Ezúttal Lengyel Tíciánó, azaz tycq volt a randipartnerünk, akitől megtudtuk, hogy a Cartoon Network, a papír, a ceruza, a Microsoft Paint és a zeneimádat hogyan segítette ahhoz, hogy ma azzal foglalkozzon, amivel igazán szeret.

Kezdjük az elején: mi volt az eredeti célod, mi szerettél volna leginkább lenni kisgyermekként?

Egyből a lecsóba, rögtön a legelején. Ezt már szeretem! Valahogy nálam kimaradt ez a klasszikus tűzoltó-orvos-rendőr mesterhármas, de édesanyám valószínűleg jobban emlékszik erre. Az első komoly karrierista gondolat, ami megmaradt bennem, az talán második  osztályosként lehetett: DJ vagy rajzfilmkészítő szerettem volna lenni. Ha úgy vesszük, nem is igazán lőttem nagyon mellé, mert az első grafikusi munkáim flyerek voltak szórakozóhelyeknek. A gyerekkori álomból lett egyfajta hibrid, ha jobban belegondolok.

Hogy kezdett el érdekelni a grafika, mik voltak az első „próbálkozások”?

Ovisként nagyon tetszett, hogy pár ceruzával mindenféle formát papírra tudok vetni, ami éppen eszembe jutott. Élénk fantáziájú gyerkőc voltam, minden érdekelt, ami mást nagyon nem. Ha nagyon mélyre akarok ásni a történetben, akkor egyetlen évszámot említenék meg: 1996. Ha úgy nézem, ez volt az év, amikor elindult az életutam, ami miatt azzá váltam, aki ma vagyok. Nem nagyon hiszek a véletlenekben, szerintem minden történésnek megvan a helye és az ideje egy adott ember életében. Ezekből lesz aztán egy teljes egész.

Na de itt a sztori: édesapám vállalkozása révén az 1990-es évek első felét leginkább a Balatonon, Siófokon töltöttem. Siófok akkoriban egy teljesen más hatású világnak tűnt, mint most. Rengeteg volt a turista, más dolgok voltak elérhetők az emberek számára, mint mondjuk Kaposváron, ahonnan eredetileg származom. Itt találkoztam először a Cartoon Networkkel, ami amolyan szerelem volt első látásra az életemben, és elég komoly függőséghez vezetett a továbbiakban.

Mint minden más kisgyereket, engem is érdekeltek a mesék, a rajzfilmek, de ugye akkoriban leginkább a magyar csatornákon a klasszikus Disney volt elérhető, Dagobert bácsi és társai. Az összes ugyanolyannak tűnt. Aztán jött egy számomra teljesen idegen valami, amiben megláttam azt, hogy a pont-pont-vesszőcskéből nem mindig ugyanolyan fejecskét lehet összehozni. Ahány rajzfilm, annyiféle stílus volt. Dexter, Johnny Bravo, Boci és pipi, majd Ed, Edd ‘n Eddy és társai… Arról nem is beszélve, hogy mennyire élénken ki lehetett fejezni mindenféle különböző érzelmet, szituációt, igazából mindent pár vonással. Ez teljesen lenyűgözött. Itt volt az, amikor jobban elkezdett ez az egész foglalkoztatni, onnantól kezdve a papír, a ceruza és én egy elválaszthatatlan triót alkottunk.

Aztán ott van az is, hogy Tíciánónak hívnak. Nem mindennapi név ez, sokan a mai napig pislognak a hallatán, ezért már korán megtanultam, hogy „Tiziano egy olasz festő volt”. Szerintem ez az érdeklődésemet még jobban ebbe az irányba terelte tudat alatt, csak ez a Tíciánó kifejezetten nem szeretett festeni. De rajzolni annál inkább. Bár felnőtt fejjel egyre jobban érdekel a festészet, de valahogy még mindig nem tudtam magam rávenni.

Emlékszel-e olyanra, hogy valami vagy valaki inspirációja hatására választottad ezt az utat?

Igazából így alakult. Ha úgy nézem, akkor ez is egy eléggé érdekes sztori.

Visszatekernék most picit 1996-ra. A rajzfilmek mellé bejött egy olyan dolog az életembe, amivel elválaszthatatlanok vagyunk azóta is: a zene. Legyen az akár progresszív metál, melodikus techno, hiphop vagy akár a sima popzene is. Mindenevő vagyok ilyen téren. Képes vagyok a Celtic Frosttól az A Dying God Coming Into Human Fleshről egyből átváltani mondjuk egy The Hillsre The Weekndtől és hasonlók.

A kocsiban mindig szólt a rádió. Anya háttérzajnak mindig zenetévéket rakott be, apa vállalkozásának főhadiszállása meg pont a Flört túloldalán, Magyarország talán egyik (egykori) legikonikusabb klubjával szemben volt. Ámulva és bámulva néztem az egész körítést, ahogyan ütemre és dallamokra varázsolnak mindenféle képi világot, legyen az mozgó vagy szimplán egy statikus valami, CD-borító vagy plakát formájában. Ez a dolog bennem maradt, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy 16 éves vagyok, hobbiból a kedvenc zenekaraimról, előadóimról készítek mindenféle montázsokat képszerkesztőkben, később pedig ugye szórakozóhelyek számára flyereket, de még ingyen. A gyerekkori barátaimból pedig többen lettek partifotósok, pedig össze sem beszéltünk.

Hogy kötöttél ki végül itt,
milyen út vezetett ide? Mik voltak a legfontosabb állomá
sok?

Három részre osztanám, így visszatekintve.

A kezdetekről már beszéltünk: rajzfilmek, papír és ceruza a kézbe. Ha egy nap nem rajzoltam tele legalább 5-6 A5-ös papír mind a két oldalát, akkor egyet sem. Negyedikig fixen a rajzversenyek első három helyezettje között voltam, utána pedig felvételt nyertem a környék legnívósabb rajziskolájába, amivel egyetlen gond volt: beütöttek a hormonok, elindult a kamaszkor. Onnantól kezdve mondhatott bárki bármit, mindig az ellentétét csináltam. Ha valaki lázadó volt, akkor én az voltam minden téren. Meg is említették a tanáraim, hogy „Tíciánó rendkívül tehetséges, egyetlen gond vele, hogy nem azt csinálja, amit kéne”. Szóval ha valaki azt mondta, hogy háromszöget rajzoljunk, akkor én biztos, hogy négyzetnek álltam neki, és az Istenért sem lehetett volna azt nálam elérni, hogy háromszög legyen a papíron. Egy kicsit bánom már így felnőtt fejjel, mert normálisan árnyékolni és a fényekkel szórakozni néha úgy érzem, hogy a mai napig nem tudok.

Aztán a digitalizáció: kiskamaszként nálunk is elkezdődött a kockulás. Általánosban, amikor átjártunk egymáshoz az osztálytársakkal, még kőkorszaki net volt, az is csak egy-két embernél. Örültünk annak, ha bejött a Teveclub másfél perc alatt. Így maradtak a Second hand warezolt (jogsértő módon terjesztett) játékok valaki bátyjától, meg a Microsoft Paint a Windows 98 meg XP alatt. Az utóbbit előszeretettel használtuk olyan figurák gyártására, mint amik a South Parkban vannak.

Tízévesen megkaptam apától az első számítógépem, onnantól kezdve napi szinten kezdtem el gyártani különböző jeleneteket ezekkel a figurákkal, és egyre inkább feltűnt, hogy bizonyos trükkökkel micsoda apró részleteket vihetek bele a képekbe. Imádtam. Egy-két év múlva anyától kaptam egy szkennert karácsonyra, amihez járt egy ingyenes fotószerkesztő program, onnantól kezdve nem volt megállás. Rabja lettem. Mellette a suliban informatikaórán kötelező jelleggel használtuk a Comenius Logót. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy kezdetleges pixel art animációkat gyártok benne, valamint azt, hogy ha lehetetlenebbnél lehetetlenebb paramétereket adunk meg a teknősnek, akkor gyönyörűszép, absztrakt formák jönnek ki belőlük. Ezeket a formákat manapság előszeretettel használom a munkáim során, ha a helyzet kívánja.

Aztán felsős lettem, bekötötték itthon is a netet. Amellett, hogy megtanultam, miképp lehet nemi betegséget okozni a PC-nek olyan fájlokkal, mint a „korn_feat_limp_bizkit_feat_marilyn_manson.mp3” a jó kis Limewire-ön keresztül , az elsők között volt, hogy letöltöttem a Photoshop CS2-t. Ott volt az a pont, amikor teljesen elvesztem. Függővé váltam. Nem tudom, milyen érzést ad a heroin, nem is szeretném. De amikor öt év paint és más egyéb fapados szerkesztő után ott volt előttem a non plus ultra, pár pixelnyi ecsetvonással a kijelzőn, szinte teljes bódultság alá kerültem.

Középsuliban a hétvégéink úgy zajlottak, hogy pénteken koncert, szombaton meg diszkó. 31 leszek hamarosan, nem érzem magamat öregnek, de mégis úgy kell erről beszélni, mintha generációs különbségek lennének. Akkoriban még divat volt zenekarokat alapítani, manapság meg ugye mindenki inkább DJ szeretne lenni, még az is, aki nem.

Pár akkori haverom kitalálta, hogy zenekart alapítanak, és abból hozzák össze a tutit. A zenéjük eléggé rossz volt, de a lelkesedésük, ahogyan csinálták, az lehengerlő! Rengeteg ihletet merítettem belőle, persze itt még nagyban én is a zenei pályafutáson gondolkodtam. Pár hónapig szorongattam egy basszusgitárt is, bár tudnám, minek.

Ekkoriban már nagyban készítettem fiktív montázsokat a kedvenc zenészeimről gyakorlásképp. Valamint elkezdtem weboldalakat szerkeszteni, ahol szintén jól jött a tudás, és tudtam fejleszteni. A barátomék első koncertjére csak úgy „brahiból” elkészítettem egy plakátot, és annyira élveztem azt a folyamatot, hogy el sem tudom mondani. A mai napig átfut rajtam ez az érzés, amikor hasonló témájú munkákon dolgozom. Majd eltelt úgy két év, és azt vettem észre, hogy egyre nagyobb igény van arra, amit csinálok. 17 évesen a siófoki Petőfi sétány nagyjának készítettem különböző reklámanyagokat. Eltelt két és fél év, felkerültem az akkori barátnőmmel Budapestre, majd egy szempillantás alatt azon kaptam magam, hogy az ország egyik legnagyobb rendezvényszervező irodájával dolgozom együtt, kitelepülve az általuk szervezett fesztiválon a backstage-ben, ahol olyan arcokkal pacsizom le, mint Steve Aoki vagy a pendulumos srácok. Majd beütött a nagybetűs élet, és letettem a tollat egy pár évre. De ez egy másik, teljesen lényegtelen történet.

Most a negyedik fejezet zajlik éppen. Van itt is történés bőven… De mivel még írás alatt van, ezért nem spoilerezünk előre el semmit! Bízom abban, hogy ez is izgalmakkal teli lesz, szerencsére eddig akadt belőle bőven.

Milyen lehetőségeitek vannak, milyen utakon lehet elindulni itthon?

Az a jó a kreatív szakma ezen részében, hogy a lehetőségek tárháza folyamatosan bővül, szinte napról napra. Amikor én elkezdtem, volt a sima graphic designer meg a web designer. Ma már UX, UI, product, graphic, creative, 3D (és még sorolhatnám) designer pozícióra keresnek embereket, és itt látszik, mennyire egy sokszínű világ is ez. Illusztrátorokról, animátorokról nem is beszélve.

Persze ami itt komoly gondot jelent, hogy az ügyfelek sokszor keverik a szezont a fazonnal. Az, hogy én képes vagyok az egyikre, az nem jelenti, hogy a másikban is remekelek és vice versa. Néha irreleváns elvárásokat látok egy-két álláshirdetésben. Tudjál profin fotózni, mellé rajzolj úgy az iPaden, hogy épp csak dalolni nem kezd el rajta a madár, majd az énekkel együtt animáld meg és töltsed fel HTML5-be a cég weboldalára. Ettől függetlenül nem árt, hogy ha az ember tudást szerez minden téren. De azért ne higgye azt mindenki, hogy minden grafikus egy Da Vinci-féle polihisztor.

Hogy látod, mik a legnagyobb nehézségek egy pályája
elej
én lévő grafikusnak itthon?

Attól függ. Ha valaki most egyéniben szeretne elindulni, akkor természetesen a legnagyobb nehézség az most az új katatörvény. Nincs mit ezen szépíteni, pedig nem akartam nagyon politikát belevonni ebbe az egészbe.

Több dolog is van szerintem. Az első talán az ügyfelek: a grafikus legjobb barátai és legnagyobb ellenségei. Ha nincs ügyfél, az a baj, hogy a számlákat nem sikerül befizetni, ha meg van, akkor pedig az, hogy legtöbb esetben úgy 50-50 arányban lehet sikerélményed.  Ha úgy van, félre kell tenni a művészi mivoltát a szakmának, és még ha a legnagyobb undorral is, de kékké kell varázsolni azt, amiről mindenki tudja, hogy sárgaként nézne ki a legjobban. Persze a problémás ügyfelek egy idő után eltűnnek, és több pozitív élmény is éri az embert. Szerencsére én nagyon jó kapcsolatot ápolok velük. De hát valahogy el kell magam adni, nem?

Az ügyfelekből és az egóból fakadóan ami szerintem még nagy teher lehet, az a túlzott megalázkodás. Ez az, amit nem szabad. Ha az ügyfélnek azt mondod, hogy amit kérsz, az X összegbe kerül, de ő azt mondja, hogy csak Y összegű pénze van, az esetek bő 90 százalékában bele szoktak menni, hogy akkor csak annyi. Sajnos ez a többi kreatív szakmára is illik. Nagyon nehéz beárazni saját magad, szerintem el kell telnie egy bizonyos időnek, mire megismered a szolgáltatást, amit te magad nyújtasz.

Sok pozitív élménynek és sok csalódásnak is kell ahhoz történnie, hogy megtaláld ebben önmagad. De ez az életre önmagában is érvényes. Innen jön a harmadik dolog, ami igazából szerintem annyira nem mérvadó már manapság: a magyar piac nagysága teljesen jelentéktelen. A rezsire a pénz nem egy vidéki műkörmös logójából fog visszajönni. Viszont ha ugyanezt megcsinálod mondjuk New Yorkban, akkor a jövő havi is ott lesz a zsebedben. Persze ez nagyon nehéz, és sokat le kell tenni ahhoz az asztalra, hogy ez összejöjjön. Plusz résen kell lenni, miképp lehet betörni oda. Nem egyszerű.

Mi az, amire eddig a leginkább
büszke vagy?

Ez is egy jó kérdés. Mások azt mondanák, hogy erre meg arra a munkámra. Nekem is vannak említésre méltó munkáim, amikre felettébb büszke vagyok, mint a Volt fesztiválra vagy az ARC kiállításokra készítettek, de mégsem azok, amik a legtöbb löketet adják nekem. Az első nagyon nagyot megy még ma is, sorra jönnek rá a szakmai elismerések, pedig már hároméves. Amikor kimentem a fesztiválra, hogy élőben is megnézzem, nagyjából olyan érzés volt, mint mikor szenteste vártad a Jézuskát. Aztán ott volt előttem, és el is illant a varázs. Olyan ember vagyok, aki el szokott veszni a jelenben, és sokszor az adott dolog súlyát, értékét, jelentősségét abban a pillanatban fel sem tudom fogni, csak úgy vagyok vele, hogy „oké, ez is megvan, holnap megy tovább az élet”. Eltelik egy pár év, és akkor jövök rá, hogy „basszus, mekkora dolog volt az”.

Visszatérve: amire a leginkább büszke vagyok, az az, hogy olyan emberektől kapok visszajelzéseket, szakmai elismeréseket, akiknek a munkássága valamilyen módon hatással volt az enyémre vagy az életemre. Jött már pozitív visszajelzés Alec Monopoly graffitiművésztől, a Cocoon Recordstól, ami világ egyik leghíresebb underground kiadója. Nagyon fontos volt Gary Holt dicsérete (Slayer/Exodus), valamint az én már közel húszéves megszállottságom tárgya, a Slipknot zenekar és a rajongótábora elismerése. Ha pedig hazait kell említenem: a Peter Makto számára tervezett logóm ott kandikál nagyban az oldalán tetoválás formájában. Az, hogy ezektől az előadóktól ilyen visszajelzés jött, valamint az is, hogy a hazai szakma legnagyobbjaival volt szerencsém együtt dolgozni, akik bizalmat adnak nekem, a lehető legnagyobb elismerés számomra, emiatt érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok. Minden nehézséget és örömöt együttvéve, ami végigkísért az úton. Egyszerűen leírhatatlan ez az érzés.

Mit szeretsz a legjobban abban, amit
csiná
lsz?

Sosem tekintettem magamra művészként, de a művész célja maradandót alkotni. Valamilyen szinten ezt átérzem. Én azt szeretem a legjobban abban, amit csinálok, hogy van értelme. Az, hogy ez milyen magasságokba vagy mélységekbe fog engem vinni, úgyis a jövő kérdése. Rengeteg mindent köszönhetek ennek a tudásnak, legyen az jó vagy rossz. Igazából azt szeretem a legjobban, hogy képes vagyok erre.

Hogyan dolgozol, kik vagy mik inspirálnak leginkább?

Zene be, világ ki. Igazából projektfüggő. Van olyan, amin heteket ülök, megnyitom a jegyzettömböt, esetleg elküldöm magamnak Messengerben azt az egy-egy kósza gondolatot, ami éppen eszembe jut. Aztán elkezdem. De néha van, hogy durr bele, paff, csináljuk. Inspirációm nagyon nincs, általában a saját fejem után megyek. Max Flume zenéje az, ami nagyot tud dobni a munkán!

Hogyan írnád le a rád jellemző stílust, szerinted milyenek a munkáid?

Az online lét elterjedésével rengeteg szakmabeli került előtérbe. Mindegyikük azzal lett kiemelkedő, hogy a saját víziójukat szerették volna a vászonra vinni, maximum pár helyről kaptak el néhány ihletet. De a végeredmény teljesen egyedi marad. Lenyűgözve szoktam én is nézni azt, hogy miket alkotnak mások, és persze az is meg szokott az fordulni a fejemben, hogy „ez miért nem nekem jutott eszembe?”. Kismillió stílus létezik, amikről még én sem tudok. Ha nagyon rá kéne húzni valamit, akkor az avantgárd szó lenne a megfelelő szerintem, tycq beütéssel. De erről majd megkérdezem egy műszakértő ismerősömet. A lényeg az, hogy szerintem mindenki önmaga üzenetét közvetítse, a saját szájíze szerint.

Min dolgozol most?

A Covid már kevésbé befolyásolja az életet, úgyhogy nyílnak a szórakozóhelyek, és a zenész barátaim is egyre aktívabbak. Így a nyár alatt általában fesztiválokon, eseményeken szoktam dolgozni, reklámokon, promóciós anyagokon. Most ugyanígy zajlik ez, ősztől pedig jönnek a komolyabb történetek. Szeretek vászonnyomatokat készíteni, bár ebből még csak kettő létezik. Többen is kerestek, hogy szeretnének tőlem egyedi képet kérni, ez az, amire nagyobb hangsúlyt szeretnék majd az ősz folyamán fektetni. Azért tettem át őszre, mert nyárra nem fértek bele, de hát ki tudja, mi lesz még akkor.

Nézzünk kicsit a jövőbe: mik most a célok, miket szeretnél elérni mondjuk öt év múlva?

Szeretem ezeket az időintervallumokat kontextusba helyezni. Megnézem például azt, hogy ki voltam öt évvel ezelőtt, és meg kell állapítanom, hogy köszönőviszonyban sincs azzal az emberrel, aki most vagyok, szerencsére jó értelemben. Követném is ezt az utat. Rengeteg szakmai elismerés ért az utóbbi időben, szeretném, ha ezt tudnám folytatni a munkámmal. Csak előre, előre és előre.

Vethetnék kártyát is, hogy megtudjam a frankót, de akkor sem kapnánk igazi választ a kérdésre. Vannak a fejemben dolgok, de ezek percenként változnak. Viszont ha öt év múlva ismét leülünk esetleg egy kávé mellé, és szóba hozzuk ezt az interjút, akkor eszembe fog jutni a kérdés, és meg fogom tudni azt mondani, hogy mi az, ami összejött abból, amit elképzeltem. Megmondom őszintén, hogy öt évvel ezelőtt eszembe sem jutottak volna azok a dolgok, amiket sikerült elérnem mostanra, valamint arra sem gondoltam volna, hogy egy interjún ilyen kérdésre kell válaszolnom. Bízom abban, hogy ugyanígy fogok tudni visszatekinteni ezekre az évekre, mint azokra. A többi teljesen mellékes.

Kedvenc klip: Szerencsésnek érzem magam, hogy még sikerült a abba a generációba beleszületnem, akik kaptak a popkultúra hatalmas hatásából. Minden klipet ide tudnék sorolni, annyira ikonukisak egytől egyig, nem pedig ilyen tucatra gyártott, seggrázós, kocsivillogtatós szarok, mint amik most mennek. Ha nagyon kéne választanom, akkor kettőt emelnék ki: az egyik az az Another Chance Roger Sancheztől, de ami abszolút viszi nálam a prímet mindenhogy, az a Rabbit in your Headlights az UNKLE-től – minden téren. Szabályos libabőr még mindig.
Egy hazai grafikus, akit szeretsz és követsz: Többjüket követem, de aki mindenképpen kiemelkedő nálam, az Gróf Balázs. A Rizsa képregények anno egy lökettel szolgáltak a rajzfilmek mellé, viszont amikor Tóth Gergőéket láttam viszont animálva világsztárokat leigázva a Blind Myself  Lost in Time klipjében, na annál coolabb dolgot akkor el se tudtam volna képzelni!
Egy álommunka: Zeneiparban maradandó: valami ikonikus lemez ikonikus borítója. Ez az egyik. De ami igazi vágyálom, és évek óta vizionálom, az a szülővárosom legforgalmasabb csomópontjában, a tízemeletes oldalán egy általam készített kép, street art formában. Nem kell nekem Pest, se más, innen jöttem, itt szeretném a lábnyomomat hagyni ilyen formában. Az illetékesek pedig tudják, hol keressenek ezzel kapcsolatban!
Milyen szuperképességet választanál? Nem vagyok szuperhősmozi-rajongó, három Marvel-filmet, ha láttam. De aminek nagyon nagy hasznát tudnám venni, az a gondolatolvasás. Meg ha már itt tartunk, akkor Bruce Wayne vagyonát is nagyon szívesen elfogadnám!

#pénteki kultúrrandi

Nyitókép: Gündüz Attila