Sajátos morállal rendelkezem

Mesélted egy korábbi interjúdban, hogy amikor a Színművészetire jártál, a felsőévesekkel való találkozáskor a köszönésnél a hangod is elcsuklott. Most is szinte észrevétlenül érkeztél a kávézóba. Ilyen visszafogott a habitusod?

Van, aki szereti láttatni magát a színpadon kívül is. És vannak, akik csak a színpadon tudnak megmutatkozni. Nekem könnyebb úgy, hogy egy szerep mögé bújhatok. A nézők nem tudják, hogy mikor beszélek a saját életemről. Egészen bizsergető, szinte perverz élvezet, hogy fogalmuk sincs, mikor van, hogy legbelülről szólok. Szeretem azt gondolni magamról, hogy szociálisan is fejlődöm és egyre kevésbé félek az emberektől, de ezt egészen talán sosem lehet kinőni.

Mi okozza a szorongást: egy nagyobb társaság vagy az idegenekkel való találkozás? Ez mindig jellemző volt rád?

Mindig. Nem tudok különbséget tenni. Talán négyszemközt egy idegennel könnyebb nekem, mint társaságban. Sokszor volt társaságban, hogy eszembe jutott valami, amit ki is mondhattam volna, de nem akartam megküzdeni a szóért, és annyira nem is találtam érdekesnek a gondolataim, úgyhogy csendben maradtam és figyeltem. Érdekes, hogy a színművészetis példát említetted, mert azt hiszem, most tudok a miértjére pontosan válaszolni. Ez arról szólt – amit most is így gondolok –, hogy engem nem lehet önmagamért szeretni. Ha valamit csinálok, ami jó, az szerethető, de bennem azonkívül semmi szerethető nincs.

Zaklatott gyermekkorod volt, rengeteget költöztetek, egy korábbi interjúban meséltél arról, hogy édesapádnak sokszor kellett menekülnie a rendőrség elől. Te hogyan élted meg ezt?

Az első emlékem egy karácsony, talán öt-hat éves lehettem. Szentendrén laktunk a hegyen. Éjszaka volt, álltam kint a hóban és sírtam, a könnyeim az arcomra fagytak. Felnéztem és láttam a Télapót elrepülni szánon, szarvasokkal. Erre emlékszem legélesebben a gyerekkoromból. Az emlékeim nagy részét Anyukám mesélte, vagy nem történhettek meg. 

Szoktál vele beszélgetni erről?

Nemrég leültünk, készítettem vele egy interjút, és az egészet felvettem.

Ez miért volt fontos számodra?

Az utóbbi időben sokszor írok le történeteket, de soha nem úgy, ahogy megtörténtek, hanem ahogyan az agyam utólag, saját javamra kiegészítette. Mindig vesztes voltam. A történeteket ezért úgy írom meg, hogy a végén mindig győztesként jövök ki belőle. Igyekszem mélyebbre ásni, vágyom rá, hogy eszembe jussanak dolgok.

Én azt hittem, hogy a színházban – akár már a szentesi dráma tagozaton – az ember az emlékeiből, az őt ért emocionális hatásokból építkezik. Neked kellett ezekkel dolgoznod?

Igen, bár a szentesi középiskolában rejtőzködtem, nem mertem színpadra állni.

Hogy kerültél mégis egy drámatagozatos iskolába?

Úgy, hogy akartam. És közben rettegtem tőle. Az iskolában úgy tűnhetett, hogy engem ez nem érdekel, vagy egyszerűen lusta vagyok. Sokat jártam a könyvtárba iskola helyett, és elképzeltem, hogy ha színházat csinálnék, hogyan csinálnám, és leírtam egy papírra.

Ez inkább rendezői, mint színészi attitűd.

Igen. Nagyon sok darabot rendeztem papíron, amiket utána sosem csináltam meg.

