Mindig érdekes kérdés, hogy színészként mennyit érdemes önmagadból megmutatnod. A szakdolgozatod a múltadról szól. Mennyiben határozza meg a színészetedet, hogy honnan jöttél?
Ez nem szimplán vidék. Ez egy tanya. Egy pulykafarm. Ami az átlagosnál különlegesebb élettér, egy világtól elzárt közeg, ahol három kilométeres körzetben nincs semmi. A szögesdróton belül mégis annyi minden van. Bármiről írhattam volna, ami kint van, de nem akartam összeollózni valamit, amihez semmi közöm. Így hát arról írtam, ami bent van. Idebent. Visszasétáltam a múltba, emlékeket elemeztem, traumákat próbáltam feldolgozni. Próbálok, persze. Ha a múltam rendbe teszem, akkor elindulhatok előre. A diploma, az öt egyetemi év lezárása hasonló mérföldkő volt, mint mikor 13 és fél évesen kollégiumba kerültem Szombathelyre. Sokan idős korukban írnak hasonló visszaemlékezéseket.
Én nem meghalni készültem, hanem tovább élni, és ehhez kellett a számvetés.
A pandémia miatt visszakerültem a farmra, ahonnan lassan 14 éve eljöttem, és nagy ajándék volt, hogy anya mellett lehettem a betegsége idején. Körbe-körbe sétáltunk a farmon, annak függvényében, hogyan bírta energiával, beszélgettünk, és rájöttünk, hogy hiába tűnt korainak az elszakadás, mégis rengeteg közös élményünk van. Ám ennek csupán a töredékét tudtam megírni, hogy az dramaturgiailag is teljes képet adjon. Hogy rá tudjunk nézni.
Nekem úgy tűnik, számodra igazán otthonos közeg a pulykafarm, még ha nagyon különbözik is attól, ahol ma élsz.
Abszolút! Baromi közel áll hozzám a farm, és talán tudnám is vinni. Kizárólag a bátyámmal, természetesen. Pontosabban úgy, hogy neki segítenék be, ha úgy van. De most nincs úgy. Hasonló lendület van bennem is, mint édesapámban. Most a bátyám próbálja átvenni a farm vezetését. Nekem csak B terv lenne. Én viszont nem szeretem a B tervet, még akkor sem, ha néha jól jön. Úgy érzem, nem tudnék kellő elszántsággal koncentrálni az A tervre, ha közben az járna a fejemben, hogy a farmra bármikor visszamehetek. Oda csak jó bármikor hazamenni.
Miért mentél el kollégiumba?
A szüleink azt akarták, hogy a legjobb iskolába járjunk, ezért döntöttünk Szombathely mellett. Korábban jártak már a Nagy Lajos Gimnáziumba unokatestvéreink, ajánlották, megnéztük, felvették a bátyámat, aztán egy évre rá engem is. Apáék akkor már tudták, mi az az ingázás. Éveken át ingáztak Vasszécseny és a farm között. Tudták, hogy milyen megterhelő, így lett hát a kollégium. Meg apa volt katona, volt bentlakásos. Így mondják? Sokat mesélt ottani közösségi élményeiről, meg sokat jártunk akkor már táborokba nyaranta a bátyómmal, szóval nem volt annyira új az a lét. De azért honvágy akadt. Egy jó adagot ott cseperedtünk fel.
Akkor már színészi pályára készültél?
Dehogy, fogalmam sem volt, mit akarok. A gimnáziumban kezdték el mondogatni, hogy „színésznek kéne menned”. Szalagavatókat vezényeltem, bulikat szerveztem, hol a farmra, a trágyatároló épületébe – sosem volt bent trágya, nyugi –, hol egy kis zsákfaluba. Mindig a közösség hangadói közé tartoztam.
Először nem vettek fel a színművészetire, három évig jártál a Shakespeare Színművészeti Akadémiára. Akkor sem érezted magad elveszve, amikor nem sikerült azonnal az A terv?
Egyáltalán nem. Máté Gábor osztályába felvételiztem, Patkós Marci, akivel Szombathelyen egy kollégiumban laktunk, – szintén ex-Nagy Lajosos – akkor már elsős volt. A felvételi előtt a színművészeti mosdójában mondtam el neki egy verset, hogy mondja meg, jó lesz-e. Biztosan nagyon szarul mondtam, ő mégis biztatott. Persze kikukáztak az első rostán. De eleve elhibázott dolog volt, mert a Shakespeare Akadémia felvételijén egy héttel korábban kiderült, hogy felvesznek. És akkor megnyugodtam, hogy valami már biztosan lesz. Ez nem tett jót. Mégis örülök, hogy nem vettek fel akkor. Nekem kellett az a három év. Közben nem is próbálkoztam, mert tudtam, hogy nem hiába nem vettek fel.
Miben kellett fejlődnöd?
Kreativitásban, színházi gondolkodásban. Már volt miből merítenem, amikor a színmű harmadik, nyolcnapos maratoni rostáján alkotni kellett. Így kerültem Marton László osztályába, akit meghatározó mesteremnek tartok. Negyedévben egyedül mentem a Radnóti Színházhoz gyakorlatra, és közben elkéredzkedtem Marton tanár úr – akkor már tudtuk, hogy – utolsó rendezésére Veszprémbe, a Tartuffe Damis szerepére. Természetesen Kováts Adél elengedett, amit ezúton is köszönök.
Nem merült fel benned, hogy vidékre szerződj?
Szombathelyre visszahúz a szívem, de most jól esik a szabadúszás. Bár visszagondolva, azért jócskán el voltam kenődve, amikor kiderült, hogy a Radnóti Színház nem szerződtet, de örülök, hogy a 10 című előadásból nem engedtek el. Nehéz időszak volt, és sokat kell még tapasztalnom, tanulnom, játszanom.
Miért élvezed a szabadúszást?
A pandémia sok dologra megtanított. Olyan ember vagyok, aki a jég hátán is megél, akkor is, ha nincs színház. Sofőrködtem, asszisztensi munkát vállaltam, egy magyar nagyjátékfilmben egy csodálatos, hétéves kisfiúnak lehettem a mindenese, velem tanult szöveget, én magyaráztam el neki, mi az a kronológia, és milyen, ha az borul, én vigyáztam a testi épségére, és hogy ne barnuljon, íjat készítettem neki, játszottunk és forgattunk. Ő a legfiatalabb barátom, Momó.
De dolgoztam építkezésen is – gletteltem, vakoltam, festettem, térköveztem –, kertet rendeztem Kerekes Vikivel és Horgas Péterrel. Nagyon feltöltött. Ennek a munkának van kézzelfogható eredménye, és közben elképesztően jól fog az agyam, gondolkodom, magammal és magamban vagyok. Nem érzem degradálónak a kétkezi munkát, kerestem vele némi pénzt, és hasznos tevékenységet végeztem.
Egy színésznek az a legrosszabb, ha haszontalannak érzi magát, és befordul.
Iszonyú veszélyes. Most, hogy újraindult az élet, próbálok az Exit Generációval, a Radnótiban felújítjuk és fel is vesszük a 10-et, így elvesztem a streames szüzességem. Nemsokára indul egy próbafolyamat is a tatabányai Jászai Mari Színházban, majd vár a Láthatáron Csoport. S még talán egy egyetemi előadás is kimentődik novemberre. Ja, és hát persze útjára indult a TELIK.
Amikor írtad a szakdolgozatodat, már tudtad, hogy előadás lesz belőle?
