Pénteki kultúrrandi Krecsmáry Zsolt énekes-dobossal

Dobol, énekel, zenét ír. Úgy tartja, a világ, amiben élünk, vak és makacs. Azt mondja, a reggae műfaja meghatározta tinédzserkorában a személyiségfejlődését is. Saját zenekarán, a Manakyn kívül játszik még a PASO-ban és a Los Orangutanesben. Jamaikai zenéről és nyelvről, a Manaky új daláról és a fogyasztói társadalomról is beszélgettünk.

Hogy jött az életedbe a zene,
mikor kezdtél zenélni?

Édesapám mindig is sok zenét hallgatott és sok koncertre elvitt. Ezeknek a fele nagyon nem tetszett, mint például a 80-as évek magyar underground vonala vagy a free jazz, de azok, amikben volt világzenei vonal, mint a Mau Mau vagy a Les Negresses Vertes, az kifejezetten boldoggá tettek. Az iskolai szünetekben a padon meg a széken kezdtem el dobolni, ami az osztályfőnököt eléggé idegesítette. Szólt anyámnak, hogy vigyen el dobtanárhoz, hátha nem fogok többet zajongani, de mivel a dobtanulás közben fejlődött a ritmusérzékem, természetesen még többet doboltam az osztályteremben.

Dobolsz és énekelsz is, erre
vannak ugyan példák, de nem túl gyakori. Melyikkel kezdted, hogy alakult ki ez
a felállás?

12 évesen kezdtem el dobolni pár kisebb megszakítással, amíg alkalmi munkákból nem tudtam finanszírozni az órákat rendszeresen, ugyanis a szüleim a dobórák feltételét az iskolai eredményeimhez kötötték, s ezek nem voltak a legjobbak. Elég korán kitaláltam, hogy zenész akarok lenn. Mondhatni erre tettem fel mindent annak ellenére, hogy akkor is tudtam már, hogy a zenélésből nehezen lehet megélni. A gimiben ismertem meg Kálmán András billentyűst, akivel elég könnyen megtaláltuk a közös hangot. A mai napig úgy érzem, vele igazán egy hullámhosszon vagyunk, ezért is játszunk együtt a Manakyban.

Vele és pár barátunkkal, akik szerették a reggae zenét, alapítottuk meg a Knotty Headz zenekart csak azért, mert Pécsen rendeztek egy kicsi reggae fesztivált tehetségkutató programmal. Gondoltuk, miért ne? Mivel nem volt énekesünk, megpróbálkoztam én az egyszerre dobolás-énekléssel, úgyhogy a tehetségkutatóra beküldött demókon már én énekeltem a vokálos lányokkal együtt.

Hogyan kerültél közel a
jamaikai zenéhez?

99-ben a Marley gyerekek csináltak egy hip-hop remixalbumot, ezen van például a Turn your lights down low Lauryn Hill-lel. Az MTV-n csináltak egy Bob Marley weeket, amit sokat néztem, mert nagyon magával ragadott a zenéje annak ellenére, hogy akkor még nem értettem az erőteljes dalszövegeit. Nagyanyám könyvtárosként dolgozott, onnan kölcsönzött ki nekem töménytelen mennyiségű reggae cd-t és kazettát, amiből kétféle volt: a Marley-lemezek és a gagyi sunshine pop-reggae válogatások. Mivel ez volt az egyetlen zenei forrásom és refernciám, nagyjából 5 évig csak Marley-t hallgattam. Azt hittem, nem létezik más, minőségi jamaikai zene. Aztán amikor otthon bekötötték a netet, hirtelen kitárult a világ és olyan mértékű zenegyűjtésbe kezdtem, ami szerintem nem csak a fülemet nyitotta ki, de a személyiségemre is nagy hatással volt.

Akkor realizálódhatott bennem, hogy ki vagyok én és merre akarok menni. A legtöbb tinédzser több személyiségváltozáson megy keresztül attól függően, hogy mit tartanak menőnek a haverjai és a társadalom, rám ez sosem volt hatással. Ebben biztosan szerepe volt a reggae társadalomkritikus szövegeinek és éles látásmódjának. Nagyon sokféle zenét hallgatok, az összes afro-amerikai műfaj napi szinten repertoáron van nálam, legyen az blues, soul, hip-hop, gospel, latin vagy afrikai zene, de nem hallottam még a reggae-nél őszintébb és emberközpontúbb zenét, ezért a kedvencem.

A Manaky dalaiban több műfaj
is keveredik. Ha le kéne írnod, milyen a zenétek, mit mondanál?

