A félig Los Angelesben, félig Magyarországon élő énekes-dalszerző Kollár-Klemencz László Iszom a bort című dalának magával ragadó feldolgozásával hívta fel magára a figyelmet, márciusban pedig csupán egy maroknyi (ám annál erőteljesebb) kiadott felvétellel a háta mögött telt házas koncertet adott a Magyar Zene Házában. Hangja és zeneisége szívtől szívig ér. Interjúnkban kétlaki életről, John Legend egykori zongorája mögött átzenélt estékről, szerencsés „véletlenekről” és a zenének dedikált életéről mesélt. És az is kiderült, hogy már nem kell túl sokat várnunk az első kislemezére. 

Emlékszel, hogyan szerettél bele a zenébe, az éneklésbe, a zongorázásba?

Arra nem, de arra igen, amikor majdnem kiszerettem belőle. 13 éves koromban volt egy rövid időszak, amikor megkaptam a „tinisztár” jelzőt, a Zorka művésznevet és az Én vagyok című dalt, máig aktuális dalszöveggel. Viszont a történet korai volt, és a dinamikája nem nekem való, ami visszatekintve teljesen érthető, hiszen még gyerek voltam. A hangom is elment a nyomástól, ahogyan az egészet megéltem, és csak öt évvel később találtam rá újra. Két idősebb profi gitáros karolt fel Kansas Cityben, velük léptem fel egy Karma nevű étteremben, de több más tehetséges zenésszel is dolgoztam, akiktől támogatást és önbizalmat kaptam. Pedig kevés dalt ismertem, és akkor még nem is írtam vagy zongoráztam nagyon. A folyamat természetessége, könnyedsége nagyon jó hatással volt rám, és onnantól kezdve lépésről lépésre jöttek a pozitív élmények, fellépések és a saját dalok.

Úgy érzem, hogy a belőled sugárzó érettséghez, talpraesettséghez nagyban hozzájárulhat, hogy kiskorod óta felváltva éltél, élsz Magyarországon és Amerikában.

Kaliforniában születtem, de Magyarországon nőttem fel, és 16 évesen döntöttem úgy, hogy Amerikába költözöm. Izgalmas volt minden nyáron hazajönni, és a hosszú távollétek után kicsit más szemmel látni Magyarországot. Kansas Cityben fejeztem be a középiskolát, aztán jött egy lendület, és elmentem Los Angelesbe. Először csak látogatóba utaztam oda egy barátnőmhöz, de szinte az első pillanatban eldöntöttem, hogy maradok. Nagyon hamar tudatosult bennem, mennyire szerencsés vagyok, hogy bármikor hazamehetek, de maradhatok is. A mai napig élvezem azt a dinamikát, amit a kétlakiság jelent számomra.

Hogyan sikerült beilleszkedned a Los Angeles-i zenei közegbe?

A Covid előtti két évben ha bármelyik szombat este beléptél volna Beverly Hills hangulatos francia éttermébe, a Heritage Fine Winesba, ott találtál volna John Legend egykori zongorája mögött, amint három-négy órán keresztül kiváló zenészekkel, és a zongorát körülálló vendégekkel, ismerősökkel játszom. Az állandó zenésztársak mellé rendszeresen csatlakoztak új zenészek, hangszerek, és szinte minden alkalommal hajnalig tartott a közös zenélés. A High On Waiting című dalom videója is egy ilyen estéből kiragadott néhány pillanat. Szerintem ott fejlődtem zeneileg a legtöbbet.

A véletlen úgy hozta, hogy Barabás Lőrinccel is álltál egy színpadon a tengerentúlon, és hosszabb távú munkakapcsolat is kialakult köztetek, aminek az Iszom a bort című Kollár-Klemencz-feldolgozás zseniális live felvételét is köszönhetjük. Hogyan kezdődött számotokra a közös munka?

Az első három évben egy kis lakássá alakított garázsban béreltem szobát Los Angelesben, egy magyar barátnőm anyukájánál. Nagyon izgalmas volt azt érezni, hogy egyedül vagyok, mindaddig, amíg vendégek nem jöttek. Egy alkalommal éppen egy dalon dolgoztam, de a vékony falon átszűrődő hangok kicsit zavarni kezdtek, ezért úgy döntöttem, inkább csatlakozom a „bulihoz”, mielőtt még jobban felidegesítem magam. Az egyik vendég egy kis pezsgő után elmesélte, hogy énekesnő, és másnap Barabás Lőrinc előtt kellene fellépnie, de sajnos nem tud elmenni. Gyorsan megnéztem, ki Lőrinc, mert csak a neve volt ismerős. Az arca annyira szimpatikus volt a Facebookon, hogy azt mondtam, én szívesen vállalom a fellépést. Így találkoztunk először, ekkor hallottam meg az elektronikus rétegekből izgalmasan felépített Barabás Lőrinc-csodát, és persze a trombitát.

A budapesti KIOSK-koncert is hirtelen ötlet volt; főleg az a része, hogy Lőrinc néhány dal erejéig csatlakozzon hozzám és Los Angeles-i barátomhoz, zenésztársamhoz, Miles Jay-hez. Őszintén szólva nagyon meglepett, hogy vállalta. Az Iszom a bortnál úgy volt, hogy Lőrinc nem is játszik, mert nem ismerte a dalt, ám ott maradt velünk, és ahol érezte, „rátrombitált kicsit”. Majd a szólóban – ahogy valaki egy YouTube-kommentben írta – a csillagokat is lefújta az égről.

Barabás Lőrinc, Urbányi Zóra

Rendhagyó módon jött számodra a siker, az Iszom a bort videója teljesen organikus módon érte el és szárnyalta túl az egymillió megtekintést a YouTube-on, jelöltek a Petőfi zenei díjra, nemrég úgy adtál telt házas koncertet a Magyar Zene Házában, hogy csupán pár dalod elérhető digitálisan, több dalodat játsszák a rádiók, és most megnyerted az év felfedezettjének járó Fonogram-díjat. Ezek meglepetésként értek vagy remélted, hogy a tudatos építkezés meghozza a gyümölcsét?

Az építkezés nálam csak részben tudatos, mert a folyamat nagy részét először csinálom, csináljuk. Számomra az a legfontosabb, hogy amit kifelé mutatok, az amennyire csak lehet, én legyek. Sokszor csak a pillanatban érzem, hogy mi is ez pontosan, mert évek óta útkeresésben vagyok, és ez most sincs máshogy. Ezért is szeretném azt, hogy az emberek a zenémen keresztül ismerjenek meg. Viszont nehéz megtalálni azokat, akikkel azonos érzések és szempontok alapján tudom befejezni, elengedni és kiadni a dalaimat.

Olyan, mintha már annyi minden történt volna, pedig tényleg csak néhány dalom elérhető, de attól, hogy így is ennyi figyelmet és elismerést kapok, még jobban várom a folytatást. Ez ad értelmet az egésznek. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én tényleg csak a Magyar Zene Házában hittem el, hogy ennyien szeretik, amit csinálok.

Hogyan érezted magad a Magyar Zene Házában adott koncerten? Milyen visszajelzéseket kaptál a közönségtől?

A Magyar Zene Háza-koncert nem előre tervezett fellépés volt: csak szerettem volna találni egy helyet egy zongorával, és eljátszani, átadni néhány dalomat. A „véletlen” úgy alakította, hogy telt házas előadás lett belőle különleges helyszínen. Pedig a koncert úgy indult, hogy az első néhány akkord közben annyira remegett a lábam, hogy nem tudtam rendesen lent tartani a pedált. Amikor megálltam, hogy mindenkit megnyugtassak, és azt mondtam: „Én amúgy nem is izgulok, csak a testem remeg”, olyan őszinte nevetés tört ki, ami az egész este hangulatát meghatározta, és már nem voltam egyedül. Utólag azt mondom, hogy tökéletes alkalom volt egy tökéletesen természetes időszakot lezárni és újat kezdeni. A visszajelzések alapján örülök, hogy nem csak nekem adott sokat az az este. A kommenteket, személyes üzeneteket viszem magammal a hónom alatt mindenhova. Ide, Los Angelesbe is.

Tervezel itthon vagy Los Angelesben zenekart szervezni magad köré?

Igen, nagyon szeretnék állandó zenészekkel dolgozni otthon is és itt is. Próbálom bevonzani őket…

Idén te kaptad meg az év felfedezettjének járó Fonogram – Magyar Zenei Díjat. Mit éreztél, amikor megtudtad? Mit jelent számodra?

Amikor megtudtam, hogy jelöltek, az első az volt, hogy megnéztem a többieket, és bevallom, nem mindenkit ismertem közülük. Tudom, hogy rengeteg tehetséges zenész van Magyarországon, akit még nem ismerek, és ettől még izgalmasabb, mert így felfedezhetek számomra új előadókat. Amikor például beraktam Azahriah Filter című dalát, rögtön átjárt az energia, az indulat és a hangja.

Igazából már az öt jelölt között lenni is megtisztelő volt. Nagyon köszönöm a szakmai zsűrinek ezt az elismerést, és mindenkinek, aki segít nekem.

Az itthoni sikerekről már beszéltünk, Amerika nyilván jóval nagyobb falat. Szerinted mennyire lehet egyszerre két kontinensen kormányozni egy zenei karriert? A közelebbi és a távolabbi jövődet Amerikában vagy Magyarországon képzeled el, vagy esetleg felváltva?

Nem azért vagyok Los Angelesben, mert nem szeretnék otthon lenni, hanem mert úgy érzem, itt derülhet ki, hogy nemzetközi szinten mi történhet velem és a zenémmel. Most itt kell megtalálnom azokat a lehetőségeket, amik hasonló folyamatokat indíthatnak el, mint Magyarországon. Szerintem még csak most fogok szembesülni azzal, mekkora feladat egyszerre két helyszínen is helytállni és jelen lenni.  

Úgy tudom, hogy a családtagjaid nagyon támogatók, és sokat segítenek a zenei álmaid megvalósításában. Hogyan néz ki nálatok a csapatmunka?

Szerintem mi szokatlan család vagyunk, a legjobb értelemben. Úgy érzem, egy ideje már inkább barátok, mint gyerekek és a szüleik. Magamnak néha nehezebben vallok be dolgokat, mint nekik. Ennél többet most nem is mondanék. Csak annyit, hogy a testvérem, Kristóf nélkül talán nem lett volna semmi, mert ami és ahogy eddig történt, az együtt történt velünk.

Kristóf és Zóra

Úgy képzelem, a kétlaki életnek hála az angol mondhatni a második anyanyelveddé vált. Szövegírásnál valamelyik nyelv közelebb áll a szívedhez, vagy nem lehet őket  igazán összehasonlítani?

Gondolkodni, érezni magyarul szeretek, de a dalírás most főleg angolul jön. A Mámor volt az első magyar dal, amit írtam, eredetileg versnek. Van az az érzés, amit csak magyarul lehet megénekelni…

Mindig is énekes-dalszerző szerettél volna lenni?

A zenét olyan intenzíven és mélyen tudom érezni, hogy még soha nem kellett azon gondolkodnom, mi mást kezdjek magammal az életben.

Milyen terveid vannak? Mikorra várhatjuk az első albumodat? És mikor láthatunk legközelebb élőben?

A Magyar Zene Háza-koncert után egyből úgy éreztem, hogy akarok adni még egyet vagy többet. Ősszel mindenképpen szeretnék otthon több helyszínen is fellépni, Budapesten és vidéken is.

Rengeteget dolgoztunk az elmúlt fél évben, aminek öt befejezett dal lett az eredménye. Ez úgy indult, hogy néhány általam hangszerelt dalom demója eljutott otthon egy producerhez, aki már úgy szólt bele a telefonba, hogy szeretne velem dolgozni. Én előre jeleztem neki, hogy nem tudom, hogyan kell befejezni dalokat. Nyugi, ő abban jó, mondta erre. Már nagyon közel vagyok ahhoz, hogy azt mondjam: kész van az első kislemezem.

Előadók, akiknek a hangjától felveszed a libabőrt:
Én ezt úgy szoktam fogalmazni, hogy amitől a gyomromban érzem, hogy élek. Például David Bowie hangjától a Wild is the Wind című dalában 5:17-nél.
Egyéb olyan szenvedélyed, mint a zene:
A naplemente.
Valaki, akivel szívesen dolgoznál együtt:
Nick Cave
A legutóbbi zenék, amiket hallgattál:
A Fonogram-jelöltek zenéi

#pénteki kultúrrandi