Nem. Először Orlai Tibornak adtam oda, aki miután elolvasta, összefutott velem, megölelt, és azt mondta: ebből muszáj előadást csinálni! De ő sajnos nem tudta vállalni. Az irodája jórészt ismert emberekre épít, értük jönnek be a nézők. Én meg ugye hát, na… Aztán nyertünk pénzt a Nemzeti Kulturális Alap pályázatán, de ami még fontosabb, hogy én mindezek előtt még nyertem egy barátot Tóth Péter személyében. Aki aztán alkotótársammá vált. Olyan rendezőre volt szükségem, aki külső szemként rálát, de alapvetően az én elképzeléseim szerint valósítjuk meg az előadást. Nem akartam egy markáns rendezői koncepciót, ami a saját ambícióival elnyomja az eredeti, személyes történetet.
A családod hogyan élte meg, hogy ezzel a kitárulkozással az ő történetüket is „kiadod”?
Nagyon nehéz volt. Az utolsó pillanatban adtam le a szakdolgozatomat, és bár el volt mentve otthon anyáék gépére, kértem, hogy ne olvassák el, díszkötésben akartam nekik odaadni. De mire erre sor kerülhetett volna, anya már elolvasta a gépen. Mindennap beszélünk telefonon, és éreztem rajta, hogy valami nem oké. Egyik veszekedésünk alkalmával kibökte: remélem, nem lesz ebből a szakdolgozatból színdarab. Ekkor realizáltam, hogy titokban elolvasta, és bár azt mondta, hogy nagyon jót írtam, tartott attól, hogy ez színpadra kerül. Apa is elolvasta, és nagyon fájdalmas volt szembesülnie a leírtakkal.
Januárban lett volna a bemutató, ám a pandémia miatt erre nem kerülhetett sor, de a családom februárban eljött megnézni egy próbát. Voltak olyan mondatok, amiket egyszerűen lehetetlennek tűnt kimondani a jelenlétükben. De ki kellett mondani. Nincs mese. Mindannyian durva hullámvasutat éltünk meg. Anya máig úgy érzi, hogy kiteregetem a családi szennyest, én viszont úgy érzem, hogy – a megértéssel, a szeretetemmel, a feldolgozásra való ösztönzéssel – előtte tisztára mosom.
Kinek a bőrébe bújnál egy napra? Édesanyáméba. Jó nehéz nap lenne, az fix, de mivel kívülről úgy érzem, megrekedtem abban, hogy segítsek neki megemészteni dolgokat, örülni az életnek, talán ha belsőleg lehetne rá módom, megérné azt az egy nap szenvedést, hogy aztán másnap kintről elmondhassam neki, hogy mi lehet a megoldás. Ha van. De hát kell, hogy legyen.
Hova utaznál legszívesebben? Megígértem egy szerettemnek, hogy egyszer elviszem delfineket látni a természetes élőhelyükre. És akkor boldog lenne. És akkor én is. Úgyhogy oda.
Milyen zenét hallgatsz, ha jókedvre vágysz? Hát szégyen, nem szégyen, ByAlex: Széllel szemben. Nemcsak mert amikor a Tanár című sorozatban forgattam, ez volt a főcímdal, hanem mert a magam életére lefordítva van számomra üzenete. És óhatatlanul elmosolyint.
Ki a kedvenc filmes karaktered? Oskar. A Rém hangosan és irtó közel című film főszereplője. Egy gyermek. Talál egy kulcsot, és megkeresi a zárat. Úgy, hogy fogalma sincs, van-e egyáltalán zár. De hát ha kulcs van, akkor zárnak is lennie kell. Hogy ki lehessen nyitni.
Hogyan tudsz kikapcsolódni? Van pár kerékpárom. Veterán Tihany a bringástalálkozókra, Csepel Frisco csak úgy, hogy felvidítsam az embereket, ha ránéznek, Monti otthonra, ha a bátyámmal megyek erdőt járni, szarvasokat lesni, Gravel, ha napi 155 km-t kell teljesíteni egy szervezett túrán és eBike is, ha tudom, hogy sok lesz a domb aznap, és hogy óvjam a térdemet. Távtól, kedvtől, tekerőtárstól, úti céltól függően annak a nyergére pattanok, ami a legideálisabb. Bárhová megyek, kikapcsolja az agyam. Számomra most ez a tökéletes rekreáció.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
