Pénteki kultúrrandi Ladányi Gábor gitárművész-dalszerzővel

Nemrég jelent meg a Gábor Ladányi Trió első lemeze. Miért kapta a Reborn, azaz újjászületés címet?

A Reborn mögött erős történet van: 2019-ben a családomat szén-monoxid-mérgezéses baleset érte, de szerencsére mindenki túlélte. Brüsszelben voltam, amikor megtudtam, hogy a nagymamámat, a húgomat és a szüleimet mentővel kórházba viszik, ennél több információt nem kaptam róluk. Egyedül voltam otthon, és csak egy dolog segített: kivettem a gitáromat a tokból, elkezdtem játszani, és ez a dallam jött ki belőlem. Érdekes, hogy ez lett a lemezen az egyetlen olyan szám, amit a stúdióban sikerült elsőre, ismétlés nélkül felvennünk.

Mindig dalt írsz, amikor megérint valami?

Az összes dalomnak sztorija van, mindig történet van mögöttük.

Sokfélék a szerzeményeid, nem is nagyon lehet kategorizálni őket. A Balkan Taste című például Bach-motívumokkal kezdődik, aztán balkáni dallamok és cigányzene is kihallható belőle, a vége pedig elég zúzós, igazi „Balkán-metál”.

Abban a számban Roby Lakatos is közreműködött. Öt éve gitározom a zenekarában; nagyon sokat köszönhetek neki, és nem csak zeneileg. A Balkán Taste-et kifejezetten neki írtam, előtte nem nagyon játszottam balkáni stílusú, 9/8-os zenét. Az ő zenéjében viszont elég sűrűn előfordul ez az ütemmutató, nem is beszélve az elején a barokkos improvizációról.

Édesapám révén kezdettől bele-belekóstoltam többféle stílusba is, ez köszön vissza az albumon. Jelenleg is sokféle stílusban zenélek: Roby Lakatos zenekarában klasszikus, cigány- és jazz-zene keverékét játszom, duózom Lea Brückner hegedűművésszel, de szeretem a funkys, groove-os, bluesos és rockos vonulatot is.

Roby és Tony Lakatos nem a te generációd. Hogyan találkoztatok?

2015-től 2020-ig Brüsszelben éltem, a királyi zeneakadémián tanultam. Kiköltözésem után rögtön elkezdtem játszani egy helyi zenekarban. Egyik koncertünkre eljött Zsári Tamás jazzszaxofonos, és a szünetben elhívott egy koncertjére duózni. Ezután az az ötlete támadt, hogy alapítsunk magyar-belga jazzklubot. Felkértük Bart De Nolfot, a Brussels Jazz Orchestra bőgősét – aki a tanárom is volt –, ő magával hozta a világhírű dobost, Bruno Castelluccit. A fő koncepció az volt, hogy a jazzestekre minden alkalommal magyar sztárvendéget hívunk, és az ő a repertoárjából játszunk. Így találkoztam 2017-ben Roby Lakatossal, aki utána meghívott zenélni a következő koncertjére a Music Village jazzklubba. Azóta folyamatosan játszom vele. Az első közös fellépésünk szünetében azt mondta: „Gabi, gitározni már tudsz, ezt a stílust meg majd megtanulod.” Azt sem tudtam, hogy mit fogunk játszani, nem ismertem a repertoárját. Mély víz volt, és nagy bizalom a részéről, hogy próba nélkül beültetett a zenekarába.

Melyik stílus áll hozzád a legközelebb?

Nehezen válogatok a stílusok közül, szinte bármelyikben jól érzem magam. Nem tartom magam jazzgitárosnak. A zene számomra globálisabb annál, mint hogy „bokszokba” tegyem. Amikor együtt játszom másokkal, megpróbálok összképben gondolkodni. Gyémánt Bálint javasolta az egyik zenekari órán, hogy mindig keressük a helyünket az adott zenében – sokszor eszembe jut ez a mondat. A koncerteken sosem magamat próbálom előtérbe helyezni, hanem a zenét. Mindegy, hogy milyen stílusban játszik az ember, ha ez a nyitottság és hozzáállás megvan.

Az iskoláidat nem a szokványos úton végezted el: nem jártál a Bartók konziba és a Zeneakadémiára sem, mint a kortársaid.

Zenész családból származom. Édesapám klasszikus klarinétművész és szaxofonos, általa már gyerekkoromban sok zenészt és sokféle zenét megismerhettem. Monor mellől, Vasadról származom, a monori zeneiskolában kezdtem gitározni, Keszi Sándor volt az első tanárom. Debrecenben jártam konziba, klasszikus gitár szakon végeztem Csorba Gergőnél. A klasszikus gitár magányos műfaj, de mivel csapatjátékos vagyok, már nagyon vágytam az együtt zenélésre. Ezért is döntöttem úgy, hogy befejezem a klasszikus tanulmányaimat, és jelentkezem a Kőbányai Zenei Stúdióba, ahol Tornóczky Feri bácsi lett a tanárom. Volt olyan intenzív év az életemben, amikor négy gitártanárhoz jártam egyszerre – a kőbányai tanárok mellett egy évig Gyárfás Istvánnál is tanultam, nagyon szeretem a játékát –, az az időszak csak a gitározásról szólt. Aztán felvettek Brüsszelbe a zeneakadémiára. Az első gitártanárommal nem volt olyan nagy köztünk az összhang, de a negyedik évben átmehettem Peter Hertmanshoz. Jót tett a váltás. De hiába jártam két nagyszerű professzorhoz is Brüsszelben: ha egy mestert ki kell emelnem, az Tornóczky Feri bácsi. Megemlítenék még egy fantasztikus gitárost, Pintér Tibort, aki gyerekkorom óta nagyon nagy hatással van rám, sokat tanultam tőle. Nem mellesleg a Reborn című lemezem utómunkáját (mixing és mastering) is neki köszönhetem.

Hogyan hatott rád a brüsszeli közeg?

Nagyon nagy élmény volt, hogy Brüsszelben már pár hónap után beülhettem olyan zenészek közé gitározni, akiket addig csak videón néztem. Megismerhettem például a Brüsszelben élő Philip Catherine-t, az egyik utolsó mohikánt is, aki nyolcvanéves. Federico, a basszusgitárosunk rendszeresen játszik vele. Mesélt neki rólam, megadta a számomat, és egyszer csak csörgött a telefonom. Philip hívott, és meghívott magához zenélni. A liftben felfelé menet beszélgettünk egy kicsit, aztán négy órán át gitároztunk úgy, hogy egy szót sem szóltunk egymáshoz. Utána fél éven át havonta kétszer feljártam hozzá zenélni. Rengeteg sztorit mesélt; első kézből kaptam a jazztörténetből olyan információkat, amelyeket addig csak könyvekben olvastam. Mesélte például, hogy átjárt hozzá George Benson vagy John Scofield és még megannyi jazzlegenda. Megmutatta a hangszereit is: köztük volt egy 1993-as Gibson gitár, korábban Toots Thielemans tulajdona. Megosztotta velem azt a viccet, amelyet Toots a halála előtti napon a kórházban mondott neki. Életre szóló, meghatározó emlékem a vele töltött idő.

Mit szóltak hozzá a tanáraid, hogy ilyen hírességekkel zenélsz együtt?

A brüsszeli tanárom nehezményezte, hogy túl sokat koncertezem. Azt szerette volna, ha inkább arra fókuszálok, hogy diák vagyok. A magyar gitártanáraim mindig partnerként kezeltek, magukkal vittek muzsikálni is, és büszkék rám, ahogy a családom is.

Hogyan alakult meg a Gábor Ladányi Trió?

Kitaláltam, hogy a diplomakoncertemen a saját szerzeményeimet fogom játszani kvartettel. Felkértem Federico Pecorarót (basszusgitár), Umberto Odonét (dobok) és egy francia zongoristát, Dorian Dumont-t. Ő lemondta az egyik próbát, ezért aznap csak hárman próbáltunk. Akkor szerettem bele a trió hangzásba. A koncert után elhatároztuk, hogy hárman folytatjuk tovább. A trióban nemcsak gitározom, hanem én írom a dalokat is. Május 28-án fogunk először koncertet adni Magyarországon, Mikepércsen, a Fest of Fifty fesztiválon a Towerful Events szervezésében.

Kikkel zenélsz együtt, milyen formációkban játszol?

Roby Lakatossal többféle formációban is zenélünk. Gitározom a Pankastic! zenekarban – április 27-én lesz koncertünk a BJC-ben – és Csapó Krisztián Kriz nevű formációjában is. Lea Brücknerrel pedig duózom (hegedű-gitár) és klasszikus zenei repertoárt hangszerelek át jazzre. A koncertjeink különlegessége – amellett, hogy Leától zeneileg is teljesen új impulzust kaptam –, hogy Lea a dalok között a környezettudatosságról, a klímaváltozásról és társadalmi problémákról beszél: úgynevezett zöld koncerteket adunk. Szerepel a műsorunkban például A négy évszak, különböző filmzenék, így a Schindler listája című film zenéje, amelynek kapcsán a háborús helyzetről is tudunk szólni a közönséghez. Kihasználjuk, hogy a zenészeknek lehetőségük van társadalmi üzenetekkel is megszólítani az embereket. Bízom benne, hogy a közönség a koncertjeink után úgy megy majd haza, hogy nemcsak a zenével, hanem ezekkel az üzenetekkel is hatással voltunk rájuk.

Három év után nagyon hiányzik a brüsszeli közeg, és belefáradtam az állandó ingázásba is, ezért azt tervezem, hogy hamarosan újra külföldre költözöm. Úgy érzem, a belga klubokban könnyebben tudtam érvényesülni, ott több a lehetőség. Ez is az egyik oka, hogy szeretnék visszamenni, de még nem döntöttem el, hogy Németországba, Belgiumba vagy Hollandiába. Szeretek itthon lenni, szeretem a magyar muzsikusokat, de ha nem lett volna a Covid – 2019-ben diplomáztam –, akkor nem költöztem volna haza.

Mit jelent számodra a zene, a jazz?

Az első szó, ami eszembe jut róla, az a szabadság. Az improvizatív műfajt szeretem leginkább: azt, amikor teret kapok arra, hogy egy dalba belehelyezzem magamat, amikor real time alkothatok – akkor és ott születik meg bennem a zene. Számomra olyan a jazz, mint egy beszélgetés, én ezt szeretem benne. A klasszikus zene szerintem könyvre hasonlít, amit felolvasunk egymásnak – persze ez is gyönyörű lehet, éppúgy, mint egy Petőfi-vers Sinkovits Imre előadásában. Viszont a jazzben az a szép, hogy ha két órával később találkozom a zenésztársaimmal, lehet, hogy teljesen más dallamok születnek.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi