Porkoláb Norbert, művésznevén Norbert Crowfield 2013 óta készít fotómontázsokat. Autodidakta módon kezdett el videómunkákkal foglalkozni, amelyeknek ő a mindenese. De azt mondja magáról: nem polihisztor, csak ügyesen másol, és mindig van néhány jó ötlete.

A zene felől érkeztél a vizuális műfajokhoz.

16 évesen teljes szerelem volt, amikor kipróbáltam egy dobszerkót. Aztán basszusgitározni kezdtem egy metálzenekarban. Egy idő után azonban úgy éreztem, hogy nincs elég ambícióm professzionális szinten zenélni. Közben pedig elkezdtem fényképezni, de nem annyira a fotózás, hanem sokkal inkább a Photoshop volt az, ami elindította a lavinát. Úgy éreztem, van egy saját világom, amiben szabadon játszhatok. Photoshopban ugyanis bármit meg tudtam valósítani. Sokáig például azzal játszottam, hogy viccesen manipuláltam a barátaim fotóit, és vártam, hogy milyen reakciót váltok ki velük.

Kép: Porkoláb Norbert

A fotómontázsaidon kicsavart, valóságon túli szituációk jelennek meg. Mi vonz a szürreálisban?

Számomra ez a nyelv az, amivel a legautentikusabb módon tudok reagálni az engem ért dolgokra, az átélt érzelmeimre és a világban zajló történésekre. Sokszor a szürreális nyelv az, amivel társadalomkritikus hangot tudok megütni. Szeretem kirángatni az embereket a komfortzónájukból, az egysíkúságból. Jó meghökkenteni őket.

Autodidakta módon sajátítottad el a filmkészítést. Hogyan lehet ezeket a képességeket önállóan magadra szedni?

Ha érdekel valami, akkor utánamegyek. Ilyen vagyok. 16 éves koromig, amíg nem volt internetünk, nehéz volt informálódni, de később az oktatóvideókból sok mindent elsajátítottam. Ha valamit szerettem volna megcsinálni, akkor olyan embereket kerestem, akikről tudtam, hogy segíthetnek. Nem volt bennem gátlás, csak tenni akarás, így gyakran ismeretlenül is felhívtam bizonyos személyeket, hogy mutassanak meg dolgokat. Ennek köszönhetően az első időszakban ugrásszerűen fejlődtem.

28 évesen készítetted el az Anna & the Barbies Álmatlan című koncertfilmjét. A munka legjavát a rendezéstől az operatőri feladatokon át a sound designig te végezted. 

Tudok olyan dolgokat kreálni, amelyekről első blikkre úgy tűnik, mintha több ember csinálta volna őket. Nem filmesként tekintek magamra, hanem intermedia artistként. Holisztikusan gondolkodom a videózásról. Ugyanakkor nem szeretném túlmisztifikálni: nem vagyok polihisztor vagy zseni, csak ügyesen tudok hangulatokat másolni, és néhány saját ötlettel feldobni őket. Meg a személyiségem kicsit eltér az átlagtól. A mai napig problémát jelent, hogy nem igazán tudnak valamilyen kategóriába sorolni. 

Az Álmatlan készítésekor már két hasonló műfajú film volt mögötted: a korábbi zenekarod búcsúkoncertjén készült felvételt te vágtad meg, és 2016-ban a Leander Kills számára is készítettél egy rövidebb koncertvideót. 

A búcsúkoncertes videó csak játék volt: mondtam a fiúknak, hogy meg tudom csinálni, adják oda a nyersanyagot. A Leander Kills esetében viszont már terveztük az intrót a koncertjük elé. Megkértem a frontember Köteles Leandert, hogy mondjon fel pár sort az egyik számból, és közben felvettem róla egy portrét. Ez a rövid videó lement a koncerten, majd a koncertfilm elé is bekerült, amiből aztán DVD készült. Talán ez az ötlet inspirálta az Anna & the Barbies-koncertfilm monológjait.

Az Anna & the Barbies koncertjét 16 operatőr rögzítette. Hogyan tudtad a sokféle alkotói stílust vágáskor egységbe rendezni?

Az összes operatőrt instruáltam a koncert előtt, hogy milyen kameraszögekre figyeljen, milyen pillanatokat próbáljon elkapni. Egykori zenészként pontosan tudom, hogy egy gitáros, dobos vagy énekes milyen pozícióban szereti magát viszontlátni, ezért erre is oda kellett figyelniük a felvétel során. 

Úgy tekintettem a koncertre, mint egy absztrakt festményre. Mind a 16 ember mást látott meg benne. Óriási nyersanyag jött létre számtalan szubjektív momentummal, hangulattal, amelyekből az általam fontosnak érzetteket válogattam össze. Így tudtam ezt a sokféleséget a saját szám ízére formálni.

A film számos rangos elismerést elnyert: három díjat hozott el a Kalkuttai Nemzetközi Filmfesztiválon, az V. Savaria Nemzetközi Filmszemlén a legjobb dokumentumfilm díját kapta, és még hosszan lehetne sorolni. Mit élsz meg sikerként?

Abban az időben nagyon sokan biztattak azzal, hogy most majd megkapom azt az elismerést, amit megérdemlek, és hogy kinyílnak az ajtók, amik korábban zárva maradtak. Ám mégsem következett semmiféle áttörés: bár volt idő, amikor havonta nyertem a díjakat, ennivalóra nem volt pénzem.

Persze fontosak voltak a külső visszajelzések. Egy alkotóember egóját, önbecsülését erősítik a környezet pozitív reakciói, viszont a lelke egészen mást él meg sikerként. Ha egy víziót sikerül megvalósítanod vagy ha túlszárnyalod magad, az a lélek sikere. 

De a mai világban már az is siker, ha valaki azt csinálja, amit szeret. Az pedig a totális ellentéte, amikor az ember érez ugyan magában valamit, de bátorság híján nem meri megvalósítani.

Egy interjúban ezt mondtad: „Alkotó ember vagyok üzenettel, és ha ezért meg kell tanulnom repülni, akkor szárnyakat fogok építeni.” Mi kell ahhoz, hogy szárnyalj?

Szerintem elegendő lehetőség ahhoz, hogy meg tudjam mutatni magam. Általában akkor kezdek el zsizsegni, ha az alapötlet izgalmas, és korábban még nem csináltam hasonlót. Az a baj velem, hogy hamar ráunok a dolgokra…

A koncertfilmnek ugyan volt laza forgatókönyve, de nagyon sok minden spontán módon alakult a felvétel során. Mindig így zajlanak a forgatásaid?

A fejemben mindig van már egy vízió. Forgatókönyvvel érkezem, de szeretem, ha a múzsa is hozzátesz valamit. Az a legszebb, amikor nem várt dolgok történnek. Ha nagyjából húsz százalék jut az improvizációnak, attól szebb lesz a végeredmény. Igyekszem kerülni a rutinszerű dolgokat, és mindig kihívások elé állítani magam.

Hogyan kezdesz el gondolkodni, amikor elfogadsz egy felkérést?

Nem mindig van azonnal ötletem, de minden esetben a szám instrumentális hangulata az, ami alapján elindulok. A szöveg sosem érdekel ilyenkor, az akkordkör inspirál. Csak egyszer találtam ki valamit úgy, hogy még nem volt készen a szám. Ilyenre többször azért nem vállalkoznék.

És mivel a zene alapján ötletelek, fontos, hogy tudjak azonosulni a hangulatával. De ez sem okoz igazán nehézséget, mert én a zenét magát, nem pedig egy konkrét stílust szeretek. Úgy tekintek a zenére is, mint a Pangeára, azaz a szuperkontinensre.

Ha végignézzük a videóidat, látszik, hogy mostanra már jól felismerhető stílusod van.

Évekig azon feszültem, hogy mikor találom meg a saját stílusomat. Sokáig úgy éreztem, hogy nálam nincs ilyen, csak mindenféléből el van csípve egy kicsi, és nagy csalamádé, amit csinálok. De mivel szeretek sokféle dolgot kipróbálni, a végeredmény sem lehet teljesen homogén.

Aztán egyszer csak észrevettem, hogy vannak bizonyos technikai sajátosságok, digitális megoldások, amelyek minduntalan felbukkannak a munkáimban. Csak ezekre kellett kicsit ráerősíteni, és már meg is volt a saját stílus. A megrendelők gyakran emiatt keresnek meg: kifejezetten kérik, hogy ezek legyenek láthatók. 

Meg tudod fogalmazni, hogy melyek ezek a stílusbeli jellegzetességek?

Főként technikai dolgok. Jellemzőm például a képi hibák, a különleges effektek használata. És a videók dinamikája is egyfajta sajátosság: általában őrült sebességgel váltják egymást a képek. Mivel magas az ingerküszöböm, számomra ez a tempó az izgalmas, de azért mindig ezt a sebességet hozni óriási kihívás. Ezért egy-egy videó publikálása után mindig teljesen „elfogyok”, és napokig csak fekszem az ágyban összegubózva.

Digitális effekteket is szívesen használok. Érzem, hogy mivel milyen hatást lehet kiváltani, de észreveszem magamon, hogy egyre inkább organikus dolgokban gondolkodom. Úgy látom, hogy bár a digitális technológiában óriási lehetőségek vannak, még mindig nem képes teljesen életszerű lenni, ezért a trükkjeim és az effektjeim mellett a valóság elemeit is megpróbálom felhasználni a videóimhoz.

Ami szerintem szintén igen jellemző a munkáidra, az a végletesség. Egyszerre tudsz nagyon lírai és vad lenni.

Én magam is ilyen vagyok: egyszer kekeckedek az emberekkel, máskor meg szerelmes verseket írok. Nem szeretek a „normális” póluson mozogni; a nagyon magas vagy nagyon mély rezgésszámok hoznak lázba, mert szerintem azoknak van tudattágító vagy személyiségfejlesztő hatásuk.

Az általad működtetett brand, a Bad Moon Films mottója ez: „A furcsa, a szokatlan és a vad azok a helyek, ahová szívesen alászállunk.” Mit lehet találni ezeken a helyeken?

Sokan gondolják betegnek, amit csinálok, pedig szerintem jó és hasznos, ha az emberek szembesülnek az élet démonikus oldalával. Nemcsak a magasságainkra, hanem a mélységeinkre is szükség van a fejlődéshez. Ezeknek úgy kellene bennünk működniük, mint a jinnek és a jangnak: a kettő nincs meg egymás nélkül. Az emberek nagy többsége azonban egyik végletet sem képes megélni, és megmarad a biztonságos középszinten. 

Mennyire jellemző rád, hogy túlgondolsz egy melót?

Biztosan vannak, akik nálam sokkal lazábban tolják. Szerintem azonban fontos agyalni a melón, energiát tenni az ötletelésbe, mert az visz előre. De látom, hogy káros is lehet, mert ha túltolod, akkor lényegében szabotálod magad. Jól kell balanszírozni a rutinszerű gyártás és a folytonos progresszióra való törekvés között.

Nagyon érdekes, hogy miközben egy csomó mindent csinálsz saját magad, egy brand is van, amit üzemeltetsz. Miért fontos ez?

Az volt a szándékom, hogy filmes utómunkákat is fogok csinálni, ám kiderült, hogy az igen sok stresszel jár. Gyakran megtalálnak olyan feladatok is, hogy elrontott munkát kell újraalkotnom a rossz minőségű nyersanyagból. Ez a specialitásom: a silányból valami vállalhatót, a jóból pedig valami nagyszerűt kihozni.

Mennyire vagy csapatjátékos?

Tudok az lenni, ha jó a csapat. De azt nagyon nehéz kifogni, mert minél nagyobb a társaság, annál valószínűbb, hogy lesz benne egy ember, akinek a hanyagsága vagy a hozzá nem értése miatt másoknak plusz időt és energiát kell áldozni a készülő anyagra.

Hogyan lehet ebben a műfajban folyamatosan megújulni?

Csakis kemény munkával és energiabefektetéssel. Mindig születnek újabb és újabb vízióim, de a következő szint csak több idővel, így több pénzzel érhető el, ami viszont nem minden esetben teremthető elő.

Segít, hogy szájról szájra terjed a nevem, és az egyik munka hozza a másikat. Néhány éve még egyáltalán nem gondoltam volna, és szinte ma sem hiszem el, hogy az amerikai piacon is elkezdett terjedni a nevem, noha fizikailag egyáltalán nem vagyok ott jelen. 

Ha kronologikusan végignézzük a munkáidat, akkor az látszik, hogy az elmúlt másfél évben csak külföldi bandáknak készítesz videókat.

A hazai piacon nem igazán becsülik meg ezt a műfajt, amit jól igazol az, hogy az elmúlt évben beérkező ötven-hatvan megkeresésemből mindössze kettő volt magyar. Az itthoni zenekarok jellemzően nem is áldoznak a klipforgatásra. 

És azért is kezdtem kifelé indulni, mert azt tapasztaltam, hogy ignorálják a tevékenységemet. A kaliforniai Darko US-szel való kapcsolatom kulcsfontosságú volt ez ügyben. Velük már régóta együtt dolgozom, és a munkakapcsolatunk igazán gyümölcsöző.

A külföldi zenekarok és a rajongóik elismerik, amit csinálok, és ez arra motivál, hogy még jobb legyek. Szerintük különlegesek a videóim, és a kommentek szerint a klipek vizuális világa annyira erős, hogy önállóan, a zene nélkül is megállják a helyüket.

Itthon valóban alkalmazott műfajként tekintenek a klipkészítésre, de te mindig megmutatod, hogy autonóm művészeti ág. Legutóbb még kiállításon is szerepelt az egyik videód.

Februárban néhány festőművész barátommal kiállítottunk a Q Contemporary terében. Az ő festményeikhez kapcsolódtam egy nagyobb videómunkával és két másikkal. Már régóta gondolkodtam azon, hogyan lehetne fóliával kiterjeszteni a képernyő síkfelületét három dimenzióba, és ezt ez alkalommal sikerült megvalósítani. Radvánszki Levente képzőművésszel is készítettem közös munkát. Ebben az ő festői gesztusait applikáltuk rá arra a képernyőre, amelyen a fizikai gesztusok általam megalkotott digitális kiterjesztései jelentek meg.

Mit csinálsz most?

Jelenleg egy élvonalbeli New Yersey-i zenekar számára készítek klipet. Ez az egyik legjobb lehetőség, ami mostanában megtalált. 

Könyv, amely nagy hatással volt rádDavid Lynch: Catching the Big Fish: Meditation, Consciousness, and Creativity. Lychnek sok olyan gondolata van az életről, amivel nagyon tudok azonosulni.
Hely, ahová elvágysz Szigetek.
Forgatás, amely mély nyomot hagyott bennedAmikor az egyik operatőröm majdnem meghalt egy jelenet felvétele során.
Film, amely inspiráltAz összes Tarkovszkij-alkotás.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu