem, „lassan hozzászokom” a másikhoz típus. A szerelem az én szótáramban hamis valami, ami elmúlik; nem tartja együtt az embereket, és szerintem csak a megszokásig tart. Egy kapcsolatban nekem a szeretet kell, és inkább értékelni próbálom a másikat, mint vakon szeretni.

Én szerelmes típus vagyok, és azért szeretem ennyire a színházat, mert abban is van valami varázslat számomra.

Igen, és ez néha már az első próbán megjelenik, aztán sokáig ugyanazt a pillanatot keresem. Gyakran a filmforgatásokon is a kamerapróba sikerül a legjobban. Érzelmi hullámvölgyekben és -hegyekben élem az életem: van, hogy irtó erősen érzek mindent: szeretetet, szomorúságot, hálát, és az sem ritka, amikor ezek le vannak csavarva, és inkább az intellektusom kerül előtérbe.

Ez mitől függ?

Egyáltalán nem tudom.

Most milyen fázisban vagy?

Stabilban, ami jó, mert nemigen hatnak rám a külsőségek. Azt hiszem, az ember akkor lehet igazán jó valamiben, ha egyvalamivel foglalkozik. Mindig a gyengeségemnek éreztem, hogy annyi dolog érdekel, hogy mindenbe belekapok, ami viszont színészileg előny. Kicsit mindenhol outsider vagyok. Ritka az a közösség, amelybe könnyen be tudok ágyazódni, mert ahhoz nagyon kell engem szeretni. Jellemző rám, hogy akkor is keresem az ellentétet, ha nem kell, mert szélesíteni akarom a spektrumot. Nem szeretek egyetérteni. A sportban is feszülnie kell az izomnak, hogy nőjön. Egy csoporton belül csak egyetlen emberhez tudok erősen kötődni. Nem tudom, ez miért van, mert közben nem szeretem, ha birtokolnak.

Sportolsz valamit?

Szeretem a küzdősportot, de csak esténként lehet járni, amikor játszom, ezért ritkán van rá lehetőségem. Korábban ketrecharcoltam, thai boxoltam, és az edzések után hihetetlen nyugalom, boldogság járt át. Ezek olyan sportok, amik az ösztöneinkben vannak, hiszen az emberek egy ideig keményen küzdöttek az életben maradásért. Elkerülni és kapni is szeretem az ütést, univerzális ősi maszkulinitás van bennem, mint minden férfiban. Szükségem van az ütközésre; szeretem, ha fáj az ütés nyoma.

Manapság elkényelmesedtünk, ritkán hallani hasonló álláspontot. A többségünk távolodik a természettől.

Médiával túltelített világban élünk, és megesszük a földet: kilátástalan a jövő. Néha jókedvem van az élethez, máskor belegondolok ebbe. Mentális kérdés, az ember miről éppen miként vélekedik, de az biztos, hogy úgyis a természet nyer: akkor is marad élet a földön, ha mi kinyírjuk magunkat. A bolygónkon minden tökéletes. Ami nem, azt az ember csinálja. Hibátlanul létrehozott háló vesz minket körül, amiből mi, emberek kilógunk. Szégyellem magam, hogy ebből a szempontból nem jól élek, nem veszem eléggé figyelembe a természetet. A mai ember azért küzd neurotikus problémákkal, mert túlcivilizált, nincs eleget a szabadban, a napfényen, és annyi embert lát, amennyit nem kéne. Túl vagyunk telítve. Néha úgy érzem, hogy kiürít a sok impulzus. Érzékeny, spirituális alkat vagyok, aki mindig mindent megkérdőjelez. Fontos számomra az engem körülvevő és belőlem jövő energia, ami eltávolít a materiális világtól. Észlelem a dolgokat, de nem szeretem őket dogmatizálni.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi