Pénteki kultúrrandi Nagy Emma jazzénekesnővel

Több helyen is olvastam, hogy a szüleid zenészek, de senki nem írta meg, hogy kik ők.

A szüleim Baján élnek, apukám Nagy Imre gitáros, könnyűzenei formációkban játszott régen. A mamám pedig angoltanár.

Egyértelmű volt, hogy zenész leszel?

Számomra egyértelmű volt, a szüleimnek fontos a zene, a művészetek. A testvérem szobrász lett, én pedig zenész: a szegedi konzervatóriumban végeztem hegedű szakon.

A hegedülés után hogy jött az éneklés, a jazz?

A konzi után megváltozott a gondolkodásmódom a zenéről. Sokat voltam egyedül, ültem csendben abban a teremben, ahol egyébként gyakoroltam, aztán elkezdtem zenét írni. Attól függetlenül, hogy sem zeneszerzőnek, sem énekesnek, de már hegedűsnek sem éreztem magam,

rájöttem, hogy ezt akarom: egy szobában ülni és gondolkodni, meg pötyögni a zongorán.

A budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazzének szakára azért jelentkeztem, mert Budapestre szerettem volna költözni. Az éneklés nekem gyerekkoromtól természetes volt. Hangképzést előtte nem tanultam, de a zenei hallásomban mindig biztos voltam.

Szoktál még hegedülni?

Nem, pedig több mint a fél életemet azzal töltöttem. Viszont sok hegedűs zenét, hegedűversenyt hallgatok és fejben szoktam hegedülni. Nem szeretek csak úgy csinálgatni dolgokat, hogyha nem hegedülök, akkor nem hegedülök.

Hogyan alakult meg a Nagy Emma Quintet?

A Bartók Konziban az elsős jazzénekesek választhatnak egy már működő formációt, akikkel felléphetnek egy koncerten. Az én zenekaromban Cseh Péter (gitár), Klausz Ádám (dob), Papp Tamás (zongora), és Kéri Sámuel (basszusgitár) játszott. Ez a koncert nekem nagy élmény volt, főleg, hogy ők sokkal profibbak voltak, mint én.

A koncert után felhívott Maloschik Robi bácsi (a JazzMa főszerkesztője, a magyar jazz-szakma meghatározó egyénisége – a szerk.) és ő is nagyon biztatott bennünket, megerősített, hogy folytatnunk kell az együtt zenélést.

Hol játszottatok eddig?

Jelentkeztünk a Belvárosi Jazzversenyre, ahol már Dénes Ábel (bőgő) is fellépett velünk. Erre a versenyre a zsűri miatt neveztem be, szerettem volna, hogy Fekete-Kovács Kornél, Cseke Gábor és Ávéd János meghallgasson minket. Elhozhattuk a fődíjat, s utána sok hasznos tanácsot kaptunk a zsűritagoktól.

Aztán egy év múlva a Müpa Jazz Showcase-en játszottunk. Ott elnyertük a szakmai zsűri díját, és ekkoriban vettük fel az első lemezünket, a Set to Face-t is, amit a Belvárosi Jazzverseny szervezőjének, Wohlmuth Istvánnak köszönhetünk. Ezután pályáztuk meg a Hangfoglalót, így készíthettük el a második lemezünket, a Low Frequency Oscillatort. Idén már a harmadik lemezünkön dolgozunk.

A koncertjeink véletlenszerűen alakultak, játszottunk például a Pozsonyi Jazznapokon és a Paloznaki Jazzpikniken is. Tavaly bekerültünk egy rangos spanyol jazzversenyre, ami sajnos a pandémia miatt elmaradt, de idén nyáron talán megrendezik.

Emlékszel az első koncertre, milyen érzés volt színpadon állni?

Persze, hogy emlékszem, szerettem azt a koncertet, a kedvenc jazz standardjeimet is játszottuk! Akkoriban a repertoárunk fele még nem a saját szerzeményeinkből állt, nagyon élveztem azt az időszakot is.

Mikortól játszotok saját számokat?

Fokozatosan kezdtünk el számokat írni. Ebben az időszakban játszottunk a Tintában, a Telepen, a Fúgában, szép emlék. Könnyebben tudom más szerzeményeit énekelni, mint a sajátjaimat. Én kicsit tömör és nyers dolgokat írok, ezeket nem olyan egyszerű beleilleszteni a repertoárunkba. Ha egymás után csak az én számaimat játszanánk, az nagyon megterhelő lenne. Énekelni is nehéz, függetlenül attól, hogy tényleg nem gondolom őket rossznak.

Hogyan születnek a számok?

Számaink nagy része az én kezem alatt – legalábbis arányaiban már ez a helyzet – születik, de a lemezen a zenekarból mindenkinek van szerzeménye, és mindenkié nagyon meghatározó. Furcsa, hogy hasonló zenét írunk. Vagy az is lehet, hogy csak hasonlóan szólal meg a kezünk alatt, de nagyjából egységes a hangzás. A dalszövegeket általában a testvérem, Mohó-Nagy Gergő írja.

Melyik volt az első dalotok?

Az első számunkat Cseh Péter írta, ez a Revival.

Sok az improvizáció a számaitokban?

A számok hatvan százaléka megírt, a maradék pedig improvizáció, de az improvizáció alatt is megvannak a harmóniák, vannak keretek, épp úgy, mint a jazz sztenderdeknél.

Könnyen megszeretted Budapestet?

Már gyerekkoromban is szerettem volna Budapesten élni. Amikor felutaztunk Pestre és megcsapott a város szaga, azt is nagyon szerettem. Kicsit forgott tőle a gyomrom, ezt izgalmasnak találtam. Biztos voltam benne, hogy itthon ezen a helyen találom meg, amit keresek.

Azóta is szeretem a metrókat és a Zeneakadémia illatát.

Mivel foglalkozol, amikor nem zenélsz?

Olvasok, filmeket nézek, megpróbálok tájékozódni mindarról, ami körbevesz, és minél több haszontalan dolgot próbálok csinálni, miközben jól érzem magam.

Hogyan tudnád jellemezni a zenéteket?

Érződik rajta a kortárs-, a pop- és a rockzenei hatás is, modern jazznek mondanám.

Mi foglalkoztat éppen?

Nagyon sokféleképpen lehet zenét hallgatni és tanulni. A fejemben az egész egy gömb, ami forog, én pedig a peremén fekszem. És ugyanaz a hang sokszor nagyon másképp hangzik. Számít, hogy hogyan
hallgatok, figyelek. Ezek a hogyanok foglalkoztatnak. Illetve próbálom megfigyelni, hogy mik azok a dolgok, amik ösztönösen jönnek belőlem, s mik azok, amiket tudatosan szeretnék csinálni.

Boldog vagy?

Ebben a pillanatban igen. Az egyik Woody Allen-filmben volt egy jelenet, amikor a főhős elmegy orvoshoz,
mert azt hiszi, hogy beteg, majd kiderül, hogy nincs semmi baja. Öt percig örül, ugrál, aztán elgondolkodik azon, hogy ha most nincs baja, akkor majd lesz. Valahogy én is így vagyok ezzel...

Mi az álmod?

Szeretném, ha mindig azzal foglalkozhatnék, amivel szeretnék, és ezért az lennék, aki lenni akarok. Ez az álmom.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi