Pénteki kultúrrandi Ónya-Oláh Dóra tervezőgrafikussal

Átlagos magyarkanizsai család a tiétek, nem sokgenerációs művészcsalád, mégis mindketten ebbe az irányba mozdultatok, Tamás a színház, te pedig a képzőművészet felé. Szerinted ez minek köszönhető?

Édesanyám simán nevezhető művésznek, hisz ő a jogi egyetemet otthagyva, kerámiafestőként kezdett dolgozni a gyárban, emellett egész jó képeket fest. Gyerekkorunkban mindenféle fejlesztő és kézműves feladatokat kaptunk, jártuk az erdőt – engem ez indított el ezen az úton. Színházba is sokat jártunk, így Tamás esetében is valahol itt kell keresgélni az első impulzusokat.

Emlékszel konkrét játékos feladatokra, amelyek éppen a képzőművészet felé vittek?

Legkorábbi emlékem talán az, amikor második vagy harmadik születésnapunkra meghívókat készítünk. Anyu gyümölcsformákat vágott ki papírból, mi pedig az ujjunkat festékbe mártva pöttyöztük a tetejét színesre. De rengeteget agyagoztunk, ami Magyarkanizsán szinte kötelező hobbi. Azt tudom, hogy én mindig mindent egy kicsit máshogy csináltam. A hóból sem hóembert építettem, hanem hókutyát, s már kicsiként kijelentettem, hogy én biza művész leszek. Azt sem tudtam. mit jelent ez a szó, de valószínűleg annyit mondogatták egy-egy rajzom után, hogy: Ó de csodaszép, ebből a gyerekből művész lesz, hogy elhittem. (Nevet). Az óvodában sem a kapott feladatot csináltam. Ha kukacot kellett agyagból formázni, én cicát csináltam, s még ki is pöttyöztem a bundáját fogpiszkálóval, amiért az óvó néni nagyon megdicsért. A kézügyességem tehát fejlettebb volt az átlagnál, ezt pedig anyu fejlesztgette, neki vagyok hálás érte.

Egerben fejezted a főiskolát, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen. Miért éppen Eger? Hisz a művészeti képzések igen erősek Pécsett vagy Budapesten is.

Szegeden végeztem a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolát, s kiderült számomra, hogy bár jó a képzés az egyetemen, de nem sokkal ad többet, mint a középiskola öt éve adott, így Szeged kiesett az opciók közül. Budapesten nem szerettem volna élni, így az sem volt a pakliban, Pécsen sem gondolkoztam. Aztán egyik nap lejöttek az egri tanárok hozzánk, beszéltek az egyetemről, s nagyon jó hangulatban zajlott az egész, azt mondtam magamnak, oké, szimpatikusak ezek az emberek, nézzük meg, milyen a suli Egerben. A legjobb ötlet volt oda menni. Kis létszámú osztályokkal dolgoznak, mindenki ismer mindenkit, tanár, diák egyaránt, s magas színvonalú oktatás zajlik. Azóta egyébként az ország második-harmadik legerősebb művészeti egyetemeként tartják számon, méltán, mert nagyon jó a képzés, nagyon jó hozzáállású tanárokkal. Nekem sokat segített. Nem rajzolni tanított meg, hanem dolgozni, kapcsolatot építeni, projekteket végigvinni. S ez lenne egy művészeti egyetem legnagyobb feladata, megtanítani ezen a pályán működni. Mert ez a nehéz, nem a rajzolás.

Miért nehéz? Sokan vagytok? Vagy túl sok jó grafikus van a porondon?

Ez egy olyan munkahely, ahol egyedül dolgozol, általában a saját kis kuckódból. Ülsz és rajzolsz, koncentrálsz, agyalsz, tehát az alkotás folyamata elég monoton, de komfortos része az egésznek, s te élvezed, hisz alkotsz. Aztán jön a második rész, amikor a munkát át kell adni, megmutatni, az ügyfelekkel kommunikálni. Nekem három projektnaplóm van, ahol vezetem, melyikkel épp hogyan állok, kivel mit kell egyeztetnem, milyen határidőket betartanom. Tehát hinni kellett abban, hogy a munkám jó, és meg kellett tanulnom úgy kommunikálni, hogy eladjam azt, amit csinálok, s közben a megrendelő is azt érezze, ez egy közös döntés. Néha neked kell engedni, néha a másiknak, hisz a tervezőgrafika alkalmazott műfaj.

A ti szakmátokra is jellemző, hogy az elején kell nagyot dobbantani, hogy később is hívjanak?

Szerintem azon múlik majdnem minden, hogy mennyire tudsz együttműködni másokkal. Én ezt a csapatszellemet is otthonról hozom. Apukám cserkésztiszt volt, mi is cserkészkedtünk, táborokban nőttünk fel, s már tízévesen kisegítők voltunk, konyháztunk, takarítottunk, aztán vezető szerepekbe kerültünk, tehát volt rajtunk felelősség, de imádtuk csinálni. Azt tehát, hogy mi az, hogy csapatmunka, megtanultuk. Nem számítógépes játékokon felnövő gyermek voltam, világéletemben emberekkel voltam körülvéve, ráadásul sokszor önkéntes alapon dolgoztam. Ez a mai napig megmaradt: a nem szakmai projektjeimet önkéntes alapon csinálom. A szakmájuk elején sokan belefutnak abba a hibába, hogy azt hiszik, jók, közben rosszak. Én is így jártam, s érdekes módon korábban nehezebben tűrtem a kritikát is, mint most.

A diplomamunkád a Rakétaiskola darálthúsból című kiadvány volt, egyfajta vizuális napló, azóta több könyvet is illusztráltál. Manapság van-e időd saját kedvtelésből rajzolgatni, megörökíteni egy-egy napod?

Nincs. Az egyetem utolsó évében mániákus rajzoló lettem, ami rá is ment a kezemre, azóta is folyamatosan ínhűvelygyulladásom van. Ebből az őrült rajzolásból lett egy könyv, ami szuper dolog, de nem csinálnám még egyszer. Mostanában telítik a munkáim az agyamat, nagyon jó dolgokkal bíznak meg, s nem hiányzik a plusz rajzolás. A folyamatos alkotás igényét érzem, ezért horgolok, vagy agyagból készítek figurákat, szobrocskákat. Most már nem egy hátizsákból élünk, s tejfölös kenyér az ebédünk, mint az egyetemen. Letelepedtünk a férjemmel, így megengedhetem magamnak, hogy vegyek mondjuk levegőn száradó agyagot, vagy minőségi linóleumot. Megesik, hogy régi rajzaimat most megcsinálom agyagból.

Azt tudom, hogy ha csak teheted, folyóparton, erdőben, hegyen sétálsz. A természet művészileg is inspirál, vagy csak a feltöltődés miatt szereted?

Engem az inspirál, ha jó állapotban vagyok, s ehhez kell a természetjárás. Eger után Budapestre költöztünk pár évre, de onnan gyorsan leléptünk, s kiköltöztünk a Duna-kanyarba. Ez szignifikáns változást hozott az életminőségünkbe. Nekem a természetjárás kikapcsolja az agyam egy-egy projektről, amin rengeteget kell agyalni. Minden hétvégét azzal töltünk, hogy kint vagyunk a Duna-parton, és csak üldögélünk. A férjem olvas vagy játszik a kutyával, én pedig csak ülök és nézek magam elé. Figyelek egy bogarat vagy egy fűszálat. Ennyi, nincs szükségem másra. Mivel a munkaidőm legnagyobb részét a számítógép képernyője előtt töltöm, kell, hogy legyen közel erdő, hegy, folyó, kell a zöld, a kék, a levegő.

Ha már természet, nemrég jelent meg az Erdők, mezők népmeséi című könyv, amit te illusztráltál, s számomra régi meséskönyvek világát idézi.

Bajzáth Mária sokadik könyve ez. Amikor megkerestek, s elmondták, hogy egy gyerekeknek szóló, természetjáró, népmesés könyvet kell csinálni, azt gondoltam: ez igen, soha rosszabbat. Az volt a kérés, hogy legyenek tudományosak az illusztrációk, nem akartak rajzfilmszerű, gülüszemű rókákat a könyvbe. Úgy akarták az állatokat, növényeket megmutatni, ahogy a természetben találhatók, hogy amikor a család járja az erdőt, felismerje, melyik a nyárfa, melyik a som, aztán elolvasson róla egy mesét, megnézze a levelét. Ez egy ilyen könyv. Ki kell vinni a gyereket a természetbe, aki megérzi: élő kapcsolat van könyv és az erdő között. Nagyon élveztem ezt a munkát. Javaslom mindenkinek, hogy vigye magával, hisz az igazán jó gyerekkönyvek gyűröttek, koszosak.

A Vajdasági ládafia egy másik nagyobb munkád, ami lassan már kultikussá válik, sok ház könyvespolcán megtalálható. Egy kicsit rendhagyó, hiánypótló könyvet készítettetek Berényi Emőkével és Herédi Károllyal Vajdaságról.

Tankönyvnek indult, de rájöttünk, hogy attól sokkal összetettebb könyv lesz ez, ami nem csak az általános iskolásoknak szól. Egy olyan kiadvány készült, amiből tényleg mindenki szeretne egyet magának otthonra, de ajándékba is szívesen adja. Édesapám kifejezetten tájékozott, ami a környékbeli dolgokat illeti, de még ő is talált benne új információt. Nincs minden benne, de minden van benne. Szerintem száz ilyen könyvet ki lehetne adni Vajdaságról, akkor se lenne benne minden.

Szerbia, Németország, Magyarország, Magyarkanizsa, Szeged, Eger, Budapest, Vác. Kötődsz ezekhez a helyekhez?

Ha valamihez, akkor Kanizsához mindenképp. S szerintem sokan elmondhatjuk, hogy Oromhoz is, a Malomfesztivál miatt, hisz minden évben ott lakunk egy ideig. Budapestet nem szeretem, s Németország sem lett a szívem csücske. Inkább társaságokhoz, emberekhez ragaszkodom. A Duna-kanyarhoz kötődöm, mert ha már Vajdaságban nem lakhat az ember, akkor ez a második legjobb hely a környéken, ahol jó lakni. Gyönyörű, kényelmes, s relatíve nyugodt hely. Hiába élek 16 éve Magyarországon, még mindig nem szoktam meg a magyarországi magyarokat, de tök jól elvagyunk, egyhez hozzá is mentem feleségül. De itt, a Duna-kanyarban azt látom, hogy másmilyenek az emberek, mint az ország általam ismert többi részén. Nincs akkora különbség köztünk. Persze sok magyarországi barátom van, de itt először érzem azt, hogy olyan, mintha otthon lennék, Vajdaságban. Pedig sokkal több a hegy, mint otthon, de a Duna-kanyart is lassú, vízi népek lakják, olyanok, mint a kanizsaiak.

Sok különféle munkád van, könyvek, logók, weboldalak, fesztiválok vizuális anyagán dolgozol. Van olyan, amire nemet mondanál?

Persze. Például politikai jellegű dologra nemet mondanék. S nem szeretnék semmilyen radikális dologhoz sem hozzátenni, legyen az vallás, foci, akármi. De ezeken kívül szerintem a legtöbb dologban meg lehet találni az értelmet. Ez lehet kullancskutatás vagy gyerekkönyv, mindegy. Szívem szerint minden munkámba belevinnék egy kis cirkuszt, de nem lehet, mert néha komoly tudományos projekteknek is kell vizualitást adni, hogy az használható, figyelemfelkeltő legyen. Például a Nemzeti Botanikuskertnek és az Ökológiai Kutatóközpontnak már sok éve dolgozom.

Van olyan projektterved, amiről már beszélhetsz?

Amit nagyon várok, arról még nem beszélhetek. Ősszel egy kis időre félreteszem a munkát, úgyhogy nagyobb projekteket nem is vállaltam, ami utána jön, azokról pedig még nem lehet beszélni. Fontos terveim vannak, köztük vajdasági is, nagyon szurkolok, hogy összejöjjön. Jó dolgok jönnek, s ígérem, hogy jelentkezni fogok.

#pénteki kultúrrandi