A ljubljanai Mini Teater néhány hónapja műsoron levő, most a Budapesti Tavaszi Fesztiválra (a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadára) meghívott produkciója a szöveg bizonyos összetevőivel és utólagos applikációival nem próbál sokat kezdeni. Nincs mögöttes jelentése, hogy Elisabet Vogler, a sikeres színésznő éppen Elektrát alakítva némul el egy végtelennek érződő percre a színpadon, majd másnaptól hosszú hónapokra; nem indítja be a fantáziát, hogy a szótlanul lábadozó Elisabet éppen Strindberget olvas; nem kap különösebb súlyt egy Cendrars-betét és egy nevezetes Rilke-mondat (?Iszonyu minden angyal?). A szlovén rendező, Janez Pipan keze alatt a szöveg szándékkal élcelődik saját szükségképpeni verbalizmusán (azon, hogy szóözön gyógyítaná a szótlanságot), sőt magán az irodalmon. ?Irodalom!? ? kárhoztatja sötéten ironikus hangsúllyal egyik mesterségét a színmű felvázolója-álmodója-mozgatója, alkotó ?ő?-je, akit Branko Završan ügybuzgó, rokonszenves, viharedzett kísérletezőnek, a költészetből a valóságba vissza-visszahuppanó figurának játszik, külsőleg Ingmar Bergman egyik ismert, sapkás fényképéhez idomulva. (1966-os filmjében, a Personában Bergman amolyan narrátori funkciót betöltve maga is felbukkant.) A Persona darabbeli animátora többször panaszolja: mozgóképen egy perc alatt huszonhét méter nyersanyag pazarlódik el, s ki tudja, mire megyünk vele: vajon csak a celluloidszalag kígyója gyarapszik-e, vagy maga a filmművészet is?
A színjátékot/filmet tehát egy férfi terveli el, filmtekercsek, szalagfoszlányok közt üldögélve, egy kerek filmdobozokból hevenyészett hengerasztalkán róva és rakosgatva jegyzeteit, ám a történetben három nő jut két fő- és egy mellékszerephez. A fehér köpenye alatt kosztümöt viselő, érett asszonyiságát körömcipővel is kiemelő, tűzvörös hajú Jožica Avbelj elegáns alakításában a színésznőt kezelő orvosnő nem problémaként, hanem esetként értelmezi a testileg és lelkileg szinte teljesen egészségesnek talált Elisabet viselkedését. Szakmai és emberi tapasztalatai arra ösztönzik, hogy hűvös örömmel biztosra vegye betege felépülését ? visszatérését a kommunikáció elhagyott keretei közé ?, s arra, hogy a néma asszony a teljes életbe való visszasegítését egy nemrég diplomázott fiatal ápolónőre és a vadregényes természeti környezet reaktiváló fenségére bízza. Neki is megvan a véleménye a művészetről. Elisabet makacs elhallgatását részben a ki nem nőtt infantilizmussal magyarázza, hozzátéve: manapság jó adag infantilizmus szükséges ahhoz, hogy valaki a művészi pályát válassza.
Sem az író-filmes, sem az orvos nélkül nem lépne működésbe a kamaradráma, de atommagjában Elisabet, a színésznő és Alma, az ápolónő az elektron és a pozitron. A pszichológusnak sem tehetségtelen Almát ösztönei pőre feltárulkozásra serkentik. Szóáradattal önti el a szóaszályt. Még leghevesebb, legszokatlanabb szexuális emlékét is részletesen elmeséli Elisabetnek, akit azonban nem az érzéki kaland izgalma, hanem meglehetősen ittas ápolónőjének álomba bódulása bír rá egy mondatra. A későbbiekben újra szótlan ? viszont egy, az orvosnőnek szóló árul(kod)ó levél papírra vetésével mégis a nyelvi közléshez folyamodó ? színésznő személyiségének, hallgatáskódjának dekódolására és szóvesztettségének feloldására irányuló vágy odáig sodorja Almát, hogy mind jobban átvegye az odaadóan-tartózkodóan meg is szeretett másik nő szerepét, s maga kényszerüljön a (belső) szótlanság boldogtalan szakadékainak szélén egyensúlyozni. Ő váljék a gyógyítás betegévé.
Pia Zemljič a szelíd, el-elfagyó mosolyokon kívül csupán szépségével jeleníti meg az alapvetően összeszedettnek, személyiségében nem üresnek, de nem is tartalmasnak mutatott elnémult Elisabetet. Titkok árnyai nem szegődnek a nyomába. Az aktívabb szerepet Janja Majzelj kissé szögletesebb, erodáltabb egyénisége érdekesebben, változatosabban, vibrálóbban tölti ki. Míg a színésznő Elisabet még látványos, alig megfejthető nagy gesztusának lefokozottságában is teátrális, Alma hétköznapibb léptékű aggodalma, tanácstalansága, veszteségtudata nem tűri a megjátszást, és ettől válik felfokozottá. Egymás tükre a két személyiség. Tükör által homályosan látják egymást és önmagukat.
A Majzelj uralta kettős folyamatosan mozgó viszonylata, telített összjátéka sokat köszönhet Rosana Knavs jelmezeinek, hiszen a két nő olykor szinte egyforma ruhába burkolózik; Alma mintegy beöltözik Elisabet fürdőruhájába, utánozza napszemüveg-divatját ? s mindezt a fekete és fehér szín tartományain belül kellett megoldani (még a szesz is fehér ? áttetsző ?, amelyet az üdülésnek beillő terápia során, napozás közben az egymást méregető nők kortyolnak). Elsőrangú fénykultúra és az előadás zenei szerveződését aláhúzó hangkulisszák teremtenek erős atmoszférát. Ana Rahela Klopčič a kiegészítő bútorokkal együtt is lecsupaszított díszlete reluxás falazatot von hátra, középre. Ez takarja el/tárja fel a ravatalra is emlékeztető betegágyat. Akár stilizált vetítővászonnak is tekinthetjük: a mozi-előzményre asszociáltató felületnek.
Janez Pipan rendező a tudomása szerint etruszk eredetű persona szót, mely az ókori görög színházban a színész által viselt álarcot jelentette, továbbá személy (isteni személy, Isten mint személy) jelentéssel is bírt, komplex tartalmaiban felfogva közelített Ingmar Bergman alkotásához (nemrég egy másik Bergmant is színre vitt, az Őszi szonátát). Ember és maszk együtt érdekelte, mondván: a persona az ember és a maszk eggyéégettsége; a maszk rejti az embert, az ember rejtegeti maszkjait. Ahogy a dialógusok sem mentesek a túlmagyarázottságtól és a laposságtól, úgy az interpretáció is enged sémáknak. Két-három jelenet pontatlan kidolgozása, egy színváltás meglehetős darabossága, az epilógusban megszólaló Elisabet közléseinek színtelen vonalvezetése szokatlan Pipantól. Ha azonban az orvosnő és a filmrendező alakjának kontúrját kell körülrajzolni, s még inkább, ha a két főszereplő kapcsolatának klasszikus-görögös sűrűjébe kell hatolni, a rendező győzi invencióval, az érintések, ölelések, tekintet-keresések poétikájával, a ritmus fortélyaival, Alma meztelen bolyongásának félálomi szimbolikájával, a felöltöztetés-rituálé csitító mozzanatával, a motívum-rímeltetéssel. Csipetnyi humort a legfélelmetesebb epizódok is elbírnak. Nem pusztán a saját koncepciójába Elisabet vak férjeként is belekeveredő, majd groteszk helyzetben önszántából kikecmergő filmrendező tévútja kelt nevetést, őbenne is.
Van szépség is abban ? az emberi megpróbáltatások fájdalmas rezonanciáit, a veszteségekbe torlódó végzetes ünnepélyességet értve szépségnek ?, ahogy a sorsmotívumaival a halogató némaság után szembesülő Elisabet le nem győzött, csupán elhallgatott terhei áttestálódnak a szó, a beszéd új, fojtogatóbb dimenzióiba süppedő Almára. E két nő a gyógyító nyaraláskúra kezdetekor még finoman szállongó esőpermetben fürdethette meg létének más-más, egyben közös kiszolgáltatottságát: a két sárga esőköpenyes alak abban a derengő tudatban állhatott egy nagy sárga esernyő alatt, hogy ? noha az életjátszma két különböző oldalán ? sorstárs a másikkal. Amikor legvégül ? fejvédő sisakban, védőmaszkban ? szótlanul beléptet a motoros fűrésszel érkező férfi (Anže Kreč), az ő oktalanul beindított, felbődülő szerszámából már csak ködlő benzingőz ered a súlyosan illékony emberi drámák nyomába.
