Kamaszkorodban elhatároztad, hogy a MOME-ra felvételizel. Miért volt egyértelmű, hogy a divat a Te utad?
Már az óvodában tudtam. A legtöbb kislány imád királylányos ruhákban forgolódni a tükör előtt, próbálgatja az anyukája cipőit, és sokan közülük úgy gondolják: ha felnőnek, ruhákat fognak tervezni. Ovis koromban divatrajzokat készítettem, emlékszem, volt, hogy anyukámnak ruhát terveztem ajándékba. Az óvónénik mindig mesélték, hogy az én babáimnak a rajzokon nem pálcika ujjuk és lábuk volt, hanem rendes kezük műkörmökkel, és díszes magassarkú cipőt viseltek. Az egyik kedvenc bulim volt, hogy átmentem a nagymamámhoz, felvettem a magassarkúit, magamra aggattam a sálait, a ruháit, ezt persze minden kislány csinálja. Aztán telnek az évek, és ha a felnőttek megkérdezik: „mi leszel”, te rávágod: divattervező, furcsán néznek rád, vagy javasolnak valami tisztes szakmát. Most felnőttem, és azt mondhatom: tervező vagyok egy olyan országban, ahol a divatipar rendkívül kicsi, és a járványügyi helyzet miatt a szereplők többsége nagyon nehéz helyzetben van.
Még mesterképzésre jársz?
Abszolváltam, csak a diplomavédés van hátra, és az ehhez kapcsolódó kollekció elkészítése. Van egy szerelemprojektem: Secondland néven létrehoztam egy upcycled, válogatott vintage – mondanám, hogy – márkát, de ez valójában még nem egy brand. Legfőképpen, mert mellette színházban dolgozom és a Sparkle Le Monde-nál kreatív csapattagként, ahol a feladataim közé tartozik a cikkírás és grafikai munkák elvégzése.
Az egyetemi éveid alatt készült terveid közt is akadt fenntarthatósággal foglalkozó kollekció.
Volt egy Greta Thunberges projektem, azt megelőzően pedig a gazdag modern világot igyekeztem szembeállítani a bangladesi fast fashion rabszolgamunkát végzők világával. A legtöbb fast fashion bolt tele van a luxus életérzést hordozó pólókkal, rajtuk: New York, Shine, Glamour feliratokkal. De ezeket a felsőket soha nem igazán stílusos nőkön látod, legtöbbször sanyarú sorsú, mélyszegénységben élőkön bukkan fel. Készítettem egy pólókollekciót, amely éppen ennek fordítottjára épült: a képeken bangladesi gyerekmunkások szerepeltek child labour (gyerekmunka – szerk. ) felirattal, és ezeket pompában élő modellek viselték. Dobos Emese divatújságíró tartott egy előadássorozatot a mesterképzésen, ami iszonyúan megfogott. Hatására néztem meg a The True Cost című filmet, ami a fast fashion világ visszásságait mutatja be. Úgy indultam neki egykor, hogy vagy szociális munkás leszek – a szüleim után –, vagy divattervező. Ez volt az a pont, ahol összekapcsolódott a kettő, és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a divaton belül ez lehet számomra az irány.
Mostanában egyre többször merül fel a fenntarthatóság kérdése a divat világában.
Ez lehet öncélú is, hiszen egy fenntartható divatmárka még népszerűbb. A neves tervezők márkáit árusító online platformok néhány év múlva – terveik szerint – nem is fogadnak majd be olyan márkákat, amelyeknek nincs fenntartható vonaluk. A tudatos tervezővé válás első pontja az edukáció. Meg kell találni a középutat ebben a túltermelési-túlfogyasztási őrületben. A klímaváltozás megállításához már tegnapelőtt másként kellett volna élnünk, miközben nagyon nehéz megvalósítani ezeket a törekvéseket. Én sem tudok zero waste életmódot folytatni, bár nagyon szeretnék, de amennyit tudok, megteszek. Mivel a ruhaipar az egyik legszennyezőbb iparág, már az is sokat jelentene, ha az emberek igyekeznének tudatosabban ruhát vásárolni.
Nálad ez mióta természetes?
Kiskorom óta turiból öltözködöm. Hatan voltunk testvérek, szerintem fel sem merült más. Ez engem cseppet sem zavart, a szüleim hagyták, hogy szabadon öltözködjek. Mindig kis hippi voltam. Míg a legjobb barátnőmnek az anyukája kikészítette az összeillő bugyit, trikót, zoknit, addig én egy Spice girls-ös topban és egy leopárd mintás gatyában mentem suliba. A barátnőm mondja is, hogy ő a mai napig nehezen dönti el, mit vegyen fel, nekem viszont soha nem okoz gondot, szerinte azért, mert mindig magam öltözködtem. Általános iskolában emlékszem, ciki volt turiból öltözködni, az egyetemi képzésem alatt pedig világszerte menő irányzattá vált a vintage. Megjegyzem: nekem nincs sok ruhám, néhány jól variálható darab, blúzok, zakók. Amikor a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon voltam, ugyanazt a ruhát vettem fel a bemutatóra és a díjátadóra. Ez szokatlan, hezitáltam rajta, hogy vajon ciki?! De aztán arra jutottam, hogy felesleges minden alkalomra új ruhát venni.
Ha már a filmfesztivált említetted: a Szerdai gyerek főszerepe csak kirándulás volt számodra?
Sosem volt célom, hogy színésznő legyek. Nincs is más színészi tapasztalatom, de izgalmas feladat volt. Örültem volna, ha adódik hasonló lehetőség, de már így is hálás vagyok, mert a Szerdai gyerek egy kivételes ajándék volt.
Mi a terved a Secondlanddel?
Nem tudom megfogalmazni, mert soha nem terveztem, hogy divatmárkát építek. Most egy szerelemprojekt, ami idővel talán kinövi magát. Ha pedig nem, akkor életem egyik legszabadabb alkotói időszakaként fogok rá emlékezni.
Nemrég az Erkel Színházban a Szöktetés a szerájból jelmezeit tervezted. Mennyire áll távol a vintage-től az Operaház csilivili világa?
Azt is lehet okosan csinálni. A Szöktetés a szerájból esetében az volt a szerencse, hogy nem volt nagyszabású projekt, így nem arról van szó, hogy komoly „szeméthalmot” termeltünk. Eredetileg teljesen upcycled dolgot szerettünk volna, végig is néztem a raktár egy részét, de nem tudtuk megoldani.
Akkoriban úgy volt, hogy négy szereposztásban megy majd az előadás, négy ugyanolyan kosztümöt pedig nem is tudsz újrahasznosított elemekből összerakni. Az a tervem, hogy a jövőben – ahol teret adnak ennek igyekszem összekötni a kétféle szemléletet.
A Jurányiban szeptemberben bemutatjuk a Lars and the Real Girl (Plasztik szerelem címen ment magyarul – szerk.) című film színpadi változatát, amely egy autista fiúról szól. Németh Nikolett remek darabot írt a film nyomán, de a magyar valóságba helyezve. Mayer Bernadette rendezi az előadást, akivel a főiskolán együtt dolgoztunk a Telma és Lujza című produkcióban. Nagyon várom ezt a munkát, mert a jelmezek hasonlóak lesznek a Secondland időtlen, vintage világához. Törekedni fogok rá, hogy a lehető legtöbb elem újrahasznosított legyen.
Feladnád a színházi munkáidat, ha a saját márkád komoly népszerűségre tenne szert?
Nem, mert a színház egy másfajta alkotói tér, és hiányozna, ha nem lenne. De egy divatmárkával szívesen eveznék külföldi vizekre is. Rengeteg elképzelésem van, a brandépítéssel viszont csak a diploma megszerzése után tudok intenzíven foglalkozni. A Secondland számomra egy virtuális világ. Kicsit romantikus, kicsit színes, olyasmi, amiben jól érzem magam, és jól érezhetik magukat mások is.
A kedvenc dalrészleted:
Most hirtelen ez jutott eszembe: „És ez egy behúzott szárnyú felfelé zuhanás, és rajtunk kívül nincsen senki, de senki más.” Hiperkarma
Akivel szívesen teáznál:
Edith Eva Eger klikinai pszichológussal, holokauszt-túlélővel. A könyvei, A döntés és Az ajándék nagy hatással voltak rám. Sokat foglalkozom önismerettel és nagyon boldog lennék, ha beszélgethetnék vele.
Egy festmény, amit az ágyad fölé akasztanál:
Nem is tudom, talán Danny Fox The Shadows That Trees Make c. festményét. Ez nem azt jelenti, hogy ez a kedvencem, de nemrég fedeztem fel Danny Foxt és nagyon megtetszettek a festményei.
Az első színházi előadás, amit a járványveszély elmúltával megnézel
Sokáig gondolkodtam, de túl hosszú a lista és nem szeretnék egyet kiemelni. Csak lehessen már menni :)
Egy művészeti ág, amiben szívesen kipróbálnád magad:
Festészet
Nyitókép: Trokán Nóra
