Vissza tudsz-e emlékezni egyetlen olyan pillanatra, élményre, eseményre gyerek- vagy tinikorodból, amelyet döntőnek érzel a későbbi pályaválasztásod szempontjából?
Nyolcéves sem voltam még, amikor kitiltottak a kerületi rajzversenyről, mert nem hitték el, hogy az én munkám az a paradicsommadárról készült kép, amit a természettudományos Uránia sorozat egyik könyvéből másoltam ki. Bár akkor traumaként éltem meg, most már tudom, hogy azért kételkedtek, mert túl valósághű és nem olyan, „gyerekrajzos” jellegű volt a madár, amilyet ettől a korosztálytól vártak.
Már nyolcéves koromtól teljesen biztos voltam abban, hogy rajzművész akarok lenni. Elgondolkodtam az operaénekesi pályán is, és jazzénekesi tanulmányokat „mellékesen” folytattam is később. Kisképzőre (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium – A szerk.) készülő nővéremhez csatlakozva már 11 évesen Kopek Rita egyetemi előkészítőjében rajzolhattam, és csak utána, 12 éves koromban kezdtem el a középiskolai előkészítőt. A klasszikus karrierdöntést 13 évesen hoztam meg, amikor a képzőművészet és a klasszikus gitár között kellett választanom, mert mindkettőre már nem lett volna időm. Nem is nagyon kellett gondolkodnom, mert, bár azt is szerettem, a gitározást nem gyakoroltam elég szorgalmasan. A rajzórákra viszont hétvégén nagy örömmel jártam, egyáltalán nem éreztem tehernek. Apukám gyógyszerész, de középfokú grafikusi képzettsége is van, az anyukám dekoratőr, vagyis otthon e téren nagyon támogató családi közeg vett körül.
Abban, hogy festő lettem, a szerencsének volt szerepe. A középiskolai felvételi bizottság döntött helyettem. Én első helyen grafikusnak jelentkeztem, de ők festő szakra vettek fel, mert festői alkatnak láttak – és igazuk lett! Hálás vagyok érte. Akkor még utáltam festeni, de aztán megszerettem.
A művészet művelése és oktatása összesimul, egységben látszik lenni az életedben. Milyen az egymáshoz való viszonyuk? Semmilyen konfliktus nincsen közöttük? Hogyan hat vissza a művészi tevékenységedre az oktatói tapasztalatod?
Sokan gondolják úgy, hogy ha egy képzőművész oktat, az már egy B terv megvalósítása. Én azonban már egész korán a pedagógusi pályára is elkezdtem készülni. Ebben Gőbölyös Gyulának, a kisképzőbeli tanáromnak volt döntő szerepe, mert az ő oktatásmódszertanának fontos elemeként nálunk hatodik osztálytól kezdve a nagyobbak taníthatták a kisebbeket, és én ennek nagyon megszerettem a légkörét. Az örömöt és a felelősséget, hogy azt a kicsit, amit már tudok, továbbadhatom. Később aztán, amikor nyugdíjba vonult, Gőbölyös tanár úr rám hagyományozta a módszerét. Hogy vigyem tovább, amit tőle tanultam.
A két tevékenység: alkotás és oktatás viszonyára vonatkozóan tagadhatatlan, hogy egymástól veszik el az időt. Viszont a tanári lét fix megélhetést biztosít, és számomra fontos, hogy nem a művészeten múlik az egzisztenciám: megóv a megalkuvásoktól. Jó az is, hogy tanárként – mielőtt Bori lányommal másfél éve otthon maradtam – sokat voltam egyetemisták, középiskolások társaságában, mert ez segít, hogy kortárs tudjak maradni. A két tevékenység összességében oda-vissza hat egymásra.
Hogyan tanultál és hogyan tanítasz? Hogyan tekintesz erre a kétféle élethelyzetre, mióta „a másik oldalra” kerültél? Mondható, hogy kettős hivatásod van? Alkotónak vagy tanárnak tartod magadat inkább?
