Hogyan lesz egy mérnöknek készülő gyerekből színész?

A mérnöknek készülő gyerekben – ilyen családi háttérrel – azért már ott motoszkál a vonzódás a színművészet iránt. Öltözői kölyökként (Samu szülei: Básti Juli színművész és Puskás Tamás rendező, színházigazgató – a szerk.) beleszülettem ebbe a világba. De mivel egészen kisgyerekkoromtól mániákusan rajzoltam, az kijelölt egy irányt. Akad, aki a benne kavargó érzéseket, gondolatokat versbe fogalmazza, van, aki kiénekli magából, én igyekeztem lerajzolni mindent, ami érdekelt, ami fájt, amit nem értettem.

Volt, aki tanítgatott?

Apám kiválóan rajzol, noha ő maga sosem tanult, nekem értő tanárom volt. Arányokban, perspektívában rengeteget segített.

Már gyerekként is elsősorban járműveket rajzoltál?

Nem, eleinte kizárólag embereket, állatokat, később groteszk figurákat, női arcokat. Leginkább az élőlények foglalkoztattak, a mechanikai érdeklődés kamaszkoromban társult mindehhez. Autókat, használati tárgyakat kezdtem rajzolni, és eltökéltem: autótervező mérnök leszek.

Mi térített el?

Tizenöt évesen felkértek egy rövidfilm főszerepére. Egy napot forgattunk jórészt amatőr csapattal. Ez jelentette az első törést, összekuszálta az addig fixnek tűnő terveimet.

Aztán két és fél évet lenyomtam a londoni Middlesex Egyetem ipari formatervező szakán, és mire a mesterképzésben az autódizájnra szakosodhattam volna, már biztosan éreztem: nem ezzel akarok foglalkozni. A másodév végére teljesen összeroppantam. Bementem a dizájner szak vezetőjéhez, és elmondtam neki, hogy egy perccel sem tudok tovább ebben az iskolapadban ülni.

Ennyire kemény volt a képzés?

A probléma a személyiségem és a brit oktatási rendszer összeférhetetlenségéből fakadt. A britek kíméletlenül feszegetik a diákok határait, egészen addig, amíg úgy nem érzik, hogy az illető kivételes teherbírásra tett szert, és készen áll az ipar megpróbáltatásaira. A formatervezésben kíméletlen verseny dúl, éppen ezért – hogy az egyetem reputációját erősítsék – erre trenírozzák a diákjaikat.

Te minden erőddel igyekeztél megfelelni az elvárásoknak?

Alkatilag nem ismerek megalkuvást. A szüleim igyekeztek lebeszélni ennek szélsőséges megnyilvánulásairól, de nem sikerült, ez ösztönös dolog. 12 éves voltam, az öcsémmel kungfuzni jártunk, a magas rúgást gyakoroltuk, és a mester elfelejtett szólni, hogy abbahagyhatom. Ezért addig csináltam, míg elszakadt a felső combizmom. Azóta aktívan dolgozom azon, hogy elfogadjam, a szellemi és fizikai teljesítőképességemnek van egy határa. Ezt a saját biztonságom érdekében tiszteletben kell tartani. A Middlesexen napi 20-22 órát dolgoztam, két órát aludtam, ezt nyilván nem lehetett sokáig bírni. Lediplomáztam, addigra viszont elment a kedvem az egésztől. Mégis biztonságérzetet ad, hogy van egy ilyen végzettségem.

Az online marketingmenedzsment és grafikusdizájn – amivel jelenleg is foglalkozol – hasonló biztonsági hálót jelent?

Jelenleg ebből tartom el magam, és közben hajkurászom az álmaimat.

Mikor Londonból hazajöttél, már volt B terved?

Igen. Az öcsém akkor fejezte be a gimnáziumot, és Firenzébe készült a New York Filmakadémia kihelyezett campusára, egy három hónapos intenzív filmszínészi kurzusra. Úgy döntöttem, vele tartok.

A szüleid mit szóltak hozzá?

Szerintem a szüleimet nem érte annyira váratlanul a döntés, mint amennyire én tartottam tőle. Látták – még a telefonképernyőn keresztül is –, hogy mennyire rosszul érzem magam Londonban, éppen ezért bármiben támogattak, amibe kedvvel vetem bele magam.

Firenzében úgy érezted, a helyeden vagy?

Pontosan. Az a 12 hét megváltoztatta az életünket az öcsémmel. Egyszerre éreztünk megnyugvást, miközben lázas kedvvel vetettük magunkat a munkába, az élmény egészen letaglózott minket. Rendkívüli alkotóközösség állt össze, és onnan vettek fel bennünket a New York Filmakadémia Los Angeles-i campusára, ahol – a firenzei szemeszterrel együtt – két évig tanultunk.

Évfolyamtársakként?

Osztálytársak voltunk.

Hasonló a karakteretek?

Egyáltalán nem. Radikálisan mást „jelentünk” színpadon és filmen egyaránt. Dávidot a külleme is más szerepekre predesztinálja, ő a világoskék szemű, markáns arcélű, jóképű macsó. Az én karakterem lágyabb, bohémabb: a művészlélek, zenész fiú, szörfös srác, illetve kosztümös szerepek állnak jól. Tehát nem arról volt szó, hogy van két Puskás-fiú, akik lényegében ugyanazt képviselik. Nagyon sokat jelentett ugyanakkor, hogy ott voltunk egymásnak, nem is tudom, miként csináltuk volna végig egymás nélkül.

Miért mentél külföldre színészetet tanulni?

Már korábban eldöntöttem, hogy az érettségi után külföldön szeretnék szerencsét próbálni, az öcsém még gimnazista sem volt, amikor már ő is így tervezett.

Felmerül a kérdés: mihez kezd egy magyar származású színész Hollywoodban? Folyton bevándorlókat játszik?

Azt sejtem, hogy a külföldön játszó magyar színészek legnagyobb hátránya a tengerentúli akcentus, ami meghatározza, egyszersmind beszűkíti a lehetséges szerepkörüket. Én amerikai filmeken nőttem fel. Mikor elhatároztam, hogy külföldön fogok tanulni, tudatosan eredeti nyelven néztem ezeket az alkotásokat. Közben a magyar kiejtési sajátosságokon túl a beszédemre Londonban rárakódott a brit akcentus, így aztán valami meghatározhatatlan keverék nyelven beszéltem. Ám az aktív akcentuscsökkentő kurzusnak köszönhetően ma ez már nem érezhető.

Az egyetemen van ilyen kurzus?

Egy idős jazzénekesnő foglalkozott ezzel, aki felajánlotta a szorgalmas és eltökélt diákoknak, hogy késő esténként csoportos órákon vehetnek részt nála. Fél év elteltével kiérdemeltem, hogy magánórákra járhassak, így elértem, hogy ha megszólalok angolul, akkor legfeljebb valamilyen finom akcentust éreznek, mintha nem tudnák pontosan meghatározni, melyik államból származom. Az ügynököm és a menedzserem egyetértettek abban, hogy ezzel már bátran kiajánlhatnak amerikai karakterekre.

Édesanyád látott téged színpadon?

Igen, az amerikai vizsgaelőadásaimat megnézte felvételről. Kíváncsi vagyok az észrevételeire, hiszen gyerekkoromtól szájtátva csodáltam őt a színpadon. Nem minden öltözői gyerek ragad az öltözőben, de én még a gimnáziumi években is az estéim jelentős részét a színházban töltöttem. Megszállott módjára elemeztem, rögzítettem fejben az előadásokat, hisz úgy éreztem, ha mégis színészetre adom a fejem, hasznos lehet. De édesanyámra visszatérve: mindig számíthatok az őszinte véleményére, és ha kritikai észrevételt fogalmaz meg, azt is szeretettel, építő szándékkal teszi. Szerencsém van, hogy többször láthatott engem dolgozni, őt az édesapja (Básti Lajos színművész – a szerk.) soha nem látta színpadon.

Hollywoodban számít, hogy hol tanultál? Vagy inkább a castingon tett első benyomás a meghatározó?

Egyértelműen az utóbbi. A casting direktorok fejében általában pontos kép él arról, hogy milyen figurát keresnek.

Rendkívül szép az orgánumod.

Néha megjegyzik, hogy a külsőm nincs összhangban a hangommal. Sokkal tejfölösszájúbbnak nézek ki, mint azt például egy telefonbeszélgetést követően a hangom alapján gondolnák. Furcsa dichotómia, majd összeérünk.

Ha megkapod a kinti munkavégzéshez szükséges vízumot, akkor mi következik? Castingokra jársz, és vársz a lehetőségekre?

Pontosan. Ez egy türelemjáték, erre felkészítettek bennünket a filmakadémián. Meg kell tanulnunk helyükön kezelni a nemleges válaszokat, és a századik elutasítás után is újra teljes erőbedobással nekivágni. Nem fogok a telefonhívásra várva otthon ülni a kanapén. Addig is online grafikusként dolgozom, statisztafeladatokat vállalok, és bár szellemileg tikkasztó lehet átevickélni az első évek lápvidékein, nem adom fel.

Kinek a bőrébe bújnál egy napra?
Paul Newmanébe.
Milyen könyv van az éjjeliszekrényeden?
Yual Noah Harari Sapiense és Bill Bryson Shakespeare című rövid életrajza.
Milyen zenét hallgatsz, ha jókedvre vágysz?
Mark Knopfler és Tina Turner.
Ki a kedvenc filmes karaktered?
Mr. Fielding (Van, aki forrón szereti), Clouseau és Drebin hadnagy, de bárkit játsszon épp Jeff Goldblum, az lesz a kedvenc filmes karakterem. 
Milyen tevékenység tud a legjobban „kikapcsolni”?
3000 méter magasan egy félnapos hegy- és sziklamászás után a feltáruló végtelen térbe bámulni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi