Pénteki kultúrrandi Parázs Bianka grafikus-kerámiaművésszel

Gyerekkori álmod, hogy művész legyél. Milyen emlékeid vannak ezzel kapcsolatban?

Igen, ez valóban így van. Nagyon erős érzésként éltem meg már gyerekként is, hogy könnyebb volt az alkotásaimmal kommunikálnom az emberekkel, mint szavakban. Illetve a művészet számomra világéletemben olyan volt, mint a levegő: biztos vagyok abban, hogy ha nem rajzolnék, festenék, agyagoznék, akkor meghalnék.

Egerben grafikusnak tanultál, majd Budapesten, a MOME-n szereztél animációs szakemberi diplomát. Hogyan alakult közben a vizuális világod, eszközkészleted?

Egerben tradícionális grafikai technikákkal foglalkoztam, ami jól kielégítette a kísérletezés iránti vágyam. Gyerekkori álmom volt, hogy rajzfilmeket készítsek, mert magam is nagy rajongójuk vagyok, így régóta szerettem volna a MOME-n tanulni. Ott aztán belevetettem magam a digitális alkotás örömeibe és nehézségeibe, és ez sokat segített az alkotási folyamataimon. A legfontosabb pedig, hogy ebben a két intézményben tettem szert a barátaimra, akik folyamatosan inspirálnak.

Az egyetem alatt Hongkongban is éltél. Elmondásod szerint ezen időszak után „kaptak színt” a képeid. Szerinted miért van ez?

Lehet ezt azzal magyarázni, hogy Ázsia sokszínűsége sokkoló hatással volt rám. Ugyanis volt egyfajta elakadásom a MOME-n, mert rájöttem hogy nem voltak elég friss ötleteim ahhoz, hogy jó rendező lehessek, és türelmem sem volt ahhoz, hogy erre nagyobb energiát fordítsak. Megrekedtem az alkotásban és a tanulmányaimban egyaránt, ezért választottam azt, hogy messzire megyek, egy olyan környezetbe, amely kizökkent ebből az állapotból.

Így is lett. Sajnos nem tudtam felvenni az ütemet, amit az animáció diktált, a mai napig küzdök a színekkel, hogy harmóniában legyenek, így addig még nem jutottam el, hogy komfortosan animáljak. Egyébként ez a lassúság jellemző rám a mai napig. Nehéz volt elfogadnom, hogy azokat a dolgokat, amelyek nem kötik le a figyelmem, nem olyan könnyen sajátítom el, mint mások.

Vannak olyan dolgok – akár a művészetedben, akár a mindennapi életben –, amiket magaddal hoztál abból a kultúrából?

Ázsia kultúrája, ábrázolásmódja kiskorom óta foglalkoztat. A shintoizmus, a buddhizmus, az ember- és mítikuslény-ábrázolásaik: ezek velem voltak előtte is. Például nagyon inspirálnak a buddhista és hindu alkotások, ábrázolásmódok. Mindemellet tipikus példája vagyok az animés, mangás gyereknek (most már felnőttnek). Engem nem a Marvel-képregények kötöttek le, hanem a Miyazaki-filmek, a Sailor Moon, a Dragon Ball, a One Piece és a Naruto. Viszont azok az ételek, illatok és vizualitás, amit Hongkongban tapasztaltam, és a szokások, amiket ott magamra vettem, a mai napig az életem szerves részei, és fontos inspirációs forrásaim. Habár többet kalandoztam ahelyett, hogy egy mester mellé szegődtem volna, és egy hiper-szuper karriert építgettem volna ott, de még így is értek olyan sikerek, születtek olyan kapcsolatok, amelyekre nem számítottam.

Ha jól tudom, itthon egy darabig a Zengetőhöz köthető kommunában éltél és alkottál, és te magad is a Zengető fesztivál alapítója vagy.

Van egy vízióm, amire szerintem valahol mindenki vágyik, hogy természetközelben éljek egy kis faluban a barátaimmal, együtt neveljük a gyerekeket, gazdálkodjunk, termeljük meg a saját ételeinket, segítsük a közösségünket és egymást. A Zengetőt az egri főiskolai barátaimmal kezdtük el, és az volt a célunk, hogy az ipari kenderrel megpróbálunk érdekes műalkotásokat készíteni, és egy összművészeti ünnepet építünk eköré a fenntarthatósági-művészeti idea köré.

A Zengető így is kezdődött 2017-ben, Lullán, de azt gondolom, hogy ehhez ma már semmi köze a rendezvénysorozatnak, amit még mindig a jó barátaim szerveznek. Jómagam nem veszek részt benne, mert nem affelé a cél felé sikerült haladni, hogy ténylegesen közösségi letelepedésről és a kapitalista rendszerből való kilépésről szóljon ez a dolog, hanem másfelé, ami egyébként szinten szép és jó.

Újabb fontos fejezet az életedben a Parbiart kerámiastúdió, melyet a pároddal, Balázs Ádámmal közösen álmodtatok meg. Hogyan indult ez a projekt és maga a kerámiázás?

Képzeld, én valójában mindig keramikus fiúkba voltam szerelmes, de valahogy ezt a mintát nem sikerült felismernem mindaddig, amíg össze nem fújt a szél Ádámmal. Ádám a Balázs Kézművesház legifjabb sarja, és a szülei borzasztóan tehetséges népi iparművészek és hiteles szakemberek, így Ádám ebben nevelkedett. A projekt pedig úgy indult, hogy ő elvitt a szüleihez kerámiázni a Covid alatt, mert hát miért ne? Én pedig viccből elkezdtem festeni a kerámiákra, ami aztán nagyon megtetszett. Mindeközben egy nyomdában dolgoztam, és reméltem hogy azért annál többre vagyok hivatott. Beütött a járványhelyzet, engem kirúgtak, Ádám pedig kapott egy munkalehetőséget Debrecenben, a Déri Múzeumban. Pesten akkoriban nem volt semmi, ami miatt érdemes lett volna maradnunk, így úgy döntöttünk, hogy leköltözünk Bakonszegre és kerámiázunk.

Ekkorra én úgy érzem, hogy már kialakítottam egy olyan vizuális nyelvet, amit szerettek az emberek, és mindig is foglalkoztatott az, hogy ezt milyen médiumon keresztül tudnám elérhetővé tenni a nagyközönség számára, s egyelőre ez a kerámia. Jelenleg én ebből élek, Ádám pedig a régészeti doktori iskoláját végzi közben Miskolcon, és együtt visszük a Parbiart kerámiastúdiót.

Milyen hatással volt rád és a művészetedre a vidékre költözés?

Mindig is nem titkolt vágyam volt a lassú életre való törekvés. Élvezem, ha van időm magamra és a gondolataimra, és ha folyamatosan az alkotással foglalkozhatom. A vidéki élet nagyban hozzásegít ehhez, hiszen Ádámmal gyakran járjuk a pusztát, nézzük, ahogy fut a Berettyó folyó, virágokat szaglászunk, állatokat lesünk, napfelkeltéket és naplementéket nézünk és fűszállal fütyürészünk. A nagy Alföld nagy hatást gyakorol rám, ezáltal a művészetemre is. Az Alföld számomra a végtelen szabadságot és biztonságot szimbolizálja.

Nagyon tetszett az a posztod, amelyben arról írtál, hogy a kerámia miként tanít az elengedésre. Mit szeretsz benne a legjobban?

Mindig is szerettem a véletlenszerűséget, hogy nem lehet tudni, hogy mi lesz a végeredmény. Ez az izgalom nagyon megmozdít bennem valamit, és a kerámia valahol ilyen számomra, hogy valójában sosem lehetek biztos abban, hogy mi lesz a végeredmény. Nyilván ahogyan tanulok bele a szakmába, úgy egyre jobban értem, hogy mit várhatok bizonyos dolgoktól, de még mindig érnek meglepetések.

Vásárok, kiállítások vagy épp workshopok alkalmával el lehet titeket csípni Budapesten is. Ha valaki szemezne egy ilyen workshoppal, mit mondanál neki, miért menjen el?

Hogy kiszakadjon a hétköznapjaiból, és csináljon valami kreatívat, amit aztán a végén a kezében is foghat.

Pár hónappal ezelőttig az Igazgyöngy Alapítványnál voltál óraadó. Milyen élmény volt rajztanárként dolgozni?

Fontos volt számomra, hogy gyerekek közt legyek, mert az ő alkotásaik mindig frissek. Főleg alsós korosztállyal dolgoztam, és a picik még nem erőlködnek azon, hogy valami tökéletes legyen, hanem élvezettel alkotnak, és nekem felnőtt alkotóként is fontos, hogy ezt a felszabadultságot és örömet fenntartsam. Rajztanárként ezt kerestem a mindennapokban, de a vége felé már inkább elvett a kreatív energiáimból, mint hogy adott volna.

Tagjai vagytok a nemrég indult Fantazma művészcsoportnak. Mesélsz kicsit erről is?

Ez a barátaimmal közösen alapított bihari művészcsoport, nem csak bihariaknak – bárki szabadon csatlakozhat hozzánk. Az a tervünk, hogy évről évre művésztelepeket szervezünk itt a környéken, ahol csak az alkotással foglalkozunk egy hétig. Az első művésztelepünket Mezősason tartottuk Kőrösi Klaudia festőművész műtermében, és az itt alkotott műveket Derecskén fogjuk előszőr kiállítani. Továbbra is keressük a megjelenési lehetőségeket akár a fővárosban is, de még csak most kezdtük, és reméljük, hogy szép hagyományt teremtünk vele.

A kerámia mellett vannak még továbbra is illusztrációs vagy animációs munkáid?

Igen, jelenleg is van egy projekt, amelyen egy kedves írótársammal dolgozunk közösen, és én illusztrálok hozzá. Illetve szoktam karikatúrákat készíteni rendezvényekre, főleg esküvőkre, amik egyben ültetőkártyák és ajándékok is a résztvevőknek. De jelenleg a kerámiáé a főszerep.

Az évek folyamán változtak az alkotásaid, de akárhányszor szembejöttek velem, mindig az volt az érzésem, hogy ennek a lánynak nagyon egyedi, felismerhető művészi nyelve van. Te mit érzel, mitől lesz valami „Parázs Biankás”?

Fogalmam sincs. Fontosnak tartom, hogy kísérletezzek, és mindig kitaláljak valami újat, amivel le tudom kötni magam. Ha ránézek az alkotásaimra, az jut eszembe, hogy ez mekkora káosz, és hogy mindenki másé milyen szép egységes...

Biztosan nehéz kérdés, de kiemelnél pár kedvenc alkotást, projektet, amik különösen közel állnak a szívedhez, amikre nagyon büszke vagy?

Én szeretem nagyon, amit csinálok, de úgy igazán sosem vagyok elégedett. Vannak projektjeim, amiket nagyon szeretek, például a Petőfi – Pozsonyi mesék című könyv, amit Veres István írt, és én illusztráltam, fontos helyen ül a szívemben még úgy is, hogy nem vagyok vele maximálisan elégedett... Nagyon jól szokott esni, mikor anyukám, Ádám és Botond, az öcsém azt mondják valamire, amit csináltam, hogy most ez nagyon jó lett, és büszkék rám. Olyankor elgondolkodom a büszkeség érzésén.

Van még olyan hobbid, szenvedélyed, ami nem került szóba, de fontos a számodra?

Gombaszedés, a macskámmal, Cicóval töltött minőségi idő, kutyasétáltatás a Brettyó-parton Ádámmal, a táncolás és a jóga. A kertészkedést is szeretem, de abban még nem vagyok jó, nem áll még jól a kapa a kezemben, de türelmesen tanulom. Ezek mellett imádok utazni, világot látni.

 Nyitóképen Parázs Bianka grafikus-kerámiaművész. Fotó: Piltner Péter

#pénteki kultúrrandi