Autentikus reggae egy kis
fűszerrel. Valójában ugyanazt csináljuk, mint a zenei példaképeink: Bob Marley
r’n’b-t adott hozzá, a Third World funkyt, a Steel Pulse alternatív és soulos
megoldásokat. A reggae sosem volt vegytiszta, mivel az egész azzal kezdődött,
hogy a jamaikaiak megpróbáltak amerikai r’n’b-t játszani. Ma is az amerikaiakat
próbálják lemásolni, csak sajnos a leggagyibb, kommersz vonalat.

Hogy zajlik nálatok az
alkotási folyamat, hogy születnek a dalok?

Általában megírom az alapot, a szöveget, az akkordmenetet, a basszust, a fúvóst, és utána kísérletezéssel együtt próbáljuk még jobbá tenni a számot. Andris (Koroknay András, a Manaky basszusgitárosa – a szerk.) csinál egy jobb basszust, Kálmi (Kálmán András, a zenekar billentyűse – a szerk.) belerak egy gyönyörű dallamot, de a felvételek során is van, hogy sokat alakítunk rajta.

Elég autentikusnak tűnik a jamaikai
angol, azaz a patois a dalokban. Hogyan sajátítottad el?

Mivel ezen a zenén nőttem fel, elkerülhetetlen volt, hogy ráálljon a fülem vagy hogy megnézzem a szövegeket és azok jelentését. Pár év után már jól értettem, de ahhoz, hogy folyékonyan beszéljek patois-t, ott kéne élni.

Az új dalotok, a Kyana Run Weh a fogyasztói
társadalomnak tartja fel azt a bizonyos görbe tükröt. A könnyűzene évtizedek
óta fogalmaz meg kritikákat erről, számodra 2020-ban mit jelent ez a kritika?
Mi az, amiben más ez ma, mint régebben?

Szerintem semmiben nem különbözik
a mondanivaló, ezekről a dolgokról akkor is kell beszélni, ha bagatellé vagy
közhelyessé válnak, mert mindig is igazak voltak és lesznek.

Ez a világ vak és makacs. Annak ellenére, hogy már rég látja, mi lehet a veszte, nem hajlandó változtatni, mert a rövid távú haszon az érdeke, beszéljünk átlagemberekről vagy iparmágnásokról.

A klip látványvilága is elég hatásosan és kifejezőn illeszkedik a dalhoz. Hogy készült?

Két barátunk, Regős Ábel rendező és Nagy Judit képzőművész készítette ezt a csodálatos klipet Damján Lazin animátorral együtt. Nagyjából 2 hónap alatt készült el, 2D- és papírkivágásos technikát használtak, sok régi újságot, képeslapot szkenneltek be, antik bazárban talált régiségeket fotóztak le, majd mindezt montázsolták. Annak ellenére, hogy sok metafora van a szövegben és a képi világban egyaránt, az üzenet érthető maradt, hangnemben van a zenével.

Milyen a műfaj hazai
közönsége, mennyire számít rétegzenének?

Itthon egyelőre rétegzenének számít, ennek szerintem két oka van. Az egyik a magyar lakosság sterilsége, a másik pedig a helyi média szűklátókörűsége, egyszóval a diverzitás hiánya. Ennek ellenére van egy összetartó közönség, akik nagyon értékelik a soundsystem bulikat vagy a Reggae Campet.

Mik/kik inspirálnak?

A valóság, ami megint csak közhely, ráadásul szubjektív. Ugyanilyen az egyetemes igazság, mert nézőpont kérdése, hogy mi helyénvaló vagy mi igazságos, de ezek érdekelnek.

Az emberek közti kapcsolatok és
persze az őszinte zene, Aswad, Roots Radics, Bonga...

Jövőre terveztek nagylemezt, ennek volt előfutára a nemrég megjelent dal. Milyen témákat érintetek majd még az új anyagon?

Bevándorlás, emberi jogok, több számban visszatérő téma a hétköznapokban elveszett ember, aki keresi önmagát és a kiutat spirituális úton vagy anélkül.

Játszol még a PASO-ban és a Los
Orangutanesben is. A jelenlegi időszak a zenészeket sem kíméli, te hogy látod
most a helyzeteteket?

Annak ellenére, hogy kilátástalan a helyzet, bízom a legjobbakban, nem fogok pánikolni, mert az nem segít. Nekem maradt a tanítás mint fix havi bevétel, de nincs kizárva, hogy kell még egy munkát találnom. Mindhárom zenekaromban az a feladatom, hogy megtáncoltassam az embereket a koncerteken, ezt most nem tudom nyújtani, úgyhogy kicsit haszontalannak érzem magam.

Képek: Nagy Judit Borbála