Mindkettőt a hivatásomnak érzem, igen. Csak az oktatás közösségi tevékenység, amellyel szemléletet formálok, átadom a gondolataimat, míg a festés inkább rólam, a saját ambíciómról szól. Nincs alá-fölérendeltségi viszony a két tevékenységem között: hol az egyik, hol a másik van túlsúlyban. Sem azt nem tudnám magamról mondani, hogy olyan tanár vagyok, aki fest, sem azt, hogy olyan festő, aki tanít. Örülnék, ha több időm jutna festeni, de közben a Kisképző tanáraként kivételes és kivételesen motivált, tehetséges fiatalokkal foglalkozhatom, ami szintén rengeteg örömet ad.
Hogyan lehet – egyáltalán lehet-e – művészetet tanítani? Nincs ennek valamiféle elvi akadálya? Mit lehet e téren tanítani, és mit biztosan nem? Nemrég játékból aláírás-hamisítással kísérleteztünk a kollégáimmal, és a többiek elámultak, hogy nekem mennyire jól megy. De egyáltalán nem tudom, miért, és persze megtanítani sem tudnám senkinek. Egyszerűen belülről jön.
A sablonválaszom az, hogy bizonyos mértékig tanítható. Ha sokáig foglalkoznék olyasvalakivel, akinek semmiféle érzéke nincs a képzőművészethez, Dürerré ugyan nem tudnám fejleszteni, de a középfokig biztosan eljuttatnám. A képesség fejleszthető, de mindenkinél van egy plafon, ami azonban az életkorral együtt azért képes tolódni. Nem szeretem a tehetség szót, inkább úgy szoktam fogalmazni, hogy érzékünk, készségünk van a képzőművészethez. Kinek több, kinek kevesebb. És van, akinek kiemelkedő. A rajztanítás nem matek: nem csak egyféleképp lehet rajzolni, ezért igyekszem minden diákomnak az aktuális saját szintjéhez és fogékonyságához igazítani a mondandómat. És nem csak a kézügyességről szól: én igyekszem látni is tanítani.
És a fejlődéshez, a növekedéshez elengedhetetlen, hogy időnként fájjon, kínkeserves legyen a tanulási folyamat?
Nem feltétlenül. De a belefektetett időt és a rengeteg gyakorlást nem lehet megspórolni. És attól is függ, ki hogyan fogadja a korrektúrát és a kritikát. Például ceruzát hegyezni is jól meg kell tanulni.
Egyszer nyolc óra hosszat rajzoltam egy arcot, és amikor a szeme elkészült, úgy éreztem, hogy már szemmel tart, ezért nem tudom uralni a saját rajzomat: „ő” nem engedi. Volt hasonló élményed?
Ilyen élményem nem volt; igyekszem uralni, amit csinálok. Gyorsan és tudatosan festek, de néha szeretnék impulzívabb és expresszívebb lenni. Mivel nagyon tudom, mit csinálok, ha valamit rossznak látok, inkább kezdem elölről, nem rágódom rajta.
Éltél-e meg olyat diákként, hogy egy tanárod rossz hatással volt a fejlődésedre? Szembesültél-e olyasmivel tanárként, hogy valamelyik diákodnak, bárhogyan is próbálod, nem tudsz segíteni, és jobb, ha inkább békén hagyod?
Tanár utoljára általános iskola alsó tagozatában volt rám rossz hatással. Négyest adott az elénk kitett, félig rohadt banánról készült képemre, mert túl naturalisztikusnak vélte. Én ugyanis a kritikája szerint „leopárdfoltosra” rajzoltam, és nem sárgára, mint szerinte kellett volna. Ugyanaz volt a baja, mint a zsűrinek a paradicsommadárral: hogy túl látványhűre sikerült, míg ő gyerekrajzot várt volna tőlem. A gyerekeknek csak 9–12 éves korukban szokott igényük támadni a valósághű rajzolásra, én azonban talán e téren egy kicsit gyorsabban fejlődtem. Ezt az esetet leszámítva csak kiváló tanáraim voltak, és tanítás terén máig táplálkozni tudok mindabból, amit tőlük kaptam. Különböző módszertanokat alkalmaztak, én pedig tanárként igyekszem szintetizálni a tőlük egykor tanultakat.
Előfordult, hogy valakinek a diákjaim közül nem tudtam segíteni, de ez, mivel a Kisképzőben 14–19 évesekről van szó, szerintem életkori sajátosság. A megakadás, elzárkózás az ő esetükben szerencsére általában csak ideiglenes.
A Barcsay-díjat a pályázatot kiíró alapítvány szerint kezdő képzőművészeknek adják. Pedig most már nagyon nem vagy kezdő. Talán a díjátadón említette valaki, hogy mennyire fiatalon lettél a Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium művészeti igazgatóhelyettese. Mintha minden korábban jött volna az életedben, mint az átlagnak, beleértve az első, 2009-es Barcsay-díjat (jutalmat) is. Ennek mi lehetett az oka?
Azt a Barcsay-díjat, amit idén nyertem meg, 35 éves korig lehet megpályázni, és én nemsokára annyi leszek, ezért ez volt rá az utolsó lehetőségem. Fontos, hogy tisztázzuk: azt a díjat, a Barcsay-jutalmat, amit 2009-ben kaptam – noha arra is Barcsay-díj van írva –, az egyetemen (Magyar Képzőművészeti Egyetem – A szerk.) tanulóknak osztották: évente négy-öt hallgatónak. Erre a mostanira viszont országosan lehetett pályázni, vagyis a kettő nem ugyanaz.
Igazad van, nálam sok minden korábban jött. Egy időben egyszerre voltam diák és tanár, és már 25 évesen a Kisképző igazgatóhelyettese lettem. A Képzőn viszont a 18 évemmel nem számítottam fiatalnak. Akkor már nem volt általános, hogy mindenkit csak harmadszorra, ötödszörre vagy tizedszerre vettek fel.
Az, hogy művészetelméleti kutatásokat végzel, szintén specifikus jegye az alkotói karakterednek. Intellektuális festőnek tartod magad? Milyen az érzelmekhez való viszonyod művészként?
Erős igényem van a rendszerezettségre, a dolgok átlátására. Szeretek szervezni, ami igazgatóhelyettesként jól jött. Ezek nem tipikus művésztulajdonságok, mégsem tartom magamat pictor doctusnak (tudós festő – A szerk.). Festőként engem a technika és az alkotások érzéki mivolta érdekel a leginkább. Nálam mindig előtérben lesz a képalkotás, de az nem jellemző rám, hogy impulzívan „kifesteném magamból”, amit a bensőmben hordozok. A Láthatóság sorozatra vonatkozóan például a láthatósági mellények citromsárgájának képi megragadási módja foglalkoztatott, amihez médiaképeket használtam fel. Azt akartam ábrázolni, hogyan mutatják meg a közmunkásokat a médiában: mások által készített képek festészetté való átfordítására törekedtem. Hasonló – de nem társadalmi vonatkozású – a Diák a művészettörténetből című sorozatom, amelyet korábban a művészettörténet oktatásában felhasznált, de aztán elszíneződött, kiselejtezett diák képei alapján festettem.
A táj, amely művészként legerősebben megihletett:
Észak-India, Ladakh. Nem gondoltam, hogy hegyek ennyire meg fognak egyszer hatni, de hát az ott már a Himalája lába.
A külföldi város, ahol a legjobban otthon érezted magadat:
Ravenna, a mozaikjai miatt.
A társadalmi jelenség, probléma, ami leginkább foglalkoztat:
Az oktatásügy.
A festmény, amelyhez hasonlót egyszer nagyon szeretnél alkotni:
Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése (nem a témája, hanem a gyerekkoromban rám gyakorolt hatása miatt) és Csernus Tibor pasztelltanulmányai.
A zene, amelyet leginkább ihletőnek érzel:
A jazz.
Az alkotás, amelynek születésében döntő szerepe volt a tanári közreműködésednek:
A Kisképző egyik tanulócsoportjának egy emberi szem pixeleinek megfestését adtam feladatul. Egyenként dolgoztak, és csak a végén állt össze a látvány. Nagy volt az öröm!
A tanári kritika, amely annak idején a legtöbbet segített:
„Rajzolja újra!”
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
