Pénteki kultúrrandi KristofLab alkotóval

Egyértelmű volt, hogy művészettel fogsz foglalkozni?

Mindig az alkotás érdekelt igazán. Általános iskolásként festettem, rajzszakkörbe jártam, majd a győri képzőművészeti gimnáziumba felvételiztem, ahol grafikát tanultam. Emlékszem, hogy akkoriban nagyon vonzott az impresszionizmus, ugyanakkor már kamaszként érdekelt a technológia is, az, hogy milyen eszközök segítségével lehet képet alkotni. A középiskolai évek alatt megtanultam a különféle sokszorosító eljárásokat, azt, hogy hogyan kell készíteni szitanyomatot, linómetszetet, rézkarcot, így bár egy időben érdekelt az építészet is, végül mégis úgy döntöttem, hogy a Képzőművészeti Egyetemre felvételizek.

Ahol képgrafika szakon tanultál. Szerinted mi az előnye ennek a hagyományos festőszakhoz képest?

A képgrafika kitágítja a képalkotás lehetőségeit, hiszen az alkotás nemcsak egyféle médiumban zajlik. Úgy gondolom, hogy a képgrafikán végzettek gondolkodásmódja is eltérő, az intermedialitás nálunk talán intenzívebben megjelenik. Hiszen mi alapvetően nem festményekben gondolkodunk, hanem koncepciókban, amihez ki tudjuk választani a legjobban passzoló technikát vagy médiumot.

Mivel diplomáztál?

Abban az időszakban nagyon érdekelt a mitológia és a vallástörténet, és ahogy ezekbe mélyebben beleástam magam, nagyon érdekes összefüggések váltak számomra világossá. A különböző kultúrák történetei közötti kapcsolatokat kezdtem el kutatni, így például a távoli vallások teremtéstörténeteinek paralell elemeit. E gondolatok vizuális megjelenítése volt a diplomamunkám, egy három méter átmérőjű, nyolcszög alakú installáció, amelynek belsejében helyeztem el a képeket, öt festményt és egy szitanyomatot.

Úgy tűnik, hogy nagyon más az az alkotói praxis, ami most jellemez téged.

Néhány éve az ember és a lakókörnyezete, valamint az e fogalmak köré csoportosuló kérdésfelvetések foglalkoztatnak, mint például az elidegenedés, az énkép torzulása, az ökológiai, társadalmi és politikai problémák. Ha belegondolunk, a különböző mitológiákban is fontos szerep jut a városnak vagy a különféle urbánus konstrukcióknak, elég csak Bábel tornyát említeni. A vallástörténetben város olyan központi elem, ahol folynak az események, ahol közösségek léteznek, ahol társadalmi folyamatok zajlanak.

De mégiscsak más az, amit most csinálok. Amikor kikerültem az egyetem falai körül, a buborékból, akkor fel kellett ismernem, hogy csak akkor tudok kortárs művészetet művelni, ha reflektálok a saját világomra, környezetemre. Ezért az egyetem utáni legelső sorozatom a Budapest-széria volt, amelyben a város emblematikus helyeit festettem meg.

Az identitásról és a környezetünkről való viszonyról szólt az a sorozatod is, amivel pályáztál a Derkovits-ösztöndíjra. Mi volt itt a koncepciód?

A nápolyi Scampia negyed képeit festettem meg. Az eredetileg modernista, utópisztikus városrésznek épült negyed a rossz infrastruktúra, a korrupció és a kivitelezési hibák miatt a szervezett bűnözés melegágyává vált. Ennek építészetét és félresiklott történetét dolgoztam fel a sorozatban, melyíben már erőteljesen jelen van az absztrakció. A valós események a pixelekre szedés és a glitch segítségével absztrahálódnak. Szimbolikus értelemben ez a sorozat az urbánus környezetben megjelenő hibáról, oda nem illő részről szól.

Munkáid egyik érdekessége, hogy úgy beszélnek ember és a környezete viszonyáról, hogy a kompozícióik nagy részén kiüresedett, ember nélküli tereket látunk.

Ma már valóban elenyésző, hogy figurát jelenítek meg a kompozíción. Azonban minden képemen épített környezetet látunk, az építettségben pedig ott van az ember, aki készítette az adott konstrukciót. Sőt: a műveimen tulajdonképpen az ember hiánya az, ami tematizálódik. Mivel nem ábrázolok figurát, az üres terek a mai világunk kiüresedettségére, az elidegenedettségre, a közösségek széthullására, az emberi értékek devalválódására is reflektálnak. Szeretnék arra is rámutatni, hogy ebben a modern társadalomban az ember nagyon kevéssé képes jelen lenni a saját valóságában, a saját életében.

Az elidegenedést a színhasználatod is közvetíti.

Igyekszem olyan árnyalatokat a vászonra vinni, amelyek a digitális képernyők színeit idézik meg. A kompozícióimat először mindig megtervezem digitálisan: egy konkrét fotót manipulálok, torzítok, alakítok különféle programok segítségével, majd a létrejött digitális kollázst színeit is az RGB tartományban széthúzom.

Ezeket a hideg, természetidegen színeket talán legelőször a Wrong Data sorozatodban kezdted használni.

Ez a sorozat a fájlok sérülésekor absztrahálódó képeket idézi meg, ugyanakkor utalnak arra az emberi tevékenységre, amely során az épített környezet alakítja, befolyásolja (rongálja és módosítja) a természetet, az ökoszisztémát. Ennek értelmében az emberre is tekinthetünk hibaként. A Wrong jelentése azonban nemcsak hibát jelent, hanem téveset, oda nem illőt is. Ennek megfelelően nemcsak a destruktív értelmében olvashatjuk, hanem úgy is, mint ami evolúciót generál a változás segítségével. A glitch ugyanis újfajta minőséget ad egy adott képhez, izgalmas felületet, látványt képez.

Miért kezdted el egyre erősebben absztrahálni ezeket a látványokat?

Az egyik sorozatomban azzal kezdtem el kísérletezni, hogy az épületeket egyszerű geometriai formákká, színmezőkké egyszerűsítsem úgy, hogy az adott képnek ne legyen egy kiemelt nézete, hanem szabadon forgatható legyen. E kompozíciók játékosságát pedig az adja, hogy mindig elrejtek bennük kisebb részleteket, amelyek emlékeztetnek az épületre, így tulajdonképpen nem pusztán a geometriai formák egymásra rétegződése vagy egymás mellé helyezése teremti meg a kompozíciót. Érdekelt az, hogy meddig lehet elmenni az absztrakció irányába, hogy az épületek még felismerhetők maradjanak.

Van néhány olyan kompozíciód is, amelyeken nagy, fehér felületek dominálnak. Mi a szerepük ezeknek?

Ezekre a felületekre tudok vetíteni, projektálni egy valós látványt, ami hozzáad a kompozícióhoz egy újabb réteget és minőséget. A következő időszakban szeretnék elmélyülni abban, hogy mi történik, ha formázott vásznakat használok és ahol korábban üresen hagyott vászon volt, ott fehér falfelület lesz. Szétbontom a táblaképet, feloldom a szigorú négyzetességét, ami a képalkotási lehetőségeket is nagyban kitágítja majd. Szeretnék azzal is kísérletezni, hogy mi történik, ha másféle technikai eszközöket, tárgyakat is beépítek a képbe, például plexit vagy fémet, amelyek szintén új dimenziót nyithatnak a művészetemben.

Interdiszciplinárisan és multimediálisan tekintesz az alkotásra, amit a 2016 óta használt neved, a KristofLab is kifejez. Honnan jött ez a nickname?

Már az egyetem alatt világossá vált, hogy a művészi siker többtényezős és nemcsak azon múlik, hogy mennyire kvalitásos műveket készítesz, hanem azon is, hogy a neved mennyire eladható. Mivel a Szabó Kristóf hétköznapi név, ezért már a kezdeteknél foglalkoztatott, hogy mit lehetne helyette használni, ami brandként is működtethető.

