Ti ketten rokonok vagytok, ugyanazon nagy cirkuszi dinasztia tagjai. Hogyan telt a gyerekkorotok a manézs világában?
Kraj Tiffany: A Kraj–Donnert–Wertheim dinasztia – amelynek szerb, német, sváb és cseh ága is van – fantasztikus cirkuszművészektől indult az 1800-as években. Hatalmas családról van szó, amelynek rengeteget köszönhetek: a nagyszüleim és a szüleim – akik szintén lenyűgöző artisták – sok mindenre megtanítottak. Nagyapám, Poldi világhírű létraszámával szerzett elismerést, és a mai napig fellép a bohócszámával. Apukám továbbvitte a híres létraprodukciót, és anyukámmal együtt ezzel és egy korbácsszámmal ők is bejárták a világot. A születésem után a kórházból azonnal a lakókocsiba vittek, és öt hónaposan már Franciaországban turnéztunk. Kétéves korom óta szerepelek a porondon. Először a keresztapám késdobáló számában léptem fel, és mindig is az volt az álmom, hogy artista legyek, hogy a világhírű őseim útját kövessem. Amikor nyolcéves voltam, anyukám úgy döntött, nézzük meg, hogyan megy nekem a rúdfitnesz, ami annyira megtetszett, hogy azóta is csinálom. Komoly fizikai erőnlétet kíván, hiszen akrobatikus elemeket mutatunk be. Folyamatosan fejlesztem magam, mert szeretnék fesztiválokra bejutni és nyerni. Magyarországon két cirkuszt üzemeltetünk: az egyik a nagyanyám testvéréé, a másik a keresztapámé – az utóbbi a horror műfajába kalauzol el, ami mágnesként vonzza a fiatalokat. Mindkettőben bármikor felléphetünk, de máshová is el szoktunk szerződni.
Wertheim Deniel: Anyukámnak nincsenek cirkuszi gyökerei. Elment egy előadásra, és amikor meglátta apukámat a porondon, beleszeretett. Apám mindent csinált: zsonglőrködött, egykerekű biciklizett, illuzionista, kígyóbűvölő, és bohócszáma is volt. Most már idős, de még mindig közreműködője az előadásoknak: ő a konferanszié, és pónikkal is fellép. Öten, a gyerekei visszük tovább a szakmáját. Különben engem is egyenesen a lakókocsiba vittek a kórházból, de ez nem olyan nagy dolog, mert több időt töltünk ott, mint a házunkban. Szeretünk így élni, és persze mobilház jellegű, 13–14 méter hosszú, fullextrás járművet kell elképzelni. Amikor kicsi voltam, a bátyáim sokat tanítottak zsonglőrködni, egykerekű biciklizni és a lovakkal bánni. Mindent igyekeztem megtanulni: tudok görgőegyensúlyozni, egykerekű biciklizni, bohóckodni, buzogánnyal, karikával, labdával zsonglőrködni – ez utóbbival lépek fel a Fővárosi Nagycirkusz Csodaláda című produkciójában. A cirkuszban az a jó, ha mindenhez értesz egy kicsit, mert annál jobban tudsz boldogulni. A család külföldi ágának köszönhetően több országban is működik Wertheim cirkusz. Az első ismert cirkuszos ősöm, Josef Wertheim a 19. század végén az Osztrák–Magyar Monarchiában turnézott, őrzünk is róla otthon egy korabeli újságcikket. Nekünk is van saját cirkuszunk, a Retro; az egyik bátyámmal üzemeltetjük. Klasszikus jellegű, de a modern technikát is felvonultató műsorral járjuk az országot. Tavasztól őszig hetente több helyen lépünk fel, és kisebb községeket is meglátogatunk, ahová a nagyobb cirkuszok nem mennek. Mindig mindenütt szívesen fogadnak bennünket.
Most nem egy lakókocsi, hanem a Fővárosi Nagycirkusz az otthonotok. Az új show, a Csodaláda fellépői a világ legkülönbözőbb tájairól érkeztek, és ti képviselitek közöttük Magyarországot. Hogyan sikerült bekerülnötök a produkcióba?
Tiffany: Eötvös Susy menedzselésével kerültem be. Elhívtak, hogy mutassam be a számomat, és pár nap múlva visszajeleztek, hogy beválogattak. Fantasztikus artistákkal dolgozhatunk együtt; nekik köszönhetően mi is reflektorfénybe kerülünk, ami lenyűgöző érzés. Sokat tanulok tőlük, jó kapcsolatot alakítottam ki velük. Hatalmas lehetőség a szakma krémjével fellépni! Egymás családtagjaivá válunk, és a szezon idején – ami most két és fél hónapot jelent – együtt lakunk a porond felett lévő szobákban. Hiába voltunk először idegenek, egy idő után összeszoktunk.
Deniel: Figyelünk egymásra, szeretjük, támogatjuk egymást. És a nagyok szívesen segítenek csiszolni a számainkat. Abban is partnerek, ha valami újba szeretnék fogni. Fekete Péter igazgató, rendező fantasztikus estét rakott össze. A közös budapesti munkát komoly előkészület előzte meg. Mindenki kész produkcióval érkezett, csak a finomhangolások voltak hátra, azokat viszont két héten át éjjel-nappal próbáltuk olyasmik miatt, hogy mikor jön be a tánckar, hogyan következnek egymás után a fény- és hangtechnikai váltások, és hogy mi lesz a számok sorrendje. Hatalmas élmény, hogy élő zene mellett ezernégyszáz tekintet figyeli a műsort, köztük időnként külföldi igazgatóké is, ami újabb kapukat nyithat meg számomra. Hatalmas ugródeszka, nagy álom beteljesülése magyarként a Fővárosi Nagycirkuszban fellépni! Számunkra ez az első és remélem, nem utolsó alkalom. Október közepétől december végéig mindennap dupla előadást játszunk, de az utazó cirkuszhoz képest ez mégis pihenés, mert nem kell sátrat építeni, utazni.
Nagyon érdekes világ lehet a tiétek, de számomra elképzelhetetlen lenne úgy élni, hogy magánszférám csak elenyésző mértékben van, mert vagy nézők vesznek körül, vagy a kollégáim, vagy a családom.
Tiffany: Össze vagyunk ugyan zárva, de adunk egymásnak teret. Bárhova mehetek, csak azt kérik mindig a szüleim, hogy időnként írjam meg, minden oké. Az persze nem volna mindegy nekik, ki lesz a jövendőbelim, de nem vagyok lázadó vagy pasizós típus.
Deniel: Általában úgy ismerkedem, hogy előadás előtt körülnézek a hölgyek között, és ha azzal, aki tetszik, megvan a szemkontaktus, élek vele. Előadás után egy közös fotózás végén aztán telefonszámot cserélünk, és így hamar megy a kapcsolódás.
Tiffany: Az én szüleim is így jöttek össze, apukám az egyik műsora közben nézte ki magának anyukámat. Neki pedig megtetszett ez a világ, megszerették egymást, és ma már 23 éve ő is a cirkusz világában dolgozik. Nagyon szeretem a családomat, ők számomra a legjobb társaság ezen a világon.
Deniel: A család mellett számomra fontos a kikapcsolódás is. Amikor például az utazó cirkusszal turnézva megérkezünk valamelyik helyszínre, és felállítjuk a sátrat, pár nap általában rendelkezésre áll a kezdésig. Ilyenkor szétnézünk, lazítunk, kicsit bulizunk.
Van B tervetek arra az estre, ha például megsérültök, és artistaként, zsonglőrként abba kell hagynotok a pályát?
Deniel: Ebbe még soha nem gondoltam bele, de akkor valószínűleg lovakkal foglalkoznék vagy bohóckodnék. Mindkettő közel áll a szívemhez, és bohócprodukcióban már kisebb koromban is felléptem a bátyáimmal.
Tiffany: Mindenképpen megpróbálnék visszaállni, soha nem adnám fel. Van is erre egy jó példám: Picard Lili pár évvel ezelőtt leesett a lengőtrapézról, eltört a gerince, de platinát ültettek be neki, és két gyönyörű számmal visszaállt. Nincs lehetetlen! Én is gyakoroltam vele egy kicsit, hiszen a trapéz, a karika, a tissue, a hammock (légtornászheveder – a szerk.) és a rúd sem ismeretlen a számomra.
Mit tartogat számotokra 2024?
Tiffany: Édesanyámmal a terveink között szerepel, hogy külföldre is megyünk a korbácsrevüszámunkkal, de a családi cirkuszainkban is bármikor felléphetünk.
Deniel: A hagyományokhoz híven tavasszal útra kelünk, mivel azonban az utazó cirkusz időjárásfüggő, ha a szezon újból véget ér, külföldi karácsonyi cirkuszokban szeretnék fellépni. Franciaországban és Olaszországban gyönyörűek vannak. Nem egyedül mennék, hanem a bátyáimmal és a húgommal – akinek a lábzsonglőr-produkciója van, hammockozik és kézen áll –, mert együtt könnyebben el tudunk szerződni, mint egyénileg.
És úgy tíz év múlva hol látjátok magatokat?
Tiffany: Amióta a világhírű amerikai Ringling Cirkusz újranyitotta a kapuit, úgy érzem, hogy egyszer muszáj lesz oda elszerződnöm; dolgozott ott egy felmenőm, és én is nagyon vágyom fellépni azon a porondon. Biztos, hogy a szüleim vagy a nagyszüleim elkísérnének. Fura lesz, ha egyszer majd nélkülük szerződöm vagy külön családom lesz, de tudom, hogy akkor is mindig ott leszünk egymásnak.
Deniel: Tíz év múlva már családot szeretnék alapítani és nagyobb kaliberű cirkusszal járni az országot, aminek én vagyok az igazgatója. Menni, menni, menni... – nekem ez az életem. Minden év februárjában-márciusában érzem, hogy indulni-csinálni kell végre.
Milyen érdekes!
Deniel: Minden indulásnak megvan a maga varázsa: nagyszerű, amikor az új szezonban először felépítjük a sátrat, bepakolunk, módosítjuk a fénytechnikát, nézegetjük, hogy az új produkció hogyan fog kinézni, és izgulunk a premier előtt.
Tiffany: A tavasz közeledtével az összes komédiást elkapja a hév. A 88 éves dédnagypapámat a mai napig az élteti, hogy utazik, és ahogy melegszik az idő, ő az első, aki felteszi a kérdést: „Mikor indulunk?” Mindenki megy mindenfelé, viszont év végén biztosan együtt van a család. Télen a legjobbak a gálák. Ilyenkor egy-két hónapra ezekbe szerződünk el dolgozni, és noha közben sokat próbálunk, fejlesztjük a számainkat, ebben az időszakban több idő jut pihenésre, együttlétre.
Hogyan tudtok időt szakítani a tanulásra?
Tiffany: A szezon közben édesanyám segítségével tanulok, és csak utána tudok iskolába járni, de mindig odafigyelek, hogy minél több tudást magamba szívjak. Maximalista vagyok. Mind több nyelven kommunikálunk, de még többet szeretnék megtanulni.
Deniel: Általában reggelente tanulunk a magántanárral, de amíg nem volt lehetőség online oktatásra, előfordult, hogy velünk utazott a lakókocsiban.
Vannak irigyeitek, rajongóitok?
Deniel: Rajongó és is irigykedő is bőven akad. A siker és a pénz mindenkit vonz, a befektetett munka már kevesebbeket.
Tiffany: Csak mosolygok az irigykedőkön. Sokan szeretnek, és ez nagyon jólesik. Kislányok is meg szoktak ajándékozni, és annak nagyon örülök.
Mi jelenti nektek az otthont?
Tiffany: A családi házunk Maglódon.
Deniel: Vasad. Ott van a házunk egy nagy telken, ahol a lakókocsik is telelnek.
Hogyan készültök a karácsonyra?
Deniel: Ott ünneplünk, ahol ér bennünket; ha úgy adódik, a lakókocsiban állítjuk fel a karácsonyfát. És mint az összes család, szenteste együtt vacsorázunk.
Tiffany: Nagyon nehéz ekkora családdal közös estét összehozni, de azért mindig sokan összegyűlünk a fa körül, és négy generáció nevetése zengi be a házat.
Fotók: Urbán Ádám / Fővárosi Nagycirkusz
