Mikor vált fontosabbá a tárgyalkotás a festészethez képest?
Az egyetem első két évében még fotórealisztikus festészettel foglalkoztam, aminek szintén voltak izgalmai, például az, hogy miként lehet az olajjal úgy bánni, hogy általa megragadhassuk az adott anyag realitását, textúráját. Azonban viszonylag hamar rájöttem, hogy számomra a matéria experimentálisabb megközelítése jobban izgat, mélyebben megismerni, intenzívebben kapcsolódni hozzá, hogy az alkotás is az anyaggal való együttműködésben jöjjön létre. Az első ilyen típusú munkáim voltak, amikor a buszvezetőtől elkért üres nyugtapapírra rajzoltam az utasokat.
Az első művem, amelyben az anyaggal való szorosabb kapcsolódásom egyértelműen megjelent, a Lepel volt: pauszpapírt terítettem magamra, miközben arra szénrúddal rádörzsöltem a testem lenyomatát. Azt vizsgáltam, hogy mi marad meg az ember identitásából. Ha röviden összefoglalnánk, akkor a művészetemben a test fogalmának radikális változását és a technológia fejlődése közötti lehetséges összefüggéseket vizsgálom.
Érdekes, hogy a Lepel megidézi Yves Klein performanszait is a nyomhagyás tekintében, azonban a testtel való dolgozás a te esetedben kevésbé agresszív és maszkulin.
Bár nem vagyok feminista művész, mindenképpen fontos, hogy nőként dolgozom a testfogalommal, valamint főként női gondolkodók írásai inspirálnak, viszont azt is fontos látni, hogy engem az univerzális emberi leképezése izgat, az, hogy ha teljesen lecsupaszítom a testet a rárakódott kulturális, társadalmi sémáktól, akkor mi az, ami megmarad, ami az emberi test elidegeníthetetlen része.
A műveid többféle idősíkot is mozgásba hoznak, hiszen egyszerre tűnnek őskori leleteknek, valamint posztapokaliptikus formáknak, izgalmasan oszcillálsz az archaikus és futurisztikus minőségek között.
A technofosszília kifejezést használom a tárgyaimra, igyekszem úgy kialakítani a formákat, hogy úgy tűnjön, mintha egy jövőből érkezett fosszília lenne, egyszerre megjelenik bennük a formatervezés precizitása, valamint az anyag mulandósága is. A tárgyaimat, ha leegyszerűsítjük a folyamatot, akkor egy digitális tervezést követően 3D nyomtató segítségével hozom létre.
Ami azért is izgalmas, mert bár ezek az elemek műanyagból készülnek, mégis természetes hatást keltenek, csontszerűnek hatnak.
2019-ben létrehoztam egy úgynevezett Human Patternt, egy kiterített, szimmetrikus emberi lenyomatot, ami a formatervezés sterilitását megidézve jelenítette meg az izomrendszert. Emberi szabásminta ez, az emberi testfelület digitális szerkezetrajza. Az érdekelt, hogy miként tudom egy mechanisztikus, letisztult esztétikával megmutatni az embert elemeire bontva. A 3D nyomtatással létrehozott tárgyaim kiindulópontja szintén ez a mintázat, azonban ezeknél kifejezetten törekszem az organikus hatás elérésére, amelyhez fontos inspirációs forrást jelent egy 2022-es élmény is, amikor Romániában egy ásatási helyszínre, egy 18. századi temető feltárásával foglalkozó régészeti ásatás helyszínére installáltam az Areopolis művem. Ez egy disztópikus elképzelés, az ember nélküli világ lehetősége volt, ahol az emberi szabásminta időkapszulaként őrzi meg az emberi típust; mint egy lejárt idejű, múltbeli emléket. Miközben izgat az is, hogy ezzel a technológiával hogyan lehet mesterséges úton létrehozni valami olyan formát, ami mégis organikus érzeteket kelt.
Miért izgalmas a white cube-on kívül, off-space helyeken installálni?
A természetes fényforrások egészen másként mutatják fel az adott tárgyakat, más minőségeik kezdenek el dominálni. Egy ilyen helyszínen a befogadás is egészen másféle, zsigeribbé válik, számomra pedig fontos, hogy az emberek ne csak gondolkozzanak a műtárgyak által felvetett kérdéseken, hanem át is érezzék azokat.
A művészi pozíciód alapvetően analizáló.
Igen, ez így van. Az alapigazságokat, az univerzális értékeket kutatom, miközben nagyon fontos a létrehozás aktusa is. Ebből a szempontból érdekes volt a Covid alatt megvalósult Vr~_7(); kiállítás, amelynek része volt egy videójáték is, ahol megjelent az érme motívum, amit a valós térben is felhasználtam. A fizikai tárgyra egy Janus-ábrázolás került, egy kétarcú minta, ami a világ gyors változását jelképezi. Az érme másik oldalán találunk egy rejtvényt, amelyet egy szfinx mutat be a virtuális térben: ennek megfejtése az AI. Mostanában a mesterséges intelligencia működése is izgat, szerintem jó és hasznos, hogy az alkotók egy része igénybe veszi ezt a technológiát, jó hatással lehet a képzőművészetre és a technológia fejlődésére a képzőművészet és tudomány együttműködése.
És miközben reflektálsz a technológiai fejlődésre, a műveid valamiképpen az emberi létezés törékenységét is felmutatják.
Szerintem az esetemben nem választás, viszont azt én is érzékelem, hogy a csipkézett, csontszerű tárgyaim ilyen érzeteket keltenek. A legújabb munkáimnál pedig fontos inspirációs forrást jelentettek a cseppkövek és a cseppkőbarlangok, lenyűgözött, hogy ezek a formák milyen lassan épülnek, és mennyire részletgazdagok, miközben fragilitásuk is evidencia.
A 2023-as Barcsay-díjasok munkáit bemutató kiállításon szereplő installációd is előhívja a törékenység fogalmát.
Az installáció ötlete a régészeti kiállításokból ered: a csontokat ott is ilyen állványokra installálják, miközben a háromlábú szerkezeteket a földmérő eszközök formai kialakítása is inspirálta. A formát egy természetes úton mumifikálódott holttest, Graubelle férfialakjából hoztam létre, annak a legjellemzőbb motívumait kiragadva.
Ez a munkád, de általában a művészeted is megragadható a poszthumanizmus elmélete mentén.
A doktori disszertációmban is foglalkozom a poszthumanizmussal, ebben a keretrendszerben vizsgálom az emberi testet, viszont nem szeretném magam teljesen elkötelezni az elmélet mellett, hiszen az annyira sokrétű és szerteágazó, hogy egyelőre tisztáznom kell a magam számára is, hogy mennyire és hogyan kapcsolódok ehhez a gondolkodáshoz. Viszont úgy gondolom, hogy érdemes ebből az aspektusból vizsgálni az emberit.
Idén Kis-Prumik Zoltán és Dér Virág mellett te is megkaptad a Barcsay-díjat. Mit jelent számodra ez az elismerés?
Alapvetően nosztalgikus ember vagyok és nagyon tisztelem a képzőművészet nagy mestereit, így Barcsay-t is. Szerintem az ő öröksége, az anatómiakönyve a mai napig megkerülhetetlen egy alkotó ember számára. Az, hogy e hagyományba valamilyen módon be lettem csatornázva, mégiscsak rendkívül megtisztelő a számomra, miközben továbbra is fontos, hogy merítsek az általa körvonalazott gondolatiságból.
Hol láthatjuk a munkáid legközelebb?
A Barcsay-díjhoz kapcsolódó kiállítást február 25-ig meg lehet tekinteni a szentendrei ÚjMűhely Galériában, majd márciusban, a tavaszi napéjegyenlőség estéjén lesz egy csoportos off-space megmozdulásom a Project833 Artcolony szervezésében. Egyénileg pedig legközelebb a Cairo Contemporaryban júniusban mutatkozom be egy installációval.
| Egy könyv, amit bármennyiszer el tudnál olvasni | James Joyce: Ijfúkori önarckép |
| Egy hely, ami szerepel a bakancslistádon | Korea, Szöul |
| Egy film, amin a mai napig tudsz sírni | Kim Ki-duk: Lopakodó lelkek |
| Egy festmény, amit elfogadnál a kanapéd fölé | Mark Rothkótól bármit |
| Egy titkos képesség, amit nem sokan tudnak rólad | Szeretek falat mászni, boulderezni |
Fotók: Antal Dániel / Kultúra.hu