Mivel elég sokféle tevékenységet csináltam, underground technopartykon VJ-ztem, buliszervezéssel foglalkoztam, táncelőadásokon vetítettem és kísérleti zenével is foglalkoztam, egy olyan nevet kerestem, amit a fine art-ban és a populárisabb közegben is jól lehet működtetni. 2016 óta használom a KristofLabot, ami egyszerre utal arra, hogy sok emberrel kollaborálok a munkám során, másrészt a kifejezésben benne van a labor szó is, ami utal arra, hogy tulajdonképpen nem mint autonóm, zárt művész működöm, hanem műhelyként, ahol tere van a kísérletezésnek és a közös gondolkodásnak. Ezzel kicsit el is távolítom a saját tevékenységem a romantikus, patetikus  művészképtől.

A kompozícióid összekapcsolhatók a technozenével a ritmikájuk, lüktetésük mentén.

Valóban. A munkákon megjelenő képi hibák valóban hasonlóak ahhoz, ahogy a zenében a hangsávok nyúlnak vagy zsugorodnak. Izgalmasan reflektál erre a kérdésre az a munkám, aminek elkészítettem egy NFT változatát is, ahol a festményen mozdulatlan glitch-ek  életre kelnek. Így tulajdonképpen a vásznon megjelenő still life a mozgás és az idő dimenziójával gazdagodik a képernyőn.

A napokban nyílt meg a Derkovits-ösztöndíjasok beszámoló kiállítása az az YBL6 Művészeti Térben. Milyen művekkel láthatunk ott tőled?

Székesfehérvár építészetével, háborús emlékezetével foglalkozik a két kiállított képem. Arra reflektálnak, hogy a hatvanas, hetvenes években felhúzott lakótelepek tulajdonképpen eltüntették azt a városképet, ami még hordozta magán a második világháború nyomait. A panelekkel megváltozott a város arca, a régi házakkal teli negyedek átalakultak lakóparkokká, miközben a háborús traumák is begyógyultak azáltal, hogy lakhatást teremtettek az ott élők számára. A betontömbök azonban, bár kezdetben a modernizmus és a letisztultság szimbólumai voltak, mára elhasználódtak, rongálódtak, így az eredeti vízió már csak a régi fotókon érhető tetten. Ennek érzékeltetésére nem mai, hanem a hetvenes években készült felvételek alapján dolgoztam a kompozícióimon. A festménysorozatot három dekonstruált digitális kép egészíti ki (ezek nincsenek kiállítva), amelyek a székesfehérvári Palotaváros lakótömbjeit ábrázolják, amelyek szintén jelzik az épített környezetünk folyamatos alakulását.

Érdekes, hogy a panelekkel sem először foglalkozol.

Igen, a BLOCK sorozatomban festettem először panelházakat, amelyek a környezetükből kiemelkedő, magányos tornyokként álltak. Sokszor digitálisan nyújtottam is rajtuk, hogy a hatás még erőteljesebb legyen. Ezt követően a HIGH LEVEL szériámban vettem elő a torony tematikáját, ahol a toronyházak és felhőkarcolók az emberiség és az ember fejlődésének végső határaira kérdezett rá. A legfrissebb munkáimban pedig újra megjelenik ez az elem, most azonban más technikával, plottermatricával kerülnek fel a vászonra, ami lehetőséget ad a további absztrakcióra.

Az otthonodban van a műtermed is, ahol a pároddal, Sibitka Pannival alkottok. Ugyanakkor van egy másik helyszín, ami szintén a te nevedhez köthető, ez a D85. Mi is ez pontosan?

Ez egy artist-run space, egy általam fenntartott kisebb helyiség, ahol szeretnék időről-időre popup kiállításokat szervezni. Amikor elköltöztem az aqb-ből,  kellett egy hely, amit raktárként tudok használni, valamint ahol elvégezhetők azok a munkafolyamatok (betonöntés, rézkarcolás), amit itthon nem tudok megcsinálni. Rátaláltam erre a helyre, ami azonban nemcsak raktárként és műhelyként funkcionál,  kiválóan alkalmas kiállítótérnek is.

Hol láthatók a munkáid a közeljövőben?

Szeptember 18-án nyílik egy csoportos kiállításom a K6-ban, ami a valóság és a digitalizáció kérdését járja körül, majd szeptember 27-én lesz egy solo show-m a Barabás-villában. Ezt követően nyílik a Godot Intézetben a hagyományos Kollabor tárlat, így a következő időszakban intenzíven zajlik a képek készítése.

Fotók: Kállai Márton / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi