Nagy-Bakonyi Boglárka: Ha számítanak rám, hülye lennék elmenni máshová

A színjátszáshoz a Hangyabandán keresztül kerültél közel. Mi volt ez a csapat?

Egy színjátszó kör, akikhez az általános iskola első éveiben csatlakoztam. Az egyik alsós tanító néni vezette, és megkérdezett engem, hogy lenne-e kedvem odajárni. Addig eszembe sem jutott, hogy színjátszással foglalkozzak.

Ezek szerint nem te játszottad a királylányt az óvodai meseelőadásban?

Dehogynem! Bár inkább Máriát a betlehemes játékban. De fogalmam sem volt arról, hogy ez egy szakma, és lehet egy választott életút. Bennem mindig volt egy – bízom benne – jó értelemben vett kifelé fordulás vagy megmutatkozni vágyás. Nagyon szerettem kisebb performanszokat szervezni, táncokat tanultunk be közösen, ezek klasszikus szárnybontogatások voltak. Gyerekként gyakran történeteket találtam ki, kicsit konfabuláltam. Időnként a fejemben elképzelt sztorik egészen valóságosnak tűntek, és eszerint viselkedtem. Ezek sosem voltak súlyos hazugságok, inkább apró, szórakoztató játékok.

Az általános iskolai színjátszó körtől kezdve a színház végigkísérte a gimis éveidet is.

Igen, mert éreztem, hogy én ebben vagyok jó, és nem is volt más opció, hogy mondjuk kiemelkedő lettem volna matekból vagy fizikából. Minden a színpad felé terelt. Engem soha nem nyomasztott a kérdés, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mert magától értetődően alakult. Az meg tök jó volt, hogy a Madách-gimibe jártam, aminek hihetetlenül szabad szellemisége számomra is tágas teret adott. Soha nem erőszakoltak rám semmit, és bizonyára a csodálatos tanároknak köszönhetően került ki onnan ennyi kreatív, szabad gondolkodású ember. Az ott töltött öt évben – nyelvi előkészítős osztályba jártam – az iskola Thália Stúdiójában játszottam, és akkor már egyértelmű volt, hogy ez az utam.

A szüleid kezdettől fogva azt gondolták, hogy ez szuper, és ott ültek az előadásaidon és drukkoltak?

Maximálisan támogattak, és ez a legnagyobb dolog, ha valakinek olyan hátországa van, mint nekem. Bár szerintem ők nagyon féltettek, hamar belátták, hogy nem érdemes zárt ajtókat döngetni, mert úgysem fogom beadni a felvételi jelentkezésemet más egyetemre.

Elsőre felvettek a Színművészetire Novák Eszter osztályába.

Mákom volt, vagy együtt álltak a csillagok. Én ezt soha nem misztifikáltam túl. Nekem Eszterhez kellett kerülnöm, abba a közösségbe, akiket ő akkor összerakott. Köztudottan jó szeme van ehhez. Számomra meghatározóak voltak ezek az évek, és hogy zenés osztályba jártam, azt máig kamatoztatom a szakmai életemben.

Mitől volt olyan jó ez a közösség?

Mert a legtöbben nagyon emberiek voltak, nem mórikálták magukat. Ez egy 17 fős osztály volt, amelyben nem jut mindenkire annyi fény, amit én néha ki is használtam, amikor bujkálni vagy lustálkodni akartam. Eszternél ráadásul melózni kellett, és ezért a mai napig hálás vagyok, mert látom, hogy akik nem ilyen „edzetten” érkeznek a színházhoz, azok nehezen tudják felvenni a tempót. Nekünk ez komoly örökség.

Zsótér Sándor négy évig tanított, ő is meghatározó volt számodra, és azóta is többször dolgoztatok együtt Szombathelyen, majd nemrég a Trafóban.

Sanyitól nagyon féltem. A második évben jött hozzánk művészi beszédet tanítani, és Csehov Meggyeskertjét állította színpadra. Annyira ideges voltam, hogy még arra is emlékszem, hogy milyen ruha volt rajtam az első órán, beégett az a pillanat. Aztán valahogy olyan szerencsésen felépült az egész Meggyeskert, hogy született belőle egy előadás, amit évekig játszottunk az egyetemen. Egészen rabul ejtett, ahogyan Sanyi dolgozik.

Nekem nagyon tetszett, hogy neki a szöveg értelme, többrétegű jelentéstartalmai jelentik a munkájában a vezérfonalat. Egészen más hangsúlyt ad egy előadásnak, ha az utolsó szóig érted, amit mondasz, és egy árva mondat sincs eldobva. Akkor – bár élveztük a közös munkát, és azt hiszem, Sanyi is kedvelt engem – nem alakult ki köztünk szorosabb kapcsolat. Öt évvel ezelőtt bekerültem egy szombathelyi rendezésébe, az Equusba, és szerintem ott találtunk végérvényesen egymásra.

A gyakorlati évedet a szombathelyi Weöres Sándor Színháznál töltötted, és öt éve vagy a társulat tagja. A legtöbben elkezdenek Budapesten keresgélni. Miért éppen Szombathelyet választottad?

Keresgéltem Pesten is, mert az ember nyilván ott kezd körbenézni, ahol él, de nem volt számomra prioritás, hogy a fővárosban maradjak. Amikor negyedévesek voltunk – ez a 2017/18-as évad –, akkor már lehetett látni, hogy ez a szakma borzalmasan tele van. Közben újabb színészosztályok indultak, a tanodák is színészeket képeztek, szóval nem volt egyszerű a helyzet. Amikor hívtak Szombathelyre, nem is volt kérdés, hogy éljek-e  a lehetőséggel. Aztán egyrészt elkezdtem magam nagyon jól érezni ott, másrészt pedig azt tapasztaltam, hogy elkezdtek rám építeni.

Azonnal mély vízbe kerültem: a Sztárcsinálók főszerepét játszottam, aztán jött Mohácsi János Revizorja, ami úgy lett egyre nagyobb szerep, ahogyan általában Mohánál egy figura a próbák során alakul. Tudtam, hogy ha számítanak rám, akkor hülye lennék elmenni máshová. Közben pedig láttam, hogy pályakezdő színészként vidéken sokkal színesebb repertoárt játszhatok, és sokkal jobban terhelnek. Ez mind tanulópénz, és a javamra válik. Azóta megszerettem a várost is. Nem egy nyüzsgő hely, de ez néha kifejezetten jólesik.

Szombathelyen sokféle rendezővel találkozol. A szövegen keresztül közelítő Zsótér Sándort említettük, de többször dolgoztál Horváth Csabával – legutóbb a Kivilágos kivirradtig-ban és a Hegedűs a háztetőn-ben –, aki a mozgás felől érkezik, és azt éreztem, hogy ez számodra éppúgy otthonos.

Ez nyilván nagyon más iskola, mint amit én korábban megtapasztaltam, de Csabánál éppen az az érdekes, hogy neki a szövegről milyen mozdulat jut az eszébe. Gyakran érzem az előadásainál, hogy nem kell sejtszinten odafigyelni a szövegre, mert ha megpróbálod beemelni a lelkedbe, akkor mindent megértesz, a mozgás viszi előre a történetet, és ha mondjuk egy szóról le is maradsz, vagy egy gondolatot nem értesz teljesen, akkor is a tiéd lesz, hat rád.

Szombathelyen rengeteget dolgoztok, számos bemutatótok van. Mindenben meg lehet találni a fejlődés lehetőségét?

Néha nehezebb. Álszentség volna, ha ezt nem vallanám be. De úgy próbálok élni, létezni, hogy mindenben találjak valami szerethetőt. Szerepek tekintetében nem vagyok tervezgető alkat, mert nem szeretek csalódni. Úgyhogy inkább mindig arra koncentrálok, amiről tudom, hogy jönni fog. Ezzel együtt nagyon szeretnék még eljátszani egy nagy zenés főszerepet, mint például a My Fair Lady Elizája. De a szerepálmokat nem szabad elmondani, mert mi van, ha elkiabálom?! Ebben az évadban is lesznek izgalmas feladataim: a Vesztegzár a Grand Hotelben remek, énekes szerepe, és életemben először dolgozom Alföldi Róberttel, amit nagyon várok.

Nemrég mutattátok be a Trafóban a már említett Hal és háló című előadást Zsótér Sándor rendezésében. Ebben a darabban több karaktert játszol. Mi jelentette számodra a kihívást?

Én egy picit később kapcsolódtam be a próbafolyamatba, mert külföldön voltam. Aztán a főpróbahét előtt egy hetet Szombathelyen töltöttem, mert elkezdtünk dolgozni A fösvényen. Szóval nagyon keveset próbáltam. Sanyival dolgozni számomra mindig ajándék. Igazán az jelentette a nehézséget ebben a próbafolyamatban, hogy úristen, akkor most éppen ki vagyok, ki jön?! Hogy most Otti jön, aztán már Pepi vagyok, nem, most háromszor Otti szólal meg egymás után… Eleinte ez inkább logikai kihívást jelentett.

És képzeld, történt egy nagyon érdekes dolog. Általában szeretek úgy dolgozni, hogy a próbák előtt és után nem foglalkozom a darabbal. Nyilván tanulom a szöveget, de nem a történetben élek. Ám most, amikor visszajöttem a főpróbahétre, és azt éreztem, hogy a fiúkhoz képest le vagyok maradva, akkor elkezdtem intenzíven foglalkozni az előadással: folyamatosan ezen agyaltam, listákat írtam, hogy melyik jelenet után mi jön. Ilyet még soha életemben nem csináltam. Borzalmasan élveztem a próbákat, de amikor hazaértem, hihetetlen deprimáltság és rosszkedv kerített a hatalmába. Úgy éreztem, hogy engem nem szeret senki, hogy én csúnya vagyok. Peti (Hajdu Péter István színművész, Boglárka férje – a szerk.) ráadásul Szombathelyen próbált, és amikor hazajött, egyszer csak rájöttem, hogy túlságosan rá vagyok vakulva erre a Pepire, azért vannak ilyen hülye gondolataim, hogy engem nem lehet szeretni. Velem még soha korábban nem fordult elő, hogy ennyire belefeledkezzek egy anyagba. Nagyon felszabadító volt rájönni, hogy nincsen semmi bajom, csak dolgozom.