Miért lettél mégis színész?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akartam az lenni. Tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy délután négyig volt iskola, és anyukám csak hatra tudott értem jönni, ezért beíratott délutáni foglalkozásokra, hogy elteljen az idő. Heti két nap színjátszó kör, a többi nap fociztam. Gyerekként úgy képzeltem, talán ez az, amiben elismerhetnek, szerethetnek. Azt is mindig élveztem, hogy más lehetek.

A színpadon rendkívül fesztelennek tűnsz. Akkor is, ha drámai szerepet játszol, például A pelikánban; vagy vígjátékban, például a szombathelyi Candide-ban. A színpadon mióta tudsz ilyen oldottan működni?

Úgy kezdtem, hogy rettegtem. Akkor is, amikor az egyetemi felvételire készültem.

Nem mertem otthon elmondani a szövegeimet, nehogy valaki meghallja. Egy laktanya mellett laktunk, oda jártam gyakorolni a lőtérre a romok közé, és még ott is suttogtam, annyira féltem.

Akkor nekem nem számított,  hogyan mondom a szöveget. Csak az érdekelt, hogy azt érezzem, amit a szerep. Éppen ezért teljesen érthetetlen és hallhatatlan volt, amit a felvételin csináltam, de azt hiszem, azt éreztem, amit Hamlet érez. Ez talán sok színész célja, de mindenki maga dönti el, hogy meddig megy el ebben. A spektrum végtelen.

Azt az egyetemen tanultam meg, hogy nagyon sok munka és nagyon sok munka között is hatalmas különbség van. Tudom, hogy van valami elvakult hülyeség abban, ahogyan én művelem ezt az egészet. Szeretek veszélyesen játszani, és vonz a régi színészek romantikája, akik mindent erre tettek fel.

A fesztelenséget leginkább Rába Rolandtól lehetett megtanulni, aki látta már színpadon, tudja, mennyire bátor. Merni kell kínosnak lenni, olyannak, amilyenek az életben sosem lennénk. Én a legtöbb dolgot nem merem megcsinálni az életben. A színpad feljogosít arra, hogy ne szégyelljem magam. Most például sokat kell meztelenül lennem a színpadon, és bár a hétköznapokban nagyon szemérmes vagyok, a színpadon ettől egyáltalán nem jövök zavarba.

Azt mondtad magadról korábban, hogy örök lázadó vagy. Ez miben nyilvánul meg?

Én mindig a félelem miatt lázadtam.

Mitől féltél?

A sikertelenségtől. Hogy lebukom, hogy kiderül, hogy alkalmatlan vagyok. Hogy kiderül, hogy az, ami elsőre csodának látszik, csak a felszínen az, könnyen leírható. Ettől tartottam Szentesen is, úgyhogy inkább nem jártam be az órákra. Színészkedni a kollégium orvosánál tanultam meg. Minden héten eljátszottam párszor, hogy beteg vagyok, és nagy eredményeket értem el nála, így sok időt tölthettem a könyvtárban. Nagy volt a tét, meggyőzőnek kellett lennem.

Ma is előfordul, hogy a hétköznapi életben játszol?

Nem igazán. Az utolsó az egyetemen volt, amikor – hogy megússzak egy mozgásórát – eljátszottam, hogy beteg vagyok. Ezt a mai napig nagyon kínosnak gondolom, talán csak pár embernek mondtam el. Bent voltam az órán, de nagyon nem szerettem volna ott lenni. Mondták a többiek, hogy zöld vagyok. Felküldtek a rektoriba, ahol annyira megijedtek, hogy ki akarták hívni rám a mentőket. Mondtam, hogy azt azért ne, aztán egy szendviccsel és egy kólával felkísértek a szobámba, és egy cetlire kiírták a józsefvárosi mentők számát. Még egy osztálytársamat is megmentettem az órán való részvétel alól, mert annyira rosszul néztem ki, hogy valakinek vigyáznia kellett rám. Szégyellem ezt a történetet, és azt gondolom, hogy egy színésznek ennél nagyobb a felelőssége. Az egyetemen még nem tűnt akkorának a tét.

Ez a második évadod a Radnóti Színháznál, előtte a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatának tagja voltál. Az Equustól a Koldusoperán át számos izgalmas előadásban játszottál. Mit adott?

Zsótér Sándor vitt Szombathelyre, és sok szép előadásom hozzá kötődik. Az Equus, A játszma vége, a Koldusopera, legutóbb a Trafóban a Hal és háló. Ezt mindenképpen Szombathelynek és legfőképp neki köszönhetem. Pepével (Nagy Péter István rendező – a szerk.) is ott találkoztam. 

Sok olyan szerepet kaptam, ami talán nem volt a szerepköröm. A játszma vége volt az első komikus szerepem. Sokáig voltak ellenérzéseim a műfajjal. A zenés szerepekkel végképp így vagyok. A Koldusopera halálugrás volt. A Candide fel tudott szabadítani, rájöttem, hogy ez a műfaj sem megvetendő, másrészt talán én is tudok szórakoztató lenni. Bár az is egy meglepő szereposztás volt. Ezt a pozitív szemléletű, a világra naivan rácsodálkozó figurát ráosztani a legszorongóbb, „legselejtesebb” emberre önmagában humorforrás.

A szerep fő gesztusát egy Dajka Margit-interjúból vettem. A Mestersége színész sorozatban a beszélgetés vége felé félbeszakította az interjút, mert sértőnek találta a kérdést. Közölte, hogy akkor ő most elmegy. És egy olyan „operettmosoly” ült az arcán, amiből úgy tűnhetett volna, hogy nincs semmi baj, aztán könnyes lett a szeme, és a tekintetén áttűnt a fájdalom.

A Candide-ban ezt használtam, mert rajtam keresztül ez a figura így volt értelmezhető. Amikor beteg lettem, Gyulai-Zékány István vette át tőlem a szerepet, én róla kezdettől fogva azt gondolom, hogy az én életemben ő Candide. Egyszer elmentünk együtt kirándulni, amiért nem igazán rajongok, rettenetesen unatkozom közben. Egy arborétumban sétáltunk, én dohányoztam, az első húsz perc után kérdeztem Istvánt, hogy sokáig akar-e maradni. Ő pedig mondogatta, hogy: – Úristen, nézd ezt a fát, legalább 150 éves, szerinted átérem a karommal? Odarohant és elkezdte ölelgetni, mindenre olyan tisztán és gyermeki örömmel csodálkozott rá.

Mi az, ami – ahogy mondtad – a szerepköröd?

Szorongó, önsorsrontó, lázadó, vesztes emberek. Az utóbbi évadban több pszichopata szerep is megtalált. Ezt látják bennem, és én is ebben érzem jól magam.

Hogyan találtad meg a Hal és háló operettszínész figuráját? Nagyon más szerepkör.

Zsótér szeret olyan szerepet adni, ami nem megy könnyen. Sok mindenben hasonlítok az operettszínész Kálmánra, sokszor látom úgy a világot, ahogyan ő. Ő is romantikus figura, mintha nem a saját korában élne. A morális felfogása is sajátos, nem is érti, mások miért furcsállják a viselkedését. Nem akar mindenáron megfelelni társadalmi elvárásoknak, talán nem is érti azokat. Azt hiszem, én is sajátos morállal rendelkezem.  

Ez lesz a második évadod a Radnóti Színházban. Milyen kihívásokat tartogat?

Minden eddigi munkámat nagyon szerettem, voltak nagyobb és kisebb feladatok, utóbbiak mindig alázatra tanítják az embert. Egy Kafka-egyfelvonásossal kezdek, aztán Nagy Péter István rendezi az Angyalok Amerikában-t. Abban már játszottam az egyetemen – akkor Ördög Tamás rendezte –, most egy másik, számomra kevésbé kézenfekvő figurát játszom. Aztán Szenteczki Zita rendezi a Hullámtörést, abban orvos leszek.

Mi kell ahhoz, hogy otthonosan érezd magad a Radnótiban?

Idő. Komfortosan érzem magam itt, szeretek a színházban lenni. Szeretettel gondolok a társulatra, és azt érzem, ők is szeretnek.

Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu