A saját pszichés betegségét is feldolgozta már egy filmben Mazzag Izabella. A Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező szakos hallgatója nemrégiben a Veletek című mobilfilmjével megnyerte a MagentaFilm Mobilvideó Fesztivált, valamint a Cannes-i Mobilfilm Versenyen 7. helyezést ért el, és különdíjat is kapott. A 23 éves rendező egyebek mellett elmondta: sosem szeretett táncolni, pedig a Táncművészeti Egyetemen végzett. Arról is beszélt, hogy miért szereti az asszociatív képeket, és hogyan találkozott a halállal.

Mitől Mazzag Izabellá-s egy rendezés?

Az asszociatív képek és a koreográfiai ismeretem használata teszi azzá. Az utóbbit nem táncként, hanem jelenetként értem, amelyben a film minden része és rétege hatással van egymásra.

Fotó: Hock Zoltán

Honnan ered a filmezés iránti szeretet?

Egész életemben képek között nőttem fel, mert édesapám festőművész és nagy filmrajongó. A film iránti szeretet általa alakult ki bennem. Nyolcéves koromtól már Federico Fellini-filmeket nézetett velem. Ezt akkor még nem tudtam értékelni, de ma már igen. Édesanyám pedig rendkívül kreatív, sok fantáziadús dolgot csináltunk már kiskorban is. Ami a rendezést illeti, mindig szerettem koreografálni. Szerintem hasonló, mint a rendezés. 

Mi vonz az asszociatív ábrázolásmódban?

A közös, kongnitív tudásra alapozva lehet kommuninálni a nézővel. Ez olyan nekem, mint egyfajta „titkos” nyelv. Amikor asszociatív módon szeretnék átadni egy érzést, benne van, hogy amíg eljut a nézőhöz, addig más érzések is kavaroghatnak benne, de a végén ugyanarra fogunk gondolni. Ez persze akkor van, ha jól sikerül a kép használata. Ez teszi számomra izgalmassá ezt a fajta filmnyelvi eszközt.

A Táncművészeti Egyetemen táncos- és próbavezetőként szerezted az alapdiplomádat. Mikor döbbentél rá arra, hogy nem ez a te utad?

Azt hiszem, sosem szerettem táncolni. Ami a mozgást illeti, elég lusta vagyok, viszont kiskoromban édesapám azt mondta, hogy hetente kétszer sportolnom kell, ezért beíratott aerobikra. Majd édesanyám balettra járatott, és egyszer csak a táncművészetin kötöttem ki. A képzés felétől elkezdtem megutálni az egészet, de arra gondoltam, hogy ha már ennyit dolgoztam érte, akkor végigcsinálom.

Fotó: Szemerey Bence

Mit kaptál a táncképzéstől?

Megtanultam kitartóan és alázatosan dolgozni, illetve az előző tánciskolámban, a Budapest Kortárstánc Főiskolán szabadjára engedhettük a kreativitásunkat. Szabadon gondolkodhattunk, új kapuk nyíltak meg bennünk. Az ott töltött idő tett oldottá.

Hogy jött képbe a Színház- és Filmművészeti Egyetem?

A táncművészeti utolsó évében az interneten olvastam, hogy a színművészeti mesterképzést indít dokumentumfilm-rendezés szakon. Azt éreztem, hogy ez az én utam, ígyhát jelentkeztem. Életem végéig hálás leszek a két osztályvezető tanáromnak, Almási Tamásnak és Kékesi Attilának. Óriási lehetőséget kaptam tőlük azzal, hogy felvettek és tanítanak. Az SzFE olyen nekem, mint egy buborék, amely tele van csodával. Fantasztikusnak tartom, hogy mindenki számíthat a másikra. Kölcsönös bizalmon alapul az egész. 

A Falkám című dokumentumfilmed a mentális betegségedről, a borderline-ról szól. Miért tartottad fontosnak, hogy bemutasd ezt?

Másfél éve derült ki, hogy borderline-os és bipoláris vagyok. A színművészetin minden félévben van egy terepmunka. Ez azt jelenti, hogy elutazunk egy vidéki városba vagy faluba, ahol egy hetünk van arra, hogy témát találjunk, majd leforgassuk azt. A fővárosba visszatérve pedig újabb egy hetet kapunk a vágásra. Az indulás előtti napot a neurológiai osztályon töltöttem, azért utaltak be, mert hallucináltam. Onnan átküldtek a pszichiátriára, ott derült ki a betegségem. Rögtön elkezdték a kezelésemet, két hétig bent tartottak, ezért a terepmunkát is ki kellett hagynom. Amíg a többiek Kazincbarcikán voltak, addig én a kórházban az Ipadem segítségével elkezdtem arról forgatni, hogy épp mi történik velem. A vetítésnél az ott készült munkámat mutattam be. Az osztályvezető tanáraim, valamint az osztálytársaim is támogattak abban, hogy bővítsem ki egy vizsgafilmre, ígyhát hívtam alanyokat és elkezdtem feldolgozni a velem történteket az egyetemen.

Mit jelent ez a tünetegyüttes?

A borderline-osok többségénél más és másfajta tünetek vannak, én hallucináltam, főként a halálról. Először azt hittem, hogy csak a fáradtság miatt, de idővel egyre durvább dolgok jelentek meg előttem, földön fekvő halott állatokat és embereket láttam. A pszichiátrián megkérdezték tőlem, hogy hallok-e hangokat. Azt feleltem, hogy nem. Csak a gyógyszeres kezelést követően döbbentem rá, hogy kisgyerekorom óta hallok hangokat a fejemben, csak hozzászoktam, nem tudtam, hogy ez is a betegséggel jár.

Fotó: Kiszler Dániel

Hogyan zajlott a forgatás?

Nagyon jó volt. Három másik borderline-ost, két nőt és egy férfit kértem fel. Csodálatos emberek. Interjúkat készítettem velük, a kérdéseket célzottan, a saját érzéseimből következtetve tettem fel nekik. Emellett a különböző állapotaikról fotókat is kértem tőlük. Válaszaikat és képeiket vegyítettem a sajátjaimmal, ebből állt össze a film.

Mi alapján választottad ki a helyszínt?

Az egyetemen forgattuk le a filmet, de mielőtt bármilyen munkába belevágunk, előtte több oktatóval is beszélünk. Az egyik tanárom, Ferenczi Gábor azt mondta, hogy a történet érzelmileg színes, mégis kesze-kusza, ezért az interjúkat érdemes lenne egy sima háttér előtt felvenni. Megfogadtam a javaslatát. Az interjúalanyok egy fehér fal előtt elhelyezett fotelben ültek a felvételkor. A film többi részében a rólam készült videók vannak.

Több interjúban is azt mondtad, hogy minden film egy terápia. Ez a film miben segített?

Sokként ért, amikor 21 évesen megtudtam, hogy valami nincs rendben velem. A film segített abban, hogy elfogadjam és megértsem, hogy ez nem egy rossz dolog, mert lehet kezelni, együtt lehet élni vele. Miközben végigmentem a hozzám hasonló emberek történetén, addig a sajátomat is feldolgoztam.

A Veletek című mobilfilmmel nemrégiben számos díjat nyertél. Ezt az alkotást mi inspirálta?

A pályázati kiírásban a karantén is szerepelt mint téma. Végiggondoltam, hogy érint ez engem, valamint a barátaim mit meséltek erről az időszakról. Benne van, hogy kinek mit jelent a bezártság, és a felmerülő rossz érzéseken hogyan lehet úrrá lenni.

Hol forgattad, és kik szerepelnek benne?

A lakásomban. A barátaim, az öcsém és az ő barátai szerepelnek benne.

Meglepett a siker?

Vágytam rá, de amikor véget ért a karantén, attól tartottam, hogy már senki sem fogja értékelni ezt a témát. Izgatottan vártam, és nagyon meglepődtem.

Mit tervezel most?

Egy kisjátékfilmen dolgozom, amely saját történeten alapul. 

Mi a hobbid?
Szeretek lovagolni, mert teljesen kikapcsol és gyógyítja a lelkemet.
Kedvenc videoklip?
A magyarok közül Zagar feat. Kama Sleepwalking című klipje, a külföldiek közül pedig Travis Scott és Kanye West Piss on your Grave dala.
Színházban is rendeznél?
Igen, bár nincs benne tapasztalatom. Más, mint a filmezés.
Mivel foglalkoznál, ha nem rendezhetnél filmeket?
Állatorvos lennék vagy egy lovardában dolgoznék.

A nyitóképet Fejér Bernadett